Ha egy fekete macska közeledett, vagy csak téblábolt az útszélen, és hirtelen átszaladt előttem, még soha nem fordultam vissza. Se gyalog, se biciklivel, de még autóval se. A péntek tizenhárom sem okozott nálam depressziót, és a mélabú, a félelem sem kerített hatalmába miatta. Az viszont elgondolkodtat, félelemmel, szorongással és mély szomorúsággal tölt el, ha egy sima kora nyári napon az a hír, hogy varjak támadtak gyerekekre egy óvoda udvarán, vagy hogy a kórházban ügyeletet tartó, beteget ellátó orvost megkéselték. Az unokám óvodában, a gyerekem ügyeletben egy kórházban, tehát akár érintett is lehetne a családom.
Kicsi voltam, amikor Alfred Hitchcock 1963-ban megrendezte a Madarak című filmet, de tévé, meg falusi mozi híján, csak jó tíz évvel később láttam. Máig emlékszem, hányszor rezzentem össze, húztam be a nyakam, mennyire izzadt a tenyerem, és arra is, hogy a látottak hatására megfogalmazódott bennem, horrort nem nézek többé. Persze tudom, az embereknek kell a stressz, a borzongás, a krimi, a rémhír jól eladható. Az izgalom növeli az adrenalin szintet, gyorsítja a szívritmust, emeli a vérnyomást, bizonyos tekintetben hasznos, és ráadásnak ott a föllélegzés mámorító érzése: de jó, hogy ez nem velem esett meg.
A Madarak című filmre visszatérve, megjegyzem, valós esemény adta az alapot. Történt ugyanis, hogy a kaliforniai partoknál egy mérgező alga hatására agresszívvá lett madarak 1961-ben emberekre támadtak. Itt nincs mérgező alga, de játékos ösztönből vagy tanultan támadó, fiókáikat óvó varjak vannak. És lesznek gyerekek, akikben ez a támadás – a károgás, a hangok, zajok, a sikítás, a fej fölé emelt védekező kicsi kezek, a csípés okozta vérzés –, örök emlék marad. Ezek a gyerekek – és nem csupán a hat sérült, a többi is –, egy életre megtanulták: a madár sem mindig barát. Ők félnek, őket félteni fogják, ők idejekorán hallanak ember nevelte vérvarjakról, vérebekről, harcra edzett, olykor kiszabaduló kutyákról, és persze rossz emberekről.
Az ember, úgy tűnik, kineveli pusztítóit: az állatok és az emberek közt egyaránt.
De állandó félelemben akkor sem lehet élni. Az ovis, az orvos, és más sem élhet abban. Félelemben nincs önfeledt játék, fölszabadultság, félelemben – kés- és golyóálló mellényben – állandó szorongásban nem lehet gyógyítani. Közben tudom, volt orvos, akinek eltörték a kezét, mást leütöttek, most pedig itt a hír: életveszélyes sérülést okozva szúrt a rajta épp segíteni akaró orvosba egy férfi. Kövezzen meg az Olvasó, de számomra, aki ilyet tesz, embertestű véreb, vérvarjú, erőszaktól, vértől, gyilkolástól megoldást váró szörny. Tettét mentegetni nem próbálom, de indulata gyökerét megkísérlem érteni. Érzékelem magam is a várakozási idő hosszát, hallok a rengeteg sérelemről, tapasztalom a felgyülemlett feszültség, fájdalom, düh hatását, és félve veszem tudomásul, kezd eluralkodni az őrület.
De közben látok arcokat, kezeket. Látom a covid osztályon tíz évet öregedett, fáradt, ráncos orvost, a vegyszertől kérges, emelgetéstől eres ápolónői kezet, látok gyerekeket felnőni, kiknek anyja, apja libikókázik a hivatás és a szülő szerep kihívása közt. Hallom az ötven évet becsülettel végig gyógyító orvos barátom sirámát. „Ma éjjel ügyel a lányom, féltem. A múlt héten is villant egy pillangókés. Az én hibám! Istenem, miért nem térítettem el a pályáról.” A pályáról, a hivatástól, melyről Mika Waltari Szinuhe című könyvében mesél, a hivatásnál, melynél nemesebb, szebb kevesebb akad. És fölteszem magamnak is a kérdést: miért nem térítettem el? Talán mert hiszem, változik, szebb és jobb lesz a világ. Változunk mi emberek is. Továbbá hiszem, 1260-ban, Párizsban az orvosok megalakuló kongresszusa nem véletlenül kérte Szent Kozma és Damján égi patronálását. Nem csak maguknak. A mai orvosainknak is. És a néhány napja megkéseltnek is, aki hála a Gondviselésnek, kollégáinak, túl van az életveszélyen.
Kiemelt kép: Jelenet a Madarak című filmből Archive Photos/Getty Images/nőklapja.hu
