– Huszonöt éves voltam, amikor éjszaka, egy buliból hazafelé – kissé kapatosan – a barátnőmmel kezünkbe akadt egy reklámújság, amiben fotózásra kerestek lányokat. Föllelkesültünk. Pár nap múlva a több mint száz jelentkező között voltunk, hamarosan pedig – Dundika és Kelemen Anna mellett – a legjobb tizenkettőben találtam magam. Ezzel a sikerrel olyan élet indult számomra, amit azelőtt el sem tudtam képzelni! Utazások, fotózások, tévéműsorok, partik, céges rendezvények, rangos versenyek… Özönlöttek a felkérések, sokat kerestem, a folyamatos megjelenéseknek köszönhetően mindig gyönyörű voltam. Plakáton önmagadat látni és ezzel egy csomó pénzt keresni – kívánhat-e többet egy egyszerű családból jött, kőbányai lány? Pár hónapig azt gondoltam, ennél jobb nincs. De hamar jöttek a más jellegű ajánlatok is, kecsegtetők és megalázók vegyesen. Ha ezeket akkor elfogadtam volna, ma már kacsalábon forgó budai villában élhetnék. Szerencsére sosem tettem meg, nem adtam meg a telefonszámomat, nem lettem a szeretője senkinek, nem romboltam szét házasságokat, és egy kapcsolatba sem álltam be harmadiknak. Mindezek mellett, a csillogás és siker ellenére, hamar elkezdett bántani, hogy csupán kirakatbaba vagyok, hogy tárgyként kezelnek, és csak a testem érdekel mindenkit. Nem tudtam, elérem-e valaha, hogy az emberek az igazi Marcsit lássák… A modellkedés nekem munka volt: lehet engem csodálni és nézegetni, de a falat áttörni tilos! Az állandó sminkelés miatt egy idő után már nem szerettem a természetes arcomat, mert az túl egyszerűnek és unalmasnak tűnt. Elkezdtem megvetni a testemet: ennyi vagyok? Tényleg egy senki vagyok? Az a munkám, hogy mosolyogva állok a húspiacon, és a férfiak gusztustalan, szexista poénjait próbálom elütni? Úgy éreztem, csődtömeggé váltam. Elnyomtam a nőiességemet, levágattam a hajamat, és befestettem barnára. Belesodródtam a depresszióba, és az orvosok hamarosan sok évig húzódó, kínzó endometriózist diagnosztizáltak nálam.
Esőben, smink nélkül
Marcsi öt év után hagyta ott a nyuszilányvilágot. Telefonszámot váltott, a fővárosból kiköltözött az erdő szélére. Cukrász- és újságíró-iskolát végzett, közben irodában dolgozott. Különös kegyelemben részesítette a sors: a nehéz évek után megismert valakit, akinek hatására újra megerősödött az önbizalma. Andrással pár év múlva összeházasodtak, majd két évet Kínában töltöttek, ahol Marcsi sminkesként kezdett dolgozni. Hazatérve a házaspár – régi vágyukat beteljesítve – nekiindult az El Caminónak.
– Az az út volt életem egyik legnagyobb tanítója, örökké tartó feltöltődés. Mintha ott, akkor töltőre tettem volna magam, amin azóta is rajta vagyok. Harminc nap alatt kilencszáz kilométert tettünk meg gyalog. Napsütésben, csonttá fagyva szélben, esőben. Megtanultunk arra koncentrálni, ami van, és nem azt néztük, mi nincs. Együtt éltünk a természettel, közben ezer jelet kaptunk. Például a mosdóban egy japán nőtől, aki a kétperces hideg zuhany alatt elmesélte, hogy ő sosem akart gyereket, de született egy beteg picikéje, ezért öngyilkosságot kísérelt meg. A fiú azóta is tolókocsiban éli az életét, de olyan okos, hogy igazgató egy vállalatnál. A büszke anyuka azért jött el a zarándoklatra, hogy ezt a több évtizedes terhet letegye. És miután ezt nekem elmondta, elment várost nézni. Én meg csak álltam ott, és azt kérdeztem magamtól: ez most mi volt? Mintha csak azért jött volna ez a nő, hogy ezt nekem elmesélje… Nekem, aki azzal a kínzó gondolattal mentem el a zarándoklatra, hogy nem akarok gyereket vállalni, mert félek, hogy beteg lesz.
Fényképeken, tabuk nélkül
Ha valaki megnézi Bánovics Marcsi közösségi oldalait, ezerarcú nőt fedezhet föl a képeken: nőjogi aktivista, természetvédő, kreatív alkotó, díva, macskával bekuckózó, könyvek garmadáját olvasó hölgy, lelkes sminkes és szexis csábító. Marcsi két évvel ezelőtti válása óta újra egyedül viszi a hátizsákot, amibe az élet sok mindent bepakolt neki.
„Látom azt a Nőt, aki napok óta szinte csak teán és kávén él… Látom, ahogy küzd a társtalanság magányával. … Látom a válást egy nyolcéves házasságból, a »nem így terveztem«, a »kevés vagyok«, a »nem vagyok elég jó« vívódásokat. Láttam őt a kórházban az éves kontrollon, ahol azt mondták, visszajött az endometriózis, és az arcát, amikor az orvos kérdezi, szült-e már. A gubancok a női vonallal, az anyaság gondolatával függenek össze. Látom, ahogy a nőknek segít a saját démonjaikkal megküzdeni, és akkor is bátorítja őket, amikor valójában ő sincs jól… Ne ítélj meg, amíg nem jártad az én utamat, és nem jártál az én cipőmben! – így szól a mondás. Mégis mindig megkapja: ő kereste a bajt, ő lett hostess, ő lett modell. Minek ment oda?”
Az idézet Marcsitól való, abból az időből, amikor a bántalmazott nőkért végzett projekt után lelkileg teljesen kimerült. De Marcsi hisz az őszinte szó gyógyító erejében és abban, hogy ezzel másoknak is segít.
