Színészek gyerekei gyakran haragszanak a színházra, mert elveszi tőlük a szüleiket. Te megbékéltél vele?
Mindig szerettem a színházat, otthon éreztem magam benne, a mai napig ismerős még az illata is. Sok szép emléket őrzök, például a gyulai várjátékokról, ahol részese lehettem egy-egy produkció elkészültének. A próbák közben együtt játszottam a többi gyerekkel, felmásztam a rondella falára is. A szüleim, ahová csak lehetett, vittek magukkal, nem mondhatni, hogy ingerszegény környezetben nőttem fel.
Van olyan színész, akit különösen a szívedbe zártál?
Nem is tudnám felsorolni…! Blaskó Péter például, vagy Ráckevei Anna, aki édesanyámnak legjobb barátnője is. Inkább nem is folytatom.
Anyukád már fiatalon az egyik legfoglalkoztatottabb színésznő volt. Jutott elég ideje rád?
Már egészen fiatal korában rengeteget dolgozott, komoly sikereket aratott. A születésem után tíz hónapig semmit sem vállalt, évek alatt fokozatosan állt vissza. Néha szomorú voltam, ha este elment, de csodálatos bébiszitter vigyázott rám, pesti pótnagymamának hívtam. Később néha bementem anyuval a színházba, két felvonás között kikérdezte az angol szavakat, ellenőrizte a matekot. Lehet, hogy van, aki azt gondolja, egy gyerek legyen ágyban minden este nyolckor, de én örülök, hogy a szüleim ezt kicsit lazábban kezelték. Ha anya leszek, én is ezt választom.
Édesanyád kulturális missziókat is visz. Költők, versek, magyar nyelv, határon túliak, és még folytathatnám…
Emiatt külön büszke vagyok rá! Ezek nem divatos dolgok, hanem igazi ügyek, sokszor árral szemben kell úsznia miattuk. De ő mindig a számára fontos ügyek mellé áll, például évek óta jószolgálati nagykövete az MPS Társaságnak, amelyet egy ritka és súlyos betegségben, a mukopoliszacharidózisban szenvedők családjai alapítottak.
Gondolom, minden szerepében megnézed.
Mindenben láttam, és amikor csak tehetem, megyek, megnézem. Nem is tudom, melyik alakítása a kedvencem, most a gyulai Szent Johanna jut eszembe, azt édesapám rendezte.
Édesapád rendezőként, színházigazgatóként inkább elemző, gondolkodó típus lehet.
Azt szoktam mondani, ő a legklasszabb tanár, akivel valaha találkoztam. Szabad bölcsészként végeztem, utána vizuális kultúrát tanultam, sokszor segített felkészülni a vizsgákra, mesélt történelemről, irodalomról, mindenről. Sokan kérdezték, miért nem lettem színész, olyankor mindig elmondom, hogy nem szeretek nyilvánosan beszélni, szívesebben dolgozom a háttérben. Apu szervezőkészsége, elemzésre való hajlama már közelebb áll hozzám. Az ő előadásait is mindig megnézem. Nyolcéves voltam, amikor a szüleim elváltak, szerencsére nem kéthetenkénti láthatásra kellett berendezkednem. Napi telefonok, gyakori találkozások, sok családi program. Az ünnepeket pedig ma is együtt töltjük, azért is büszke vagyok rájuk, mert sikerült megőrizniük a család mivoltunkat.
Van némi hasonlóság az ő munkájuk és a tiéd között, de kíváncsi vagyok, hogyan lett belőled bookingmenedzser.
Mindig érdekelt a könnyűzene, óvodás voltam, amikor a szüleim elvittek Michael Jackson budapesti koncertjére. Nem maguktól jutott eszükbe, én szerettem volna ott lenni. Korán rájöttem, hogy a szervezés, az előkészítés, a létrehozás az én világom, és ha mindez a könnyűzenében teljesedne ki…! Megkerestem Muraközy Pétert, akkor az Akvárium Klub, illetve a Sziget Irodához tartozó fesztiválok zenei vezetője volt, elmondtam neki, hogy ez érdekel, kérdeztem, mit javasol. A legjobb embert választottam! Bemutatta nekem a fesztiválok világát, értékes, segítőkész mentorom lett. Egy nyáron át gyakornokként dolgoztam mellette, és amikor üresedés volt a Szigetnél, felvettek, 2012-ben.
Gondolom, nem kaptad meg rögtön a mostani pozíciódat.
Nem, és sajnos részben egy tragikus esemény miatt alakult így. Először Muraközyékkel a hazai fellépők szervezésével foglalkoztam, de párhuzamosan elkezdtem Dan Panaitescuval dolgozni, ő a nemzetközi részt vitte. 2016-ban autóbaleset áldozata lett, és hirtelen kellett valaki, aki átveszi a feladatát, ismeri a folyamatban lévő ügyeket. Vészmegoldás volt, hogy én lettem az, aztán úgy alakult, hogy maradtam a pozícióban. Komoly lelki terhet jelentett, egyáltalán nem éreztem felkészültnek magam.
