Úgy elutaznék valahová! De nem turistaként, hanem valahová messzire. Sok tizennyolc éveshez hasonlót érzett annak idején Hölvényi Kristóf is, és mert sokat olvasott a Keletről, Anatólia kurdok lakta vidékére ment – autóstoppal. Hazajőve az egyik tanárától, egy pannonhalmi atyától kapott könyvből arabul kezdett tanulni, és eldöntötte, hogy arab szakra felvételizik. Az lett az álma, hogy a nyelvet és a kultúrát ismerő, a Közel-Keletről tudósító fotóriporter legyen.
Kristóf ötéves korától az év közben csendes és nyugalmas Tihanyban élt a szüleivel és két testvérével. Közel a természethez, kicsi közösségben. Onnan a család Brüsszelbe költözött, kis falu után egy világvárosba. Német, majd európai iskolába járt, gimnáziumba visszatért Magyarországra, vissza a bencés közegbe, Pannonhalmára. Ezekből össze is állítható az ő személyes értéktára, amelyben együtt van a kíváncsiság, a nyitottság, a hit, az alázat, és az ember tisztelete.
– Semmi sem szentesíti azt a képet, amelyikből a rajta szereplő embernek hátránya lesz – szögezi le. – Láttam egy fiút Jordániában, gerincen lőtték, nyaktól lefelé megbénult. Az anyja fel sem öltöztette, meztelenül, kiszolgáltatottan feküdt a takaró alatt egy sötét helyiségben, mert nem tudták kivinni a szabadba sem. Lefotózzam? Megtehetem? Minden helyzet, minden kép lehetősége új mérlegelést igényel. Nem fotóztam le. Menekülteknél is sokszor merül fel ez a dilemma. Van egy ember, és nem az identitása az, hogy menekült, hanem a helyzete. Jövök én, hogy megörökítsem élete legnyomorúságosabb pillanatában, egy sátorban. De hol voltam, amikor a házában a rózsáit ápolta? Vannak képek, amelyek nem készülnek el, mert a belső hang azt mondja: most ne.
Nagy szenvedés, nagy élni akarás
A fényképezést édesanyja kis gépével kezdte, a vonzódás a Kelethez nem sokkal később támadt fel benne. Aztán jött az arab szak, és még egyetemistaként hat hét Egyiptomban, éppen akkor, amikor ott megdöntötték a kormányt, sokan meghaltak, kis híján polgárháború tört ki.
– Egyiptomban azt gondoltam, pont itt vagyok, de jó, majd fotózok az utcai harcokban, a képeim eljutnak mindenhová. Aztán az első helyzetben, amikor lőttek, eszem ágában sem volt elővenni a gépet. Ma már tudom, hogy egy ilyen helyzet nem feltétlenül fekete vagy fehér, és már nem a háborút tartom a legfontosabb témának. Sokan azt hiszik, a menekülttáborokban is csupa szenvedést látok, de nem. Mellette mindig ott az élni akarás, a törekvés, hogy legalább a gyereknek jobb legyen. A teljes elkeseredés, a reménytelenség nagyon ritka. Szükség van a brutalitás ábrázolására is, mert a valóság egy szelete, ráadásul a legnehezebb élethelyzetek tudják kihozni az emberből a legrosszabbat és a legjobbat is. De mást is kell mutatni. A jóléti társadalmakban sokan nem tudnak azonosulni ezekkel a képekkel, mert igazi szenvedést csak fotón láttak. Ám azzal, ahogy egy apa a menekülttáborban a sátorban játszik a gyerekével, igen, mert az ismerős. Ezért érdemes sokfélét mutatni, apró részleteket.
Kristóf képeit nézve az ember szeretne többet tudni arról, aki a képen van. Mert ismerős, mert közöm van hozzá, mert megmutatta nekem az érzéseit. Nem lepődöm meg, amikor Kristóf arról mesél, hogy a képek gyakran szinte mellékesen készülnek, egy-egy találkozás közben vagy a végén. Elmegy valahová, egy családhoz, leül közéjük, eszik velük, beszélget, nem sajnálja az időt és a figyelmét. Nem csoda, hogy ezután nemcsak az arcukat fordítják felé, hanem odafordulnak teljesen.
