Kérdés: „Több mint tíz éve elváltunk. Sok herce-hurca után a két kisebbik fiú nálam maradt, a nagyobbik (bár a bíróság őt is nekem ítélte) az apjához került. Apja rábeszélésére ezt a gyerek is így akarta. Mindig is inkább apás volt. A mi életünk lassan rendeződött, csak az bántott, hogy (mint ezt egy későbbi tárgyaláson a bíróság is megállapította), az apa a fiamat ellenem neveli. Keserves évek jöttek. A legnagyobb fiam – akit én éppen úgy szerettem, mint a két kicsit – minden alkalommal kinyilvánította, hogy utál engem. Nem fogadott el tőlem semmit, ha meg akartam csókolni egy találkozáskor, undorral ellökött. Apja vádaskodó szavait hangoztatta. Aztán a kamaszkorral változott a helyzet. Elkezdte az öccseit látogatni, szívesen elüldögélt nálunk, elfogadta – és jó étvággyal megette – amivel kínáltam. A nagyobbik öccsének négyszemközt nagyon pontosan jellemezte az apját, az apja új feleségét és az otthoni helyzetet. Egyszer aztán éppen születésnapján járt nálunk. Kedvesen elfogadta az ajándékomat, de amikor a haját megsimogattam és homlokon akartam csókolni, vadul elrántotta magát. Összevesztünk. Ezt ma már nagyon sajnálom. Remélhetem-e még, hogy rendbe jön a kapcsolatunk? Mit tegyek ennek érdekében? A nagyfiamat mindenki kedves, barátságos gyereknek ismeri. Csak velem ilyen. Azt kérdezem magamtól kétségbeesetten, hogy kit szeret ez a gyerek? Kit szerethet? Az apját és a nevelőanyját rettenetesen kritikusan nézi (én úgy látom, joggal) és nem szívesen van otthon. Hozzánk eddig szívesen jött, de szeretetet tőlem sem tud elfogadni, s akkor nyilván irántam érezni sem. Féltem őt. Mi lesz vele, ha így nő fel?”
Válasz: A kamaszokról már sokszor elmondták, hogy mindenestől elfogadó szeretetet igényelnek környezetüktől – szüleiktől is miközben időnként elviselhetetlenül undokok, „sündisznóznak”, minden lehetséges tüskéjüket kifelé meresztik. S miközben egyszer esetleg kisgyerekes babusgatásra vágynak, máskor ingerülten rántják el magukat, ha netán meg akarjuk őket simogatni. Én úgy látom, hogy ebben a fenti esetben bekövetkezett az a sokszor igazságtevő kamaszkori átpártolás, ami sokszor megnyugtatóan tesz pontot a gyermekelhelyezési ügyeskedések végére. A nagyfiú nehéz helyzetben van, de ezt jól sikerült megoldania azzal, hogy az öccseit látogatja. Ha az elmúlt évek úgy teltek el, ahogy levélírónk írja, akkor most nem szabadna a nyílt közeledést siettetni. Ez az életkor erre különösen alkalmatlan és ráadásul növeli az érzelmi feszültséget és zavart, amit a nagyfiú átél. Békén kellene hagyni, ha megjelenik, nem kellene tőle közeledést, gyengédséget várni. Úgy tűnik, hogy ez a gyerek, aki valamikor apás volt, és az apjához való ragaszkodását ki is nyilvánította, most inkább az anyai családrész felé fordul érzelmi kötődéseivel, s öccsein át tulajdonképpen az anyához is közelít. De ezt a közeledést nagyon nagy tapintattal és önmérséklettel kell fogadni ahhoz, hogy lassan, hosszú évek alatt kibontakozhasson. A testvérekkel való bizalmas viszony jó alkalmat teremt erre a szemérmes kötődésre. Ne felejtsük el: a nagyfiúnak magában még meg kell küzdenie azzal a fájdalommal, vagy esetleg csalódással, hogy az apai családrészt nagyon is kritikusan látja! Azt is jó persze tudnunk, hogy a felnövekvő kamaszok robbanásszerűen gyors szellemi érésük következtében mindig hajlamosak arra, hogy karikatúraszerűen lássák környezetüket. Éles ítéleteik többnyire helytállóak, de őket magukat is meggyötrik. De a kapcsolódásra – a szeretetre – mindig készek, ha elfogadjuk őket olyannak, amilyenek.
Mert tudnunk kell: a kamaszt csak kamaszkora előtt lehet nevelni.
(Azután már csak változik a velünk való kölcsönös viszonyban, ha mi is képesek vagyunk arra, hogy változzunk őáltala.)
Nők Lapja 1996/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
