Gyuszi, drága! Pár napja még a műtőasztalon feküdtél egy életveszélyes szívoperáció okán, holnap este már színpadra fogsz lépni, amikor az imént hívtalak, mondtad, miért ne csinálhatnánk meg akár ma az interjút, és mindehhez nyolcvannyolc éves vagy… Mondd, hogy a csudába is van ez? Csak azt ne állítsd, hogy normális dolog! Hónapokig lábadozhatnál a műtét után, hetekig készülődhetnél a színpadra lépésre, halogathatnád a beszélgetést, hogy majd kicsit később. Miként csinálod? Ez, te is tudod, és hiába vágsz most grimaszokat, cseppet sem átlagos.
Nekem, tudod, mindig csinálnom kell valamit, amivel el tudom tölteni ezt az életet, ha már ez adatott. Minek fecséreljem? Gyermekkorom óta ösztönösen bennem volt, hogy mindig mindenbe annyit kell beletenni, amennyit éppen követel az adott helyzet, feladat. Hát nem akarom most, éppen a vége felé, amikor várhatóan már olyan sok nincs hátra, semmittevéssel elfecsérelni az időmet.
Te mindig mindenben maximálisan benne vagy, beleadsz mindent abba, amibe belekezdesz! Színházban, filmben, a magánéletben, a főzéstől a vadászaton át a hódításokig. Tudtommal olyanon nem kapott még senki, hogy lekentél, félvállról vettél volna bármit is. Mindenkinek példa voltál, vagy, mérce, idol, igazodási pont…
Ezeket nagyon jó hallani, és sorold tovább, ha gondolod, de számomra mind természetes, hogy a tőlem telhető legjobban igyekszem csinálni. Ez nem korfüggő. Tizenévesen azért, mert akkor még fiatal az ember, most vénen pedig azért, hogy ne legyenek szánalmasak az erőfeszítéseim. Ha sikerül, akkor a dolgomat kielégítően végeztem, a közönséggel jót tettem, hiszen aligha megy bárki is azért színházba, hogy ott unatkozzon, idejét pocsékolja, hogy rosszul érezze magát. Lehet, hogy így nem fogalmazódik meg, de igenis azért jár az ember színházba, mert szeret kikapcsolni, szereti átadni magát annak a különleges, izgalmas, kicsit vicces, kicsit tragikus világnak.
Akadnak, akik rendre nem érdekesek, hiába feszítik meg magukat, te pedig valamiért a legrosszabb szerepben is szikrázóan szórakoztató, magaddal ragadó vagy. Kabaréban, tragédiában, sanzonban, revütáncban… Erre születtél?
Én ezt máshonnan látom. Azt látom, mennyit dolgoznak a kollegáim, azt látom, milyen odaadással dolgoznak, mennyire igyekeznek a legjobbat kihozni magukból. Ha valami nem tetszik abban, amit csinálunk, az legtöbbször nem az igyekezeten múlik.
Különleges ember a színész?
Különleges életet élő ember. Akkor dolgozik, amikor a többi ember szórakozik, akkor szakad meg, amikor a többi éppen ellazul. Vagy már eleve születésének pillanatában különleges idegrendszere van, vagy a pályán töltött évek ilyenné teszik. Mert arra törekszik, hogy rá mindig odafigyeljenek. Ha kétmondatos szerepe van, akkor az a két mondat valamit jelentsen. Ha szöveg nélkül csak átvonul a színen, akkor is valamilyen hatást keltsen, amit visz magával a néző előadás után is.
Nem is volt soha szerepálmod? Hamlet? Otello? Liliom?
Hál’ istennek, ilyen soha fel sem merült bennem a pályán töltött hatvanvalahány év alatt. Mindig azt a feladatot igyekeztem a tőlem telhető legjobban megoldani, amit éppen rám osztottak. Ettől volt annyira érdekes, izgalmas, sokszínű a pályám. Mindig valami egészen másféle helyzetben kellett a legjobb megoldást megtalálnom. Ezekkel mind gazdagodtam, több lettem.
Buktál már?
Mint ide Lacháza, retúrban… Olykor csúfosan. Ez is beletartozott. Bemutattuk nagy dérrel-dúrral a darabot, amit tisztesen végigpróbáltunk, a lelkünket kitettük az előadások alatt, aztán a harmadik után le kellett venni a műsorról, annyira nem érdekelt senkit.
