A Nemzeti Színház idei Csongor és Tünde felújításának megannyi meglepetése közül — az oratóriumszerű játékstílus és Mirigy szerepének egészen újszerű felfogása mellett — az egyik legszembetűnőbb: Ilma.

Milyennek képzeli az ember ezt a földi, népi, mese-alakot? Kicsit vaskosnak, testben és humorban. Tűzrőlpattantnak, bővérűnek. És milyennek láttuk a felújításon? Egészen másnak. Perdülően kurtaszoknyás, testben, játékban légies Ilmát ismertünk itt meg. Egy megelevenedett, költői szóra fakadt, élő magyar-babát.

A néző csodálkozik, először talán vitázik is magában Marton Endrével, a rendezővel, de azután magához láncolja ez a Böske szolgálóból Ilma tündérré alakult jelenség, és már élvezi is a színész ajkáról átadó, szálló rímeket. A kritika eléggé hidegen, majdhogynem ellenérzéssel fogadta Pápay Erzsi színészi teljesítményét. Szereposztási tévedés, vagy túl merész kísérletezés? És mit szól mindehhez a kísérlet eszköze, alanya és asszisztense — a színész? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, mikor becsöngettem Pápay Erzsihez.

– Szereti a Csongor és Tündét?
— A darabot igen. A saját szerepemmel magam sem tudom, hogy vagyok. Mikor a szezon elején megtudtam, hogy előadjuk, csak azon izgultam, nehogy újra rám osszák Ledér szerepét, amelyben pályám legelején sikert arattam. Hiszen az ember nem szívesen ismétli tizenhatéves önmagát. Ilma szerepét boldogan fogadtam, csak a próbákon kezdtem viaskodni vele. Soványnak éreztem magam hozzá, hosszúnak és szőkének. A rendezői elképzelés, hogy Ilma szerepében a földi tündért kell megteremtenem, vonzott, a kritika meg nem értése bántott… De Vörösmartyt szeretem és Ilmát is. Elismerem, hogy Ilma – nem én vagyok. De a színész ott kezdődik, amikor megpróbál kilépni önmagából… 

Művészi „kiugrása” – és ezt nem a szóvicc, hanem az igazság kedvéért írjuk le — egy „beugrás” volt. Pontosabban nem is egy. Az elmúlt esztendőkben, különösen a Két Bolyai előadását megelőző színházi évadokban rendszerint akkor írtak róla, amikor tehetségével, lélekjelenlétével, szorgalmával megmentett egy-egy előadást. Mikor tizenhatórás tanulással elvállalta és eljátszotta az özvegy Margit királynő szerepét a III. Richárdban. Ezt a szerepet, amelyet Jászai Mari hatvanévesen kapott meg, Pápay Erzsi a felén is sokkal innen játszotta. És nemcsak eljátszotta, hanem jól játszotta. Az első alkalommal a színházi közvélemény még a bravúrt ünnepelte, másodszor és tizedszer — a művészi teljesítményt. Azután eljátszotta — a beteg Gombaszögi Frida helyett — a Yorki hercegnőt is. A következő évadban Olty Magda szerepébe kellett beugrania az Úrhatnám polgárban. Másnap a Vízkereszt előadását kellett megmenteni — és az est hőse megint Pápay Erzsi lett.

A fárasztó és sikeres beugrások után kanyarodunk vissza a legszokványosabb, és mégis elengedhetetlen bevezető kérdéshez.

— Hogy kezdődött? — kérdem a sablontól feszengve.
— Sablonosan — válaszol mintegy eltalálva a szót, mely agyamban kering. — ötéves koromban gyerekszínpadon léptem fel. Mikor innen kinőttem, a rádióban szerepeltem. Negyedik gimnáziumban három tárgyból elbuktattak és bánatomban elhatároztam, hogy primadonnának megyek. , A Színművészeti Főiskolán meg sem hallgattak. „Nőnöd kell még kislány…” — mondták és nem is ok nélkül. De egy év múlva meghallottam, hogy. a Horváth Árpád kollégiumban előkészítő tanfolyamot szerveznek a Főiskolára. Oda felvettek. Tizenkilenc éves koromban — hátam mögött a Tűzkeresztség Bozi Marijával, a Csongor és Tünde Ledérjével és három filmszereppel — diplomát kaptam. Egy hét múlva a Nemzeti Színház szerződtetett tagja voltam…

— Ez olyan szép, hogy szinte nem is lehet igaz…
— Nem is maradt az, legalábbis nem sokáig.

— Ezt nem egészen értem.

Most Pápay Erzsi van zavarban. Pályájának erről a majd négy esztendős hullámvölgyéről már nem szívesen beszél.

— Az Uborkafával indultam, szép sikerem volt. De mint minden fiatal, én is elégedetlenkedtem. Rettenetesen féltem attól, hogy beskatulyáznak parasztnaivának, vagy komika lesz belőlem. Klasszikus szerepekre vágytam. Elkértem az Othelló Bianca szerepét, megkaptam. És akkorát buktam, amekkorát csak az bukhat, aki kezdő fejjel, korban, művészetben éretlenül játszik el egy ilyen sajátos, shakespeare-i figurát. Ezután négy évig alig nőtt nekem fű, illetve szerep a Nemzeti Színházban. Szerettem volna elmenni, de nem engedtek. Szabadságot kértem, és dacból százötvenszer eljátszottam egy magyar operett — primadonna szerepét. — Csak azután kezdődött meg másodszor pályám a Nemzeti Színházban.

— Az idén volt tíz szabad estém, eljátszottam egy revüprimadonna szerepét a Tarka Színpadon. Ezt persze sokan nem helyeselték. De engem világéletemben feszített a nyugtalanság, vonzott a változatosság. Ifjúsági tornászbajnokságot nyertem, és vívótanárom lebeszélt a színpadról, a sport kedvéért. Lovagoltam, teniszeztem — táncolni is imádok. Szeretem kipróbálni önmagam és a lehetőségeket…

— Nagyon szeretek a Nemzeti Színházban lenni. És most talán még jobban — és ujjára néz.

Ehhez nem is kell magyarázat. Pápay Erzsi ujján a Farkas-Ratkó gyűrű fénylik. A Nemzeti Színházban kétévenként egy fiatal művész kapja, a kollégák titkos szavazása alapján. Ez a gyűrű — sokra kötelez.

— Engem például most arra, hogy igyekezzek méltó lenni erre a bizalomra, és arra a szerepre, amelyet a Bánk bán-ban nekem szántak. Mert ez is a bizalom záloga. Felváltva játszom majd Melindát és Izidorát.

— És mi következik Melinda után?
— Nem akarom „elkiabálni”. De amióta a pályán vagyok, erre várok. A Főiskolán ez volt minden szabadon választott vizsgám anyaga. És most talán eljátszhatom — Júliát. Abban bízom, hogy már nem túl korán és még nem is későn. Szeretném Júliában a drámai hőst megeleveníteni és bemutatni, hogyan érlel valakit hirtelen nővé és hőssé a sors és a szerelem. Azután szeretném újra eljátszani a III. Richárd Margit királynőjét nem beugróként, — húsz év múlva. Mire igazán hozzáérek.

Júliától — Margit királynőig; ez a drámai hősnők legteljesebb pályaképe. Pápay Erzsi Margit királynőtől jutott el Júliáig, s közben már újra az özvegy szerepéről is álmodik. De az odáig vezető úton biztosak vagyunk benne, hogy még sok-sok klasszikus és modern állomáson tapsolhatunk neki. 

(Földes)

 Nők Lapja 1962/25. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán