Amikor ezeket a sorokat írom, épp egy gyors tengerbe szaladás után vagyok. Június 3. van, az egyik önkéntes szülinapját ünnepeljük. Szeretne bemenni a tengerbe és hozzám küldik, mondván: Sára mindig kapható az ilyen dolgokra. Megyek is, szaladok, ő már előre fázik, én biztatom, hogy jó lesz az, no para. Biztatom magamat is belül, hogy ez jót fog tenni, érezni hogy csíp a hideg víz. Elfelejteni arra a pár másodpercre, hogy hiányzik valaki. Na de ne szaladjak már ennyire előre…
Mindig mozgásban
2020 december 31. van, amikor húgoméknál várjuk az éjfélt. Nehéz felidézni ezeket a Covidos éveket, igaz? Minden úgy egybefolyik. Emlékszem, bemutattuk A nevem Mary Page Marlowt a Centrál Színházban. Még viccelődtünk is rajta (félig-meddig félelmünkben), hogy na, szép volt, jó volt ez a premier, ám holnaptól talán zár a színház a vírus miatt. És úgy is lett. Egyszer csak se színház, se forgatás, cserébe viszont maradj otthon. És akkor az én húgom azt mondta, irány Ladány hozzá, ne maradjak bús egyedül a kis budapesti albérletemben lockdown-ozni. Szóval a nyarat a húgoméknál töltöttem. Úgy elszaladt a kanapéjukon az a három hónap, hogy fel se tűnt. Nekem. De állítólag húgomnak és a párjának se. Ha mégis, ezúton is köszönöm nekik, hogy sose éreztem útban magam. Lényeg a lényeg, sok minden történt azon a nyáron. Minthogy semmi dolgom nem volt, elkezdtem gördeszkázni, majd be is fejeztem hamar, elkezdtem angolozni, tanulni a KRESZ-t és néha még az is előfordult, hogy déli 12 óra előtt kikeltem az ágyból felkeltem a kanapéról. A három hónapos „nyaralás” után kivettem életem nyolcadik(?) albérletét Budapesten. Általában egy évnél többet nem nagyon töltök egy helyben, szóval várható volt, hogy valami közeleg.
Fogadalmak
Leforgattuk az Apatigris 2. évadát, forgattunk decemberben „forró nyári” jeleneteket, és az egész forgatás alatt csak egyszer lettem Vovidos. Amikor épp nem forgattam, mentem hajnali 5-re egy büfébe szendvicseket csinálni. Ó, és jut eszembe: ez időtájt kezdtem el önkénteskedni a Gyermekhíd Alapítványnál. Így visszagondolva elég mozgalmasnak tűnik az az év, de elérkezve Szilveszter éjszakájához, amikor is visszatekintettem az elmúlt időszakra, úgy éreztem egy helyben toporgok. Hogy valami nagy változásra, vagy inkább változásokra van szükségem. (Később, jóval később, úgy másfél év múlva felmerül bennem a gyanú, hogy talán inkább valami stabil, valami állandó az, amire vágyom.)
Mindenesetre akkor, 2020. Szilveszter éjszakáján papírra vetettem újévi fogadalmaimat:
- Megszerzem a jogsit.
- Rendszeresen angolozom.
- Sokat táncolok. (Mert az mindig boldoggá tesz, miért hagyom folyton abba?!)
- Elkezdek meditálni. (Nem kezdtem el. Hiba.)
- Ha nem kapom meg álmaim szerepét idén, elmegyek külföldre önkéntesnek egy évre.
Hát, ezekkel a tervekkel indultam neki az évnek. 2021-ben voltam bébiszitter, gyermekotthonban önkéntes, kávézóban felszolgáló, ebben-abban színésznő, táncos filmben öltöztető. Zajlott az élet, egy ponton mégis úgy döntöttem, menni kell. Felkerestem a Magyar Önkéntesküldő Alapítványt, hogy segítsenek találni egy helyet külföldön, ahol önkénteskedhetek és angolul is megtanulok. Segítettek. Összedobtam egy csinos önéletrajzot (ilyenkor mindig azt érzem, hogy tele kell majd kamuznom mindenféle jóval, aztán rájövök, hogy azért anélkül is van mit beleírnom). Részt vettem két online interjún. Egyet Írországgal, egyet pedig Angliával. Nem mondom, hogy hihetetlen, de azért meglepődtem, hogy mindkét helyre tárt karokkal vártak, úgyhogy választanom kellett. Így lett életem következő állomása Bournemouth, Anglia. Nem tudom mi lett volna, ha Írországot választom, de az biztos, hogy ha visszamennék az időben, ugyanígy döntenék. Sokat gondolkodtam azon, milyen lesz, milyen új élményekkel és tapasztalatokkal fogok gazdagodni, de valami olyanra találtam itt, amire tényleg nem számítottam. Ennyit mára. Tele van a szívem, és ömlenének a szavak, de hagynom kell későbbre is. Hosszú még az út. Remélem velem tartotok.
Szöveg és képek: Schmidt Sára
