Az idézet az évtized egyik királyától, az Ámokfutók együttes frontemberétől, Kozsótól származik. Kozso (Kocsor Zsolt) nem csak arról híres, hogy fonott tincse mindig az arcába hullott, és hogy megalkotta a kilencvenes évek egyik himnuszát, a Szomorú szamurájt, hanem arról is, hogy rászabadította az országra az angolszász fiúbandák magyar klónjait. Ezek közül a Shygys – félénk srácok, ugyebár – éghettett bele a leginkább a retinánkba. „Helló, helló, öt félénk gyerek / Kigombolt ingben lengeted a tenyered” – parodizálta őket az Irigy Hónaljmirigy humorzenekar, amely szintén ebben az évtizedben élte a fénykorát.
Politikai csoda
Kozso, Irigy Hónaljmirigy, Shygys – adódik rögvest a kérdés: mégis mi a jó fenéért vágyunk vissza ebbe az évtizedbe? Hát azért, mert 2022-ből visszatekintve, a kilencvenes évek volt a boldog optimizmus dekádja. Már rögtön 1990-ben huszonhét év után kiengedték dél-afrikai börtönéből Nelson Mandelát, leomlott a berlini fal és újraegyesült Németország, nem utolsósorban pedig Magyarországon is megtartották az első szabad választásokat. Ahogy azt Francis Fukuyama történész-filozófus megírta világhírű esszéjében: a történelem véget ért, az egész földgolyón győzedelmeskedett a polgári demokrácia, és innentől kezdve boldogan élünk, amíg meg nem halunk. (Utólag már ő is belátta, hogy nem is tévedhetett volna nagyobbat.) És bár az évtizedben volt néhány emlékezetesen nyomasztó történés is – a szörnyű délszláv testvérháború vagy a Sivatagi Vihar hadművelet Kuvaitban –, azért elég jól elvoltunk. A bulvár csúcsra futott szegény Diana hercegné halálával, Bill Clinton amerikai elnök és a fehér házi gyakornok, Monica Lewinsky ügyéből pedig megtudtuk, hogy az orális szex nem is szex. De ettől függetlenül úgy éreztük, beköszöntött a vágyott szabadság, az oroszok hazamentek, önfeledten fogyasztani kezdtünk, és azt hittük, ebből még bármi lehet. (Lett is.)
Netre fel!
Körbe-körbefut a Facebookon meg az Instagramon a mém, ami egy ceruzát és egy magnókazettát ábrázol. „Ha tudod, mi az összefüggés a kettő között, akkor öreg vagy!” – szól a képaláírás. Nos, a fiataloknak elárulom: a kazettát vissza lehetett tekerni úgy, hogy a nyílásába beledugtuk a ceruzát, és megpörgettük. Egy mai fiatalnak a flopi, a számítógépes hajlékonylemez már csak a mentés ikon, 3D-ben kinyomtatva. Pedig mekkora számnak tűnt, hogy a kazettás magnók helyett CD-n lehetett zenét hallgatni, a VHS-kazetták szemcsés hangyafociját pedig felváltotta a kristálytiszta képű DVD – a videótékákban a tékással meg hosszú filmelméleti vitákba lehetett bocsátkozni kölcsönzés örve alatt. A fényképezőgépekbe még filmtekercset kellett vennünk, ezért háromszor is át kellett gondolni, mit fotózzunk le. A kilencvenes évekre mindenhova bekötötték a telefonvonalakat, de a tehetősebb, neonzöld öltönyös vállakozóknak már futotta a siker státuszszimbólumára, a mobilra is (a lóbálósra ha emlékszik, nem volt egy apró darab…). Az évtized közepe felé mi is megvettük finn gyártmányú butatelefonjainkat, amin csak a kígyós játékkal tudtunk játszani – ellenben elértünk bárkit, bármikor. De ami igazán megváltoztatott mindent, az az 1991-es pillanat, amikor a svájci CERN kutatóintézetben Tim Berners-Lee szabadalmaztatja a World Wide Webet. Berobbant az internet, és lehet, hogy csak lassú, betárcsázós vonalakon, de innentől kezdve tudtunk csetelni és mailezni ismerőseinkkel – és vadidegenekkel.
Napfény járja át a szívem újra
Ha már kazettás magnó: emlékszik még a válogatáskazettákra? Az önkifejezés eszköze volt, hiszen sokat elárult a személyiségünkről, milyen számokat veszünk fel egymás után – akár magunknak, akár annak a helyes lánynak/srácnak a harmadik céből.
Michael Jackson éppen virágkorát élte, ahogy Madonna is, aki albumról albumra képes volt megújulni. A Guns N’ Roses egész egyszerűen eszelősen menő volt, Axl Rose pedig – hajpánttal és tapadós biciklisgatyával együtt is vagy negyven kilóval könnyebb, mint ma. Élt még a zseniális Kurt Cobain, és szomorúan-dühösen rázta zsíros haját, itthon pedig végbe ment egy generációváltás. A Loksi elköszönt a Nyugati pályaudvaron, de jött helyette Debrecenből a Tankcsapda, Pécsről a Kispál és a borz. Feloszlott a Bonanza Banzai – a rajongók a kardjukba dőltek –, de jött helyette szólóban Ákos. A „rádióbarát popzene” meg kitermelte a már említett Kozsót, az Emergency House-os U-Kry mosolyától leolvadt a képernyő, a Soho Partyval sosem ért véget az éjjel, a 4F Club énekesnője meg csak egy szál bikinit vitt a Balatonra. (Azért ezen mindig elgondolkoztam.) Megérkezett a hiphop: az Animal Cannibals vidáman rappelt takarítónőkről és vonatos utazásokról, míg Zana Zoltán eljátszotta, hogy kőkemény gengszter-rapper, Geszti Péter meg két év alatt letarolta az országot oda-vissza a Rapülőkkel. Aztán: beindultak a fesztiválok, és amikor a hippis, batikolt pólós Sziget neve elé odakerült egy üdítő, mint előtag, mindenkinek egyértelmű lett, hogy a popzene kőkemény – bár időnként persze nullszaldós – biznisz.
