Szívzűr, recept nélkül
Telt házzal játsszák a budapesti mozik a Szívzűrt. És ezt a tényt elég fontosnak érzem ahhoz, hogy ezzel kezdjem beszámolómat. A megkülönböztetett érdeklődés, valljuk be, nem az új magyar filmnek szól: közönségünk az utóbbi időben bizalmatlanabb, mint amennyire kíváncsi. A cím — Szívzűr — sem igazán vonzó. Hangzása suta, tartalmát tekintve pedig nem fedi igazán a film mondanivalóját. Böszörményi Géza egy nyilatkozata szerint, forgatás közben két üveg pezsgőt ajánlott fel annak, aki jobbat talál — de úgy látszik, hiába. Ez a film — jó. Arról szól, amiről szólni érdemes: mai életünk derűs, keserű jelenségeiről, hétköznapi örömeinkről, bánatainkról, szerelmeinkről és vétkeinkről. És úgy tud mesélni — méghozzá képekben, szituációkban és fintorokban! — hogy minden percben felkelti érdeklődésünket a folytatás iránt. Pedig nem krimi, nem regényes, kanyargós história, inkább afféle derűs-gúnyos lírai mozaik. Olyan módon nevettet, hogy egy pillanatra sem kell, sem film közben, sem utólag szégyenkeznünk, amiért „bedőltünk”. Böszörményi filmjének humora nem harsány és nem elcsépelt, inkább elgondolkodtató. Hogy lám, ilyenek vagyunk: kicsit pénzéhesek, kicsit nagyképűek, kicsit naivak… Kit a gyors meggazdagodás vágya hajt, kit a vénlánysorstól való félelem. A tanácselnökasszony kicsit fontoskodva, de jóakaratúan uralkodik a faluban, az értelmiség pedig — akik közé beilleszkedni az ifjú Bállá doktornak keserves kötelessége — derekasan elfoglalja magát a legkülönbözőbb pótcselekvésekkel. A táppénzcsalók nem sajnálják a pénzt a doktortól, a levitézlett sportoló igyekszik learatni a könnyen elérhető szerelmi babérokat.
A filmbeli görbe tükörben csupa ismerőst látunk. És könnyen lehet, hogy ismerőseink egyike-másika bennünket is felismert. Éppen ezért, sietek kijelenteni, hogy Böszörményi falusi panoptikumának groteszk hősei között valójában senki sem gyűlöletes. Talán azért sem, mert a film írói — Balázs József, Böszörményi Géza és Gulyás Péterpál — szeretik az embereket.
A Szívzűr történetét nem érdemes elmondani. Ez a film nem attól jó, ami történik benne, hanem ahogyan Böszörményi Géza az eseménytelen falusi hétköznapok eseményeiben felfedezi konszolidált korunk kisszerű történelmét. A történelmet — közelnézetben. Böszörményi irigylésre méltó bátorsággal lépdel át a valóság és a szürrealista mesevilág határain. Jelképes a történet színhelye is: a hatalmas, veszélyeket rejtő lőtér szomszédságában meghúzódó békességes kis falu. Jelképek hordozója az a furcsa, galambjaiért élő ácsmester is, akit többet látunk a háztetőn, mint az anyaföldön, és aki habókos létére (vagy talán éppen azért), legyőzi a földi gravitációs erőt és „megtanul” repülni.
A film írói és a rendező láthatóan tobzódtak az ötletekben. Legalább három komédiára valót -belezsúfoltak a Szívzűrbe. Ez az oka annak, hogy nemegyszer azt éreztük — például a falusiak színházi kalandjainak képsorát követve — kevesebb több lett volna. A haldoklóként szeretetet zsaroló, betegséget tettető öregasszony és káderré lett fiainak frappáns találkozására, akár önálló kvízjátékot is lehetett volna komponálni. De a befőttek és sódarok között zajló szerelmi csatározás közben folyton csak azon töprengtem — melyik filmben láttuk már ugyanezt?
Az illendőség úgy kívánná, hogy végezetül a film szereplőinek is kínáljunk egy-egy mondatos levelet a rendezőnek juttatott babérkoszorúból. Annak, hogy ezt nem teszem, nem az az oka, hogy attól tartok —, krumplifőzelékbe teszik, mint Jászai Mari annak idején. Hanem az, hogy ha érdeme szerint, a film minden szereplőjének — Máté Gábornak, Udvaros Dorottyának, Básti Julinak, Pogány Juditnak, Koltay Róbertnak, Margittay Áginak és természetesen a cseh Jiri Menzelnek is — juttatni akarok belőle, végül is elárasztja e hasábokat a dicséretek inflációja. Meg azután, valójában nem is az egyes alakítások érdeme, hanem a teljes stáb, az együttes remeklése az, amivel a Szívzűr csatát nyert.
Össztánc után
Terjedelmi korlátok magyarázzák, hogy a Nők Lapja hasábjain többnyire — és lehetőleg — kiemelkedően jó filmekről írunk. Annak, hogy ezúttal Kovácsi János: Cha-Cha-Cha című filmjével mégis kivételt teszünk, két oka van.
Ezek közül a kevésbé fontos, hogy a fiatal rendező első nagy játékfilmjének részleteiben sok a tehetségre valló elem. Fontosabb, hogy a hatvanas évek iránti nosztalgia jegyében készült zenés-táncos — pontosabban: tánciskolás — filmnek a kulcsjelenetét szeretném mindenki figyelmébe ajánlani.
Nemecsek Ernőnek, a hatvanas évek elején kamaszodó utóda, akit a filmben Gruber Ernőnek hívnak, miután végigéli az összes életkori traumákat, sérüléseket, eltűri a családi élet tartalmát vesztett formalizmusát, a kamaszbarátság és szerelem hiányát — egyszer csak szembetalálkozik az erőszakkal.
Amikor az össztánc befejezése után a nagyfiúk „partiba dobják” a kamasz szívé-hölgyét, az ügyet nevetve tűrő, matrózblúzos-túlkoros Fekete Virágot, Grubernak választania kell, hogy részese, cinkosa vagy áldozata lesz-e a kollektív durvaságnak — és a néző beleborzong.
A történetben rejlő lehetőségekhez képest aránytalanul elnyújtott, enyhén unalmas filmben ezenkívül is van még néhány eredeti ötlet, szerencsés megoldás. Ezek azonban önmagukban nem emelnék ki a filmet a jó szándékú és ígéretes ujjgyakorlatok, a beváltatlan ígéretek sorából. De a művészileg nem különösebben újszerű, emberi dokumentumként mégis megrendítő és felkavaró záró képsorért, a mocskosán, véresen és kiábrándultan hazavánszorgó Gruber Ernő lelkiállapotának érzékeltetéséért — megbocsátjuk a film gyengéjét.
F. A.
Nők Lapja 1982/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum
