Gyerekkoromban egyik kedvenc olvasmányom, kézikönyvem a Hogyan legyünk boldogtalanok – Az önsorsrontás tudománya (a továbbiakban csak HLB) című kis zöld kötet volt. Igen, gyerekkoromban. És ha jól emlékszem, nem a könyvespolcon találtam, hanem én néztem ki egy újsághirdetésből és rendeltettem meg a szüleimmel.

Sokat forgattam, és mivel könnyen tanultam, hamar megjegyeztem azt is, hogy a repülő hajtóművébe simán berepülhet egy kacsa, és mivel kettő vagy négy hajtóműve is lehet egy repülőnek, akár négy kacsa és további száz-kétszáz ember is lelheti halálát egy olyan malőr következtében, amikor a repülőtér nem fordít gondot kacsariasztók alkalmazására.

A kézikönyv természetesen kitér egyéb repüléssel kapcsolatos lehetséges problémákra, én azóta mindezek tudatában szállok repülőre, és vagyok magamon kívül minden fel- és leszálláskor, illetve reagálok érzékenyen minden egyes hangváltozásra, mi több tudni vélem, hogy a mormogás-sípolás-halkulás minek tudható be. Természetesen minden egyes esetben katasztrofális következményt prognosztizálok.

Azt is hamar megtanultam, hogy ha este hangokat hallok, akkor nyilvánvalóan szörny kaparászik a padláson, az ablaknál vagy éppen az ágy alatt.

Éppen ezért én mind a mai napig benézek az ágy alá elalvás előtt, és valójában nem értem magamat, hogy miért van egyáltalán lába az ágyamnak, egy gonddal kevesebb lenne, bár nyilván teremtenék akkor másikat.

Mert aki a HLB kézikönyvet bibliaként forgatta, az teremt. Az az igazság, hogy a könyv a mai napig az éjjeliszekrényemen van, már-már biztonságot ad a jelenléte. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Talán boldog lennék? Vagy kevésbé aggodalmas?

A múlt héten Svájcban jártam és vendéglátóimtól magam kértem, hogy látogassuk meg Európa tetejét. Végül némi variálás után nem a Jungfraujochra vezetett az utunk, hanem a Schilthornra, ami ötszáz méterrel van alacsonyabban. Viszont magasba vágyó, nagyratörő, ám mégis óvatos terveimmel ellentétben nem hegyi vasúttal közelíthető meg, hanem sífelvonó kabinokban.

Ettől egészen felvillanyozódtam, hiszen ez egy HLB-rajongónak maga a paradicsom! Ennyi aggódnivalót egy helyen keresve sem talál máshol! Kezdjük ott, hogy összesen négy átszállással oldható meg a háromezer méterre feljutás. Így, amíg újra földet érhet az ember, addig nyolc különböző kabinban imádkozhat az életéért. Az egy órán át tartó túra folyamán lehetőségem nyílt mindenféle nyelven kérdezgetni útitársaimat, vajon hány méteres mélység van alattunk, nem törődve azzal, hogy valójában tökmindegy.

És bár természetesen tériszonyom is van, megerőszakoltam magam és kinéztem az ablakon, csak hogy megtelhessen a szívem félelemmel, a komfort végett, ahogyan annak idején megtanultam. 

Amikor a kabinok becsukódásakor furcsa jelző hangot hallottam, abból egyértelműen tudtam, hogy vészhelyzetre figyelmeztet és csak a kabin vezetője nem hallotta meg. És persze még bőven akadt elfoglaltságom a fel- és lefele vezető úton. Ha egy igaz HLB-követő ugyanis még éppen felfér egy kabinba, utána arra gondol, hogy talán mégis le kellett volna maradnia róla, mert nyilván ez a sífelvonó fog a mélybe zuhanni, és nem a következő, amivel jöhetett volna. Az igazi HLB-követő mindenben jelet keres és talál, hogy lehetőség szerint egy pillanatig se élvezze az élményt, azt, amit maga akart, amiért nem keveset fizetett, és ami nem mindenkinek adatik meg. A csúcson az étteremben az egyórás ijedtséget és kimerültséget szívrohamnak diagnosztizálja, erről kiértesíti útitársait is. Hogy aztán végre, egyszer csak eljöjjön egy kósza önfeledt pillanat, amikor is háromezer méterről körbenézve tudatában lesz a jó dolgának, gyorsan készít pár MOSOLYGÓS képet a fészre, majd csukott szemmel, fejét lehajtva, mint akit kivégezni visznek, visszaszáll a lefelé menő kabinba, és kiválasztja azt a helyet, ahol premier plánban nézheti az alászállást. Ha te is szívesen lennél boldogtalan és túlaggódó, érzed magadban a tehetséget hozzá, a kézikönyvet megtalálod az antikváriumokban!

A fotó a szerző sajátja. Épp azt mutatja rajta, honnan fog egészen biztosan lezuhanni a következő 5 percen belül. Persze nem zuhant le…

Kiemelt kép: Unsplash