A Költészet Napja volt, fellépett a magyar színjátszás színe-java. Mindenki elmondott egy verset ebből a csodálatos kincsestárból, amikor a végén a már idős, a már súlyos betegséggel küszködő Kállai Ferenc lépett színre, akiről talán kimondódott, talán nem, de mindenki tudta, hogy az elmúlt évtizedek egyik meghatározóan legnagyobb művésze. Cammogva, bizonytalan léptekkel jött ki, kicsit zavarban is volt, fura mód idegennek érezte magát ott a pódiumon, megállt a közepe táján, csendben állt talán egy percig is, aztán a lelkéből felszakadó hangon beleüvöltött a terembe: „Szeressetek!!!” Aztán még egyszer, majd harmadszor, negyedszer is. Egyetlen szó, és betöltötte mindannyiunk lelkét, érzelmeit, gondolatait. Szeressetek! – mint valami ótestamentumi próféta az isteni parancsot, egyetlen szóval, valami elementáris erővel megfogalmazva a legősibb lényeget, vágyat, értelmet, parancsolatot. Aztán bizonytalan, himbálózó léptekkel lecammogott, és mi, akik ott állva hallgattuk, percekig megszólalni sem bírtunk. Úgy emlékszem, ez volt az utolsó fellépése, röviddel később befeküdt a kórházba. Egy fantasztikus élet, pályafutás, művészsors végső üzenetét, lényegét, igazságát, vágyát summázatként ránk hagyva.

Erőt, méltóságot…

Évekkel korábban interjút készítettem vele. Húsz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem a Vígszínház társalgójába, de már ott ül az egyik oldalsó asztalnál, és békésen szemlélődve vár.
— Tudtam, hogy hamarabb jössz — mondja. Hogy honnan tudhatta? Fogalmam sincs, hiszen számomra is percekkel korábban derült ki, hogy így ideérek, de pillanatnyi kétségem sincs, hogy ő valóban tudta. Merthogy meggyőződésem, hogy ő tud mindent életről, létről, világról, rólunk, pitiségeinkről és nagyszerűségeinkről, hitványságainkról és értékeinkről, tud elfogadni, megvetni,és lelkesedni, mosolyogni és keseredni ezen a kaotikusnak tűnő életnek nevezett kavalkádon. Ettől zseniális ember. És mindezt képes visszaadni, sugározni, megjeleníteni, felidézni, az egyedit általánossá tenni, az általánosat egyedivé. Ettől zseniális színész. Azon a legmagasabb szinten, ahol már nincsenek tartalmak, formák, eszközök, csak jelenlét, csak biológiai realitás, csak Isten teremtette univerzális lét.

Ami minden bizonnyal Kállai Ferencet egy korszak világviszonylatban is legnagyobb színészévé teszi.

Ott ül az üres társalgóban. Rápillantva egészen különös érzés fog el. Egyszerre öreg, de nagyon öreg, fiatal, de roppant ifjú, és túl az emberi életszakaszokon, időtlen. Törzsét görnyedten összehúzza, nyakát hátraszegzi. Arca kicsit püffeteg, feje két oldalán és középütt egy-egy ritkás hajtincs kunkorodik, szemében viszont valami csodálatos fény ragyog. Rembrandt néz így ránk utolsó önarcképén. Túl az illúziókon, túl a válságokon, túl az élet szenvedélyes, vad habzsolásán, túl vágyakon, célokon, boldogságokon, fájdalmakon, beteljesedéseken, tragédiákon, önmaga teljes vállalásával már csak figyel. Figyel a világra, figyel önmagára, pontosan, érzelemmentesen, mégis pajkos-szenvedélyes érdeklődéssel, rezignált együttérzéssel, lélekből jövő megbocsátással. Most is megdöbbent az a fantasztikus intenzitás, legbelülről fakadó érdeklődés, ahogyan figyel, ahogyan rögzít minden gesztust, fintort, mozdulatot magában. Miként lépek be, miként veszem le a kabátomat, miként ülök le a szemközti székre. Talán, hogy egyszer majd egy alakítás valamely momentumává váljék? Vagy egy odavetett bölcs megjegyzés részévé? De ez már az ő titka. Ahogyan nála minden, ami nyilvánvaló, titokká válik, és minden titok a nyilvánvaló részévé.

—         Feri bácsi, korábban, úgy emlékszem, mindig ott ültél a társalgó közepén, és körülötted forgott az élet. Most idehúzódtál egy félreeső asztalhoz. Kérdezhetem, hogy miért..?

—         Persze. Kérdezheted.

—         Akkor miért?

—         Nem tudom… Ha tudnék rá válaszolni, akkor nem ide ülnék…

—         Ez igaz…

—         Tudod az igazság az, hogy túl a nyolcvanon az ember eljut egy olyan állapotba, amikor nem akar véleményt nyilvánítani, még csak véleményt formálni sem, hanem egyszerűen szemlélődni, hogy mi is történik körülötte. Még ha sok öröme nem telik benne, akkor is csak pusztán figyelni a világot. Olyankor, amikor az embert legelemibb cselekedetei, véleménynyilvánításai alapján igyekeznek ide vagy oda besorolni, akkor számomra a természetes magatartásforma az, hogy ebből kivonjam magamat. Hogy próbáljam megóvni a szuverenitásomat, maradék emberi méltóságomat. Hogy, amennyire csak tehetem, inkább csupán szemlélődjek, és ne locsogjak én is, ebben a megkergült, zagyva világban összevissza, mindenféléket.

—         Ennyire rezignált lettél?

—         Már takarékoskodnom kell az időmmel, az energiáimmal. A lényeges dolgokra összpontosítani.

—         És mi a lényeges számodra?

—         Élvezni a szeretteimmel töltött órákat. Bejárni arra a néhány szerepre a színházba. Erőt gyűjteni a gyógyulásomhoz, vagy méltóságot a távozáshoz…

—         Ugyan Feri bácsi, most remekül nézel ki…

—         Csak úgy mondod…

—         Nem! Korábban tényleg volt, amikor majdnem aggódni kezdtem, de most megint imponálóan életerős vagy…

—         Mert itt vagyok a színházban. Ez egy más állapot számomra. Volt, hogy bejöttem negyven fokos lázzal, és teljesen egészségesen játszottam végig a darabot. Meg olyan is volt, éppen a Falstaffban, hogy lábra sem tudtam állni, aztán Cserhalmi Gyuri begurított egy szőnyegben, én kipattantam belőle, és le-fel rohangáltam a színpadon. Mint az a bizonyos legendabeli színész, aki délután meghal, de este még végigjátssza a darabot. Kicsit azért, mert ez az igazi élete, kicsit azért, mert fél, hogy más sikert arat a szerepben…

—         Akkor tessék ehhez tartani magadat..!

—         Tudod, mostanában elég sok ember ment el körülöttem. Régi kollégák, barátok, játszótársak… Még régebben Kálmán Gyuri, aztán sorban Sinkovits, Bessenyei, Agárdi… Ő különösen mélyen érintett… Hónapokig ott feküdtünk ugyanabban a kórházi szobában… Szinte napról-napra végigkísértem távozását, búcsúját a földi léttől… Én is akkor eléggé ramaty állapotban voltam, és megbeszéltük, hogy amelyikünk előbb odaát jut, valami formában küld értesítést, hogy milyen is ott. Ha már a többi jó barát, nagyszerű cimbora átkerülve oda, le se toj már bennünket, mi ne hagyjuk cserben egymást. Azóta is várom: hékás! legalább jelezd, hogy milyen odaát? Beszélgetünk róluk, hogy még két hónappal, vagy két héttel a haláluk előtt mit csináltak, vagy mit is mondottak? Ugyanakkor meg, ki tudja, lehet, hogy én is már ezen a két hónapon, vagy két héten belül vagyok..? Ráadásul nekik mind valami komoly, méltóságteli betegség adatott. Ha az ember odakap a szívéhez és lefordul, az legalább valamennyire patetikus, magasztos dolog, de ilyen hitvány, altesti problémákkal nyűglődni, igazán kínos… Nem gondolod?

—         Te ebből is fantasztikusan fogsz kijönni! Iszonyúan szívós vagy…

—         Abban reménykedem, hogy géneket hordozok. A nagyapáim voltak valami elképesztő vitalitású emberek. Mind a kettő. Egyikük borbély volt Gyomán. Ő a hajnyírástól az érvágáson át a lelki segélyszolgálatig mindenhez értett. Elementáris kedélye miatt körülötte forgott ott a világ. Egyszer kijelentette, hogy akit utoljára borotvál aznap, egy hordó bort kap ajándékba tőle. Egymás után sompolyogtak hozzá az emberek, remélve, hogy megszerzik az utolsó helyet, ám ő, amikor mindenki mással végzett, kendőt tett a nyakába és megborotválta saját magát. Ehhez hasonló csínytevéseiről legendákat meséltek. Másikuk Vas megyében élt, igazi feudális kényúr volt. Szenvedélyes, akaratos, öntörvényű. Ötvenhatban fél lábbal vágott neki a világnak, ment egyenesen Amerikába, aztán onnan írt egy év után dühödten, hogy hiába okítja ezeket a keményfejű amerikaiakat, képtelenek megtanulni magyarul… Egyikük kedélyességéből, a másikuk akaratosságából talán valami nekem is jutott. Ha maradt valami derűm, az tőlük jött… az a sors, a gének nagy ajándéka, nem az én érdemem… Szüleimnek nem adatott meg ilyen teljes élet. Nekik inkább a küzdelem jutott, és be is darálta őket.

A csodálatos nők

—         Te tényleg fantasztikusan nagy, szenvedélyes életet éltél…

—         …esetenként talán túlzottan sok is… És mindeközben barangolásaim, kalandozásaim, kimaradozásaim közepette is akadt valaki, a legangyalibb, legtüneményesebb lény a világon, aki kitartott mellettem, és szeretetével, törődésével, megértésével, inspirációjával, türelmével, gondoskodásával széppé, kipárnázottá, teljessé tette az életemet. Egy csodálatos nő, a feleségem, aki immár hatvan éve tart ki mindenféle raplisságom, nehéz természetem, rapszódikusságom, egoizmusom dacára mellettem, miközben én éltem a magam önző, lobogó, sokszor szemérmetlen életét. Igen, hatvan éve ismerkedtünk meg, az ostrom alatt. Bennünket kibombáztak, és átmentünk a szomszéd ház pincéjébe. Ott ismerkedtünk meg. Az én bátyám és az ő húga rögtön szerelmes lett egymásba, és össze is házasodtak. Mi közöttünk előbb barátság volt, fura, érzelmes, szemérmes barátság, aztán egyszercsak megkérdezte, hogy mi miért is nem kötjük össze az életünket? Tényleg, miért is nem? Hiszen tényleg nyilvánvaló volt, hogy egymásnak teremtettünk… Hát akkor? Rövidesen össze is házasodtunk, és azóta is tart a különös házasságunk…

—         Őszintén szólva, soha nem értettem, hogy miként képes így, kicsapongásaiddal, fellobbanásaiddal együtt elfogadni téged?

-—        Én sem, de ez csak azt mutatja, hogy ő mennyivel különb… Mennyivel önzetlenebbül, magasabb szinten, mélységesebben képes szeretni. Hogy mennyivel nagyobb a bizalma, szerelmünk iránti elkötelezettsége. Igen, ő tudta, hogy nekem bármennyire is fontosak az egyéb szerelmek, kapcsolatok, hódítások, én őt soha el nem hagyom.

—         Áruld már el Feri bácsi, mit imádnak rajtad a nők?

—         Rajtam? Ugyan! Nézz rám! Egy rozoga vén trotyli vagyok…

—         Ezzel együtt, nézd meg, egymás után jönnek be a gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyek, Hegyi Barbara, Kéry Kitti, Eszenyi Enikő, és bár körben mindenütt jóképű, hódító ifjak ülnek, mind tehozzád jönnek először, téged puszilnak össze…

—         … kedvességből, sajnálatból, meg, mert tudják, hogy már nincs kockázat…

—         Ahogy elnézem a szemedet…

—         A szememmel még nincs baj… De már ott véget ér a szenvedély… Hogy korábban miért? Nem tudom. Soha nem voltam olyan jóképű, se olyan jó svádájú… Talán a szenvedély sütött át rajtam… talán azt érezték… Drága Colette, emlékszem, ahogy indult… Együtt forgattunk a Fekete szem éjszakájában. Ő, mint világsztár, nekem pedig volt egy nyúlfarknyi szerepem. A szemünk olykor összevillant, aztán az utolsó forgatási nap befejeztével este eljött megnézni a Nemzetibe. A Vérnász ment. Vad, szenvedélyes darab, sistergett a levegő… Utána bejött az öltözőbe, és meghívott vacsorára… 16 éves forró kapcsolat következett. A feleségem tudtával, engedélyével, segítségével, legitimálásával… Igen, képes volt erre a magas rendű elfogadásával. Ugyanúgy, ahogy egy másik kapcsolatomat, amely tart lassan negyven éve… Te ugye ismered?

—         Egy tüneményes, okos, fantasztikus nő…

—         Igen… Colette már meghalt, kapcsolatunkat patinával vonta be és szentesítette az idő, az enyészet, ez a másik most is tart, éppen ezért maradjon homályba…

—         Tudnak egymásról..? Ha egyáltalán ezt felvethetem…

—         Tudnak. És szeretetük erősebb, mint az az egyébként teljesen természetes vágyuk, hogy kisajátítsanak. Amikor félek az elmúlástól, az azt jelenti, hogy elborzaszt a tudat, hogy ezzel nekik okozok hiányt vagy fájdalmat… Mégis a leghőbb vágyam, hogy én távozzak először. Én gyengébb vagyok és tehetetlenebb, biztosan nem bírnám elviselni sem a hiányt, sem a fájdalmat… Mondd, ez gyarlóság?

—         Nem! Szabadság. Hogy végig mered gondolni, ki mered mondani, hogy mered, tudod vállalni magadat teljességgel.

—         … de például egy ideje hosszabb szerepet nem merek elvállalni, csak azt, ahol kevesebb szöveget kell megtanulni. Lehet, hogy még meg tudnék hosszabbakat is, csak már nem merem kipróbálni. Hátha nem…

Ördögeink

—         Nehezen szembesülnél vele?

—         Ezzel igen… Így is megvannak a magam csúfondáros kis ördögei, akik kedvüket lelik abban, hogy frocliznak. Ha hozzákezdek egy szerephez, akkor előjön az egyik, és azzal szekíroz, hogy úgyse megy! úgyse megy! Ha megtanultam, felbukkan egy másik, és kajánkodik, hogy úgyis elfelejted! úgyis elfelejted! Amikor színpadra lépek, megjelenik egy harmadik, és elkezd bosszantani, hogy úgyis összekevered! Úgyis egy más szöveg fog beugrani! És ahogy öregszem, úgy lesznek ezek az ördögök egyre pimaszabbak, kajánabbak. Az egészből meg az a legrémesebb, hogy egyre keservesebb harcokat kell magamban  megvívjak minden színrelépés előtt.

—        Akkor miért csinálod?

—         Nem kéne?

—         Sőt, ellenkezőleg! Szerintem ilyen csoda nincs is a világon, hogy még mindig, ekkora pályát befutva is egyre jobb vagy, egyre mélyebb, nyitottabb, sokszínűbb, fantasztikusabb…

—         Sokáig nem is igen volt lehetőségem, hogy úgy játsszak, ahogy gondoltam. Túlzottan is respektáltam a rendezők utasításait, és ez nem mindig vált az alakítás javára. Meg, valljuk be, sok rossz darabban, filmben is játszottam…

—         …igen, igen, de most visszanézve döbbenek rá, hogy ezekben a rossz szerepekben is átüt a lényeden valami mélységes bensőség, harmónia, kisemberi méltóság. Talán csak Mastroianni volt képes hasonlóra…

—         … sokszor voltam kicsit harsányabb, teátrálisabb a kelleténél. Egyszerűbben, eszköztelenebbül kellett volna… Talán nem volt elég önbizalmam, és azért akartam hatásosabb lenni.

—         Most már van?

—         Nyolcvanon túl már nincs ilyen kategória. Lét van, egészségi állapot van, szeretet van, játék van. Gondolatok vannak, kétségek, emlékek, bicegő séták a kertben, várakozások az orvosi rendelőben, tévénézések kéz a kézben a feleségemmel, kis remények, hogy este felgördül a függöny, és én ott állok a színpadon…

Már kezdenék is emelkedettebb lelkiállapotba kerülni, amikor egy szép, fekete lány lép be a társalgóba. Feri bácsi rámered. Egy gazella! – rebegi elbűvölten. Feláll. Várj! — szól és elindul felé. Várok Feri bácsi, boldogan várok…

A kórházban még meglátogattam. Gépek pityegtek körülötte, csövek lógtak ki belőle, szemét lecsukva feküdt az ágyon. Közel hajolva hozzá mondtam halkan mindenféle vicces dolgot, de ő kézfejével intett, hogy menjek arrébb. Aztán még arrébb, és még arrébb. Feri bácsi drága, mindenütt rossz helyen állok? – kérdeztem kétségbeesetten. Intett, menjek át a túlsó oldalára. Ne haragudj, suttogta elcsukló hangon, csak olyan jó lába van az infuziót adó nővérkének, és te teljesen eltakartad!

Másnap meghalt. Azóta is, ha visszagondolok rá, huncutul csillogó szemeit látom. A nővérke valóban nagyon formás lábait még láthatta…

Kiemelt kép: Schumy Csaba/Archívum Central Médiacsoport/nőklapja.hu