Válás után – „Ha tényleg gyerekeink javát keressük, túl kell lépnünk a saját kétségbeesésünkön”

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: A férjemmel három éve élünk együtt, és talán elmondhatom, hogy semmi más gondunk nincs kétgyerekes családunkban, mint az, hogy az előző házasságából származó kislányát (ő is még kisiskolás) nem sikerült megismernem. A bíróság többször is megítélte a láthatást, a gyámhatóság mindent elkövetett, hogy érvényt szerezzen a bírósági ítéleteknek, a kislány édesanyja azonban lehetetlenné tette a láthatás megvalósítását. A kislány azelőtt imádta az apját és nagyon szerette apai nagyszüleit, most már „látni sem kívánja” őket. Édesanyja másokkal sem tart semmiféle baráti, barátnői vagy akár szomszédi kapcsolatot, és mintha mindmáig csak azzal törődne, hogy volt férje életét fenyegetésekkel, valótlan állításokkal megkeserítse. Hol a kislány súlyos betegségéről veszünk hírt,férjem azonnal intézkedni próbál, visszautasítják, majd kiderül, hogy egy-két napos, múlékony apróságról volt csak szó. Máskor a bíróság üt rajtunk váratlanul feljelentés nyomán, hogy ellenőrizze életszínvonalunkat a gyermektartásdíj felemeléséért folyó perben (miközben férjem anyagilag minden áldozatra készen áll azóta is, hogy a váláskor mindent otthagyott az anyának és gyermekének). Meddig mehet ez így? Milyen károsodások érhetik így a gyereket? Valaki azzal biztat, hogy majd kamaszkorában vagy azután a kislány önállóbbá lesz, és a tilalmak csak serkenteni fogják arra, hogy felkeresse az édesapját. De hát valóban csak várni, várni kell? És beletörődni? Vagy fordulhat-e a férjem még igazsága és kislánya iránti szeretete érdekében valahová?

Válasz: Az úgynevezett „jó válás” – ha van ilyen -legfőbb ismertetőjele az, hogy a gyereknek vagy a gyerekeknek meghagyja mindkét szülőhöz fűződő kapcsolatukat, és gondoskodik arról, hogy ez a mindennapokban minél természetesebb módon valósuljon meg. (Tehát: ne hétvégi apuka legyen az elvált férjből, aki egy cukrászdában szorong a szintén zavarban levő gyerekkel szombat vagy vasárnap délutánonként, vagy leadja őt a nagymamához, mert maga nem tud vele mit kezdeni.) Az a jó, ha nem a hatóságnak kell kialakítania és rendeznie a láthatást, hanem a gyerek szabadon jön-megy a két szülő között, ahogy ezt a különböző elfoglaltságok és programok összeegyeztetése lehetővé teszi. Ez a gyerek lelki-sőt azt is mondhatnám: testi fejlődésének, személyisége egészséges kibontakoztatásának egyik elemi feltétele volna.

Sokszor előfordul azonban, hogy a házastársak valamelyike – többnyire az anya – olyan súlyosan sérül a házasság felbontásával, hogy képtelen úrrá lenni kétségbeesésén. Ilyenkor aztán kialakul a „ha engem elhagytál, a gyerekedet se láthatod” helyzet, aminek persze csak akkor van értelme, ha az apát igazi jó kapcsolat fűzte gyerekéhez (ami mindig kölcsönös szokott lenni), és feltételezhető róla, hogy súlyosan fogja érinteni a gyerekének hiánya.

Illusztráció: Getty Images

Az is igaz, hogy a kisebb gyerekekben kialakítható egyfajta szolidaritás, együttérzés azzal a szülővel, akinél maradtak, legalábbis a felszíni megnyilvánulásokban. Nagyon nagy teher ez a gyerek lelki életében, mert a mélyebb rétegekben megmarad a megtagadott szülő utáni vágyakozás. Valóban gyakori, hogy az érzelmi mélységeket felkavaró kamaszkor fordulatot hoz, és a gyerek, dacolva azzal a szülővel, akivel együtt él, felkerekedik, hogy megkeresse az eddig eltaszított, kitaszított szülőt.

Mindenképpen tudnunk kell, hogy gyerekünknek súlyosan ártunk azzal, ha megfosztjuk a másik szülőtől és ez az ártalom – különösen ha a gyereknek kamaszkorában vagy ezt követően sincs elég ereje kitömi ebből a bűvös körből – a felnőttkorba érve tartós károsodásokhoz vezethet, melyek az ifjú ember életét nagyon nagy mértékben megnehezíthetik.

Ha a helyzet ennyire elfajult, hogy az egyik szülő ezeket a veszélyeket egyáltalán nem hajlandó belátni, akkor már sajnos a hatóságoknál való újabb és újabb eljárások nem igazán segítenek, sőt, néha rontják a helyzetet. (Ennek ellenére van olyan helyzet, amiben mindig újra meg kell tenni az ilyen irányú erőfeszítéseket is.)

Azt is tudnunk kell, hogy azok az érvelések, hogy a gyereket csak „felizgatja” az elvált szülővel való találkozás, hogy „belázasodik tőle” – és így tovább – nem szólhatnak a láthatás ellen, hanem éppen azt mutatják, hogy a gyerek tudja, hogy magában meg kell küzdenie mindkét szülőhöz való vonzalmával, melyet az egyik oldalról tiltanak neki vagy legalábbis féltékenyen figyelnek.

Ha tényleg gyerekeink javát keressük, túl kell lépnünk saját kétségbeesésünkön, fájdalmainkon.

(Természetesen van, lehet olyan eset is, amikor az elvált szülő életmódjával vagy követeléseivel tényleg a gyerek ártalmára van, de itt nem ilyesmiről van szó.)

 Nők Lapja 1996/44. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images