A vigasztalás nehéz műfaj, van mit tanulnunk róla. Valószínűleg generációk óta berögzült mintákat viszünk tovább, amelyektől nehéz megszabadulni, hiszen amúgy is meglehetősen ingoványos talaj, amikor a másik embernek krízise van. Amikor nem olyan, amilyennek megszoktuk, amikor nem könnyű vele.
Hat hete eltörtem a lábam, és három hétre fekvőgipszbe kerültem. Van egy kiscsoportos kislányom, két kutyám, ha csak őket nézem, akkor is emberfeletti küzdelemnek éltem meg ezeket a heteket. Az ötödik hét végén kifakadtam a játszótéren egy barátnőmnek, hogy én ezt nem bírom tovább, az erőm végéhez értem, velem nem történik semmi jó, hetek óta csak túlélek, kész, végem van. Erre ő lágy és kedves hangon azt felelte, hogy igen, ez iszonyú nehéz lehet nekem. Hirtelen sokkal jobb kedvre derültem. Mert végre valaki nem azzal biztatott, hogy örüljek, hogy nem szilánkosra tört a lábam és nem kellett műteni, de jó, hogy már „csak” három hét van hátra belőle, illetve hogy tartsak ki, most már biztos valami nagyon jó dolog következik. Azzal, hogy a barátnőm végighallgatta a sirámaimat, és semmiféle megküzdési stratégiát nem tukmált rám, csak „elismerte”, mennyire nehéz nekem, tulajdonképpen validálta mindazt, amit éreztem. És nekem abban a helyzetben ez jelentette a legnagyobb vigaszt.
Az elmúlt hetekben nagyon sok ember próbált meg vigasztalni, ki-ki a maga módján. Ebben

a hetekig tartó krízishelyzetben alaposan és testközelből megismerhettem az emberek vigasztalási kultúráját, és arra jöttem rá, hogy a legtöbben sajnos borzalmasan vigasztalnak.

Még akkor is, ha általában a jó szándék vezéreli őket. Ezért megkértem kedvenc pszichológus szakértőmet, Páli Patríciát, hogy beszélgessünk kicsit a témáról.
„Amikor az ember krízisben van, tulajdonképpen gyászol – mondja Patrícia. – A gyásznak fontos fázisai vannak, ezek olyan folyamatok, amelyeket nem lehet átugrani vagy siettetni. Amikor valaki krízisben van, és mi mellette szeretnénk állni, fontos, hogy felmérjük, hol tart a krízisben. Arra van szüksége, hogy függetlenül attól, a folyamat melyik fázisában tart, az aktuális állapotára reagáljunk. Amikor nem ezt csináljuk, hanem sablonos pozitív mondatokkal dobálózunk, ezt a validálást vesszük el tőle.”

Ki mondta, hogy a rossz után mindig jó jön?

Van egy távoli ismerősöm, aki kisgyerekként elvesztette az apukáját. Aztán az első gyereke születése előtt néhány nappal hirtelen meghalt az anyukája is. Az egyik gyereke súlyos szívrendellenességgel született, folyamatosan műteni kell. Eközben a testvérét is elvesztette, rák végzett a fiatal lánnyal. Ez az ismerősöm mondta nekem, hogy ő alapvetően pozitív életszemléletű, azonban azt senki ne merészelje neki mondani, hogy minden rendben lesz. Elmondta, hogy amikor a gyerekét műtik, és ő kint várakozik, a legutolsó, amit hallani akar, hogy minden rendben lesz. Hiszen a tapasztalatai azt mutatják, hogy egyáltalán nem lesz minden rendben.

Elmondta, hogy számára a pozitív életszemlélet azt jelenti, hogy minden este úgy fekszik le aludni, hogy ha nem lesz holnap, akkor is azt mondhatja, ő mindent megtett a boldogságukért.

Körülbelül tíz éve találkoztam ezzel a lánnyal utoljára, de a vele való beszélgetés annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta soha többé senkinek nem mondtam azt, hogy minden rendben lesz. Hiszen ki vagyok én, hogy ezt garantáljam.
„Az élet az a matematika, ahol a sors dobálja a műveletjeleket – mondja szakértőnk, Patrícia. – Sokan készpénznek vesszük, hogy a negatív után mindig pozitív jön, és amikor vigasztalunk, a vigasztalásunk arra épül, hogy bár most a másiknak rossz, de törvényszerű, hogy ezután valami jó következik majd. Az élet azonban nem ilyen sematikus, és senkinek nincs a Szent Grál a kezében, hogy azt mondhassa, rossz után csakis jó jöhet. Ezért mondom, hogy az előjeleket a sors dobálja, néha megszorozza tízzel azt, ami épp van, vagy elosztja kettővel, kivon belőle vagy hozzáad. Nem tudhatjuk előre.
Az emberi természethez azonban hozzá tartozik az igazságos világba vetett hit – folytatja szakértőnk. Szeretjük azt hinni, hogy kontrolláljuk az életünket, és ami történik, az nem random, rajtunk kívül álló események sorozata, hanem sokkal inkább azon múlik, hogy hogyan viszonyulunk az élethez. Ebből fakad maga az áldozathibáztatás is. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy akivel rossz dolgok történnek, az erről tehet, és közben ezzel a gondolattal mentjük fel magunkat, hogy velünk mindez nem fog megtörténni.

Amikor készen kapott, konzerv mondatokkal kezdjük el a másikat vigasztalni, azt is elkezdjük bizonyítani, hogy mi egy ilyen helyzetben abszolút kompetensek lennénk, összeszednénk magunkat, és nem kerülnénk negatív spirálba.

Ez az önvédelem sokszor nem is tudatos. Mégis igaz, hogy az üres mondatokkal önmagunkat igyekszünk megtámogatni. Ezek a vigasztaló szavak nem is igazán ahhoz szólnak, aki bajban van, hiszen a legtöbben úgy mondják el ezeket a sablon mondatokat, hogy fel sem tesznek olyan alapvető kérdéseket a másiknak, hogy hogy érzed magad?, hogyan tudnék melletted állni? Valódi együttérzés helyett az, aki vigasztalásra szorul, egy kérés nélküli információáradatot kap. Így működnek az emberek – zárja le a gondolatot Patrícia. – Meghallanak egy történetet, és empátia híján készen kapott, konzerv mondatokat kezdenek el mondani, amelyek sokszor nem is illeszkednek a helyzethez.”
Ahogyan szakértőnk az elején is utalt rá, az ember egész életére hatással lévő krízis nem más, mint gyászfolyamat. A gyászt pedig meg kell élni, és ha ezen túl vagyunk, csak akkor lehet bármiféle megoldás felé elindulni. „Csak így képes a krízisben lévő ember megtalálni a megküzdési stratégiáját. A túl korán bedobott pozitív gondolat, mint például a tarts ki, és minden rendbe jön, rossz ritmust hoz be ebbe a folyamatba. Nincs se helye, se ideje. És közben agyonnyomja a krízisben lévő embert, terhet ró rá, mert azt sugallja, hogy egy egyszerű dologgal ez az egész megoldható lenne. Például azzal, hogy összeszedi magát. Márpedig valaki, aki egy krízis mélyén van, nem tud összeszedett és fókuszált lenni. És a látszólag motiváló mondatok az alkalmatlanság érzését keltik benne, azt a felismerést eredményezik, hogy ő nem más, mint egy csődtömeg. És a krízisben lévő ember ezzel a gondolattal marad magára.”

Jól tenni a jót!

Az igazi vigasztalás azt jelenti, hogy arra fókuszálok, aki krízisben van. Szakértőnk szerint ez csak a nagyon stabil emberi kapcsolatokban működik. „Ilyenkor egy időre felbomlik az adok-kapok egyensúlya a kapcsolatban, és aki segíteni akar a másikon, az háttérbe tudja szorítani magát. Aki nem képes erre, nem tud empátiával és érzelmi intelligenciával a másik felé fordulni, viszont kérés nélkül szajkózza a megoldási javaslatait, az mérgezővé válik. Azt sugallja, hogy a másik hibázott, és még arra is képtelen, hogy kellő nyitottsággal forduljon az ő mentő ötletei felé. A minden jó lesz, bízzál a sorsban típusú tanácsok olyan megfoghatatlan dolgok, amelyekkel pont azt éri el a vigasztaló, hogy hibáztathatóvá teszi a másik félt. Ez pedig sokszor el is szigeteli a krízisben lévő embert. Az ilyen helyzetek általában vízválasztók is az emberi kapcsolatokban.”

Nesze semmi!

Szavak helyett tettek, tanácsadás helyett jelenlét. Ha nagyon egyszerűen szeretnénk megfogalmazni, hogyan érdemes a krízisben lévő ember mellett állni, nagyjából ez lenne a módja. A szólj, ha bármiben tudok segíteni típusú mondatok sokszor nem elegendőek, hiszen nem realizálódnak. „Amikor valaki egy krízis mélyén van, mankókat kell neki adni, hogy túlélje a helyzetet – mondja Patrícia. – Amikor egy baleset helyszínére kiérkezik a mentős, ő sem bármiben akar segíteni, hanem életben akarja tartani a sérültet.

Aki krízisben van, azt van, hogy szó szerint életben kell tartani.

Be kell neki vásárolni, fel kell hívni, oda kell menni, néha csak mellette kell ülni és fogni a kezét. Az akut krízis után pedig talán már meg tudja fogalmazni, mire van szüksége. És ha tényleg mellette állunk, akkor csak erre kell fókuszálnunk.”