V. Kulcsár Ildikó: Tudod tartani? Éppen jövök kifelé egy kávézóból.

Vass Virág: Visszahívjalak később? Mert ha dolgozol…

Mondom, jövök kifelé. Ú, ez kemény beszélgetés volt…!

Mindig az.

Lehet, hogy én nem is szeretem a könnyű beszélgetéseket. A jó beszélgetéseket szeretem. Azokat, amelyek hitet, bátorságot adnak. Most egy bátor nővel, egy leállt alkoholistával találkoztam. Egy alkoholistával, aki már nem iszik. Mert állítólag nem lehet meggyógyulni. Azt mondják.

Pontosan ezért hívlak.

Erről akarsz velem beszélgetni?

Szeretném, ha harminc év után elárulnád, hogyan éred el, hogy az olvasók életük legrejtettebb, legsötétebb titkaiba is beavassanak… 

Ezt ilyen szépen akarod megkérdezni? Passz… Várjál, nem találom a kocsit. Visszatérve a… hogy mondtad?… A legrejtettebb titkokra. Gondolom, az írásaimmal vívtam ki lassan, fokozatosan. Sikerült eljutni odáig, hogy egy olvasó e-mailben névvel, címmel megírja: Nem bírja már tovább… a két gyerekének nem a férje az édesapja, mi a javaslatom? Vigye a sírba a titkát, vagy mondja el? Mikor árt többet a fiainak, a férjének? Mert ő szereti a férjét. Csak nagyon rosszul indult a házasság… és akkor leírja, hogyan… 

Szavadat ne feledd! Innen folytatjuk!

Már csak azt kellene kitalálni, mikor. Péntekig le kell adnom két cikket. Én alkatilag nem bírom a határidőket. Ha viszont nincs határidő, akkor el sem kezdem. Szombaton nálam van néhány kiskorú, vasárnap lesz az olvasótalálkozó…

Igaz, mondtad is, a kaposvári találkozó…

Nem, az két hete volt. De azóta az Ádám-díjat is kiosztottuk, és a rendezvényre eljött egy régi alanyom, szép szőke nő. Fiatalon lett beteg szegény, és nem sokkal az interjú után felhívott, hogy kemóra jár, mit szólok. És állítólag – én nem emlékszem – azt mondtam neki, hogy te olyan csinos vagy meg annyira nagyon nő, hogy az első dolgod az legyen, hogy veszel egy dögös parókát. Hallgatott rám, megvette, ment le a metróba, és szembejött vele két-három vagány srác, és az egyik odaszólt, hogy na, így kell kinéznie egy nőnek. És azt mondta, ő akkor érezte a dögös parókában, hogy túl fogja élni az egészet. Ma már ismét sűrű szőke a haja, teljesen jól van. Hozott nekem egy kis virágkosarat. Azt mondja, nem a cikkért, azért a mondatért. Az ember szeretne írni egy remekbe szabott interjút, kínlódik, iparkodik, aztán utólag értesül róla, nem az számít…, hanem egy mondat. A beszélgetés előtt. Vagy után. A forgács.

Mielőtt szétforgácsolódnánk, jó volna Vilivel, az öreg Wartburggal kezdeni. Felidézni a pályád elejét. Kérték, hogy hagyjunk helyet a családi fotóknak…

Értem. Tehát össze kéne tömöríteni, zsúfolni a Brianza-díjat, az újságírást, a Nők Lapjá-s sztorikat mind… Vilivel, pöfögve, elindult valami, valami, amiről sokáig fogalmam sem volt, hogy mi. Írtam a családi Wartburgról, elnyertem vele egy nemzetközi újságírói díjat, a következő kép, ami bevillan, hogy Olaszországban könyvet írok, egy kis bérelt lakásban, a Tevere partján. Nem messze volt a legvircsaftosabb, legrómaibb piac, a Campo de’ Fiori. Feltűnt nekem, hogy a gimnáziumban megszerzett latintudásomnak köszönhetően értem a kofákat. No, akkor kitaláltam, hogy kora reggel, amikor a férjem, Tamás még alszik, kijárok a Campóra bevásárolni és nyelvórára. Egyik reggel kiléptem a lakásból, és borzalmas zajt hallottam az emeletről. Megálltam persze, mert kíváncsi vagyok, ezért lettem újságíró. Hatalmas robajjal jött le a lépcsőfordulón egy donna, de nagy, kerek… körülötte a fiai rúgták, csépelték egymást. Az én donnám nem volt túl fiatal, nem volt gazdag, a gyerekei rosszak, semmi nem akadt rajta, körülötte, ami irigylésre méltó lenne, semmi! Mégis, amikor leért mellém a dundi donna a bambinóival, rám nézett, szétszaladt a szája, és őszinte szeretettel kiáltotta: Signora, il sole! Hölgyem, süt a nap! És tényleg ömlött be a napfény, mert üvegből volt a ház teteje. Na mármost, gondolj bele, dolgozni megy, rosszak a srácai, nem gazdag, nem szép, nem fiatal, és van kedve rámosolyogni egy idegenre… Mert szereti az embereket, az életet, csak úgy… Ahogy magam is. Mert az élet minden perce érték! No, ez a derű kísér a pályámon. És bevallom, nemigen érdekel, ki mit gondol erről, ki helyesel.

Berobbantál a szakmába egy nemzetközi díjjal, a fél ország megismert a Friderikusz show-ból. Szőke voltál, friss házas, öt gyerekkel… Azon töprengek, hogy lehetne mindezt röviden elmesélni.

Sehogy. Talán nem is annyira érdekli az olvasókat. 

A legidősebb unoka igazoltan hiányzik e három éve készült fotóról. Azóta a fiúk mind túlnőtték Ildit, a „kicsi hölgyek” még gyönyörűségesebbek lettek

Signora, il sole.

Mostani vagy régi élettörténetekről volna szó?

Régi, mostani, jövőbeni. Csak legyenek benne gyerekek, olvasók, csattanó, élet. Ne legyen több öt és fél flekknél. Holnapután le kell adnom. 

Reménytelen eset. Na jó, de feltétlenül említsd majd meg egy ügyvéd nevét, mert nagy szerepe volt abban, hogy elhittem, újságíróként sokat segíthetsz. Emlékszel a cikkre a férjgyilkos asszonyról? Aki megölte a férjét önvédelemből? Érkezett egy levél, egy utca lakói írták alá, és kérték, segítsek a bajba került szomszédjuknak. Azt súgta nekem a jogász barátnőm, ha találok egy kiváló ügyvédet, aki ügyesen viszi az ügyet, az asszonyt talán felmenthetik. Teljesen ismeretlenül felhívtam a neves ügyvédet, Orosz Balázst, és elmondtam neki, hogy én belehalok, ha ennek a szegény nőnek állami gondozásba kerülnek a gyerekei, mert ő áldozat, nem gyilkos… És akkor azt mondta nekem ez a sztárügyvéd, hogy tudja mit, Ildikó, nagyon sokat dolgoztam és kerestem életemben, most eljött a pillanat, hogy valamit visszaadjak. Ingyen és bérmentve elvállalta az ügyet, és végigcsinálta úgy, hogy a szerencsétlen sorsú asszony mindössze két évet kapott felfüggesztve, és fel tudta nevelni a három gyerekét. De térjünk vissza a családi Wartburgra! Vilinknek folyamatosan el kellett rebegni egy fohászt, hogy ne hagyja az út szélén népes családunkat. Szeszélyes, öntörvényű autó volt, végül eladtuk szegényt. És én megírtam a szerintem átlagos értelmiségi családunk kalandjait a szocializmusból itt ragadt tragacsunkkal. Alighogy megjelent a cikk a Nők Lapjában, a férjem kiszúrta a Magyar Sajtó című lapban az olasz újságíró-szövetség pályázatát, és addig nyüstölt, míg néhány órával a határidő lejárta előtt postáztam Vili történetét. Aztán a Szajki-tó partján, nyaralás közben értesültem arról, hogy fődíjas lettem. Olyan sajtóünnepet rendeztek az olaszok, amilyet azóta sem láttam. A Milánói Scala fúvósai adták a műsort…! Nem sokkal ezután Sándor felhívott, hogy neki tetszik ez a sztori, megdicsőült a magyar újságírás, és meghívott többmilliós nézettségű műsorába. A cikk arról szólt, ugye, hogy miután Vilit eladtuk, iszonyú lelkiismeret-furdalásom támadt, de el kellett válni tőle, ahogy az előző világtól is el kellett válnunk. A Friderikusz produkció visszavásárolta a kétütemű autót, telepöfögte a nem túl nagy stúdiót, könnyes volt a szemem a gesztustól meg a kipufogógáztól. Wartburg Vili elintézte nekem a pályám elején a szakmai sikert. Jöttek sorra a lehetőségek, a királynőinterjúk, mert a külügyben is néznek tévét, Földes Anna, akit nagyon tiszteltem, amikor kollégám volt, a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia igazgatójaként meghívott, hogy indítsak önálló magazinújságírás-stúdiót. Néhány éve voltam a szakmában.

Szegő András kollégánk már megírta, a műfaj neve: V. Kulcsár.

Mert ő elfogult. Miféle zsurnalisztaműfaj, hogy a fülemen zacskó lóg, az orromon pedig gyerekek, hónom alatt egy szatyor olvasói levél…! Elárulok neked valamit, Virág, nem tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy én kerestem a témát. Nem kell keresnem, mert jön, jön, jön… csak azért vagyok ideges, hogy miként fér be a lapba… meg hogy időpontot tudjunk egyeztetni a kávéra.

Déjá vu, déjá vu.

Jön egy levél, a Ne félj, mesélj! rovatba… megírja nekem egy fiát egyedül nevelő angol-orosz szakos tanárnő, hogy kirúgták az állásából, és a lakótömbben mondták neki, hogy csinos nő létére miért nem találja fel magát, miért nem fogad férfiakat. Megírja, hogy jobban keres, mint korábban tanárként, de nem bírja, ha elmegy a vendég, hány, rosszul van, elájul. És a fia nem tud semmit… Közzétettem a levelét, és a megjelenés másnapján csöngött a telefon, felhívott egy szálloda tulajdonosa, nagyon helyes nő, hogy felkavarta a levél, és neki pontosan angol és orosz szakos portásra lenne szüksége. És amikor az olvasók összeadnak kilencmillió forintot, mint legutóbb, amikor írtam, hogy segítsenek egy családnak, mert leégett a házuk…! Ilyenkor rádöbben az ember, van a történeteknek sugárzásuk. 

Ha ennyi szépet és igazat adott az elmúlt huszonkilenc évben ez a rovat, miért hagyod abba?

Párkapcsolati mediátor vagyok, eredetileg középiskolai tanár, tanultam pszichopedagógiát. Ezzel együtt mindig hangsúlyoztam, nem adok tanácsot, csak beszélgetek, nincs nálam a bölcsek köve. Kedves egykori kollégám, Ranschburg Jenő mondta egyszer, hogy tessék, kérem, szülőként, tanárként, pszichológusként, az atyaúristenként, politikusként tudomásul venni, hogy tölgyfából nem lehet ciprust nevelni. Én ehhez tartottam magam. Sok olvasónak segítettem a Ne félj, mesélj! rovatban, mégis mindig előjön az a néhány, akin nem sikerült. Úgy működött ez a rovat csaknem harminc éven át, hogy egyetlen sajtópert, egyetlen cirkuszt sem váltott ki. De ez évtizedek óta tartó tojástánc! Előfordult, hogy egy gödöllői olvasó elmondta a családi viszonyait, és abban rossz fény vetült a férjére, bátyjára, anyósára, aztán Győrből kaptam letoló levelet, hogy miért szerkesztem ki a családjukat. Hálás vagyok az összes olvasónak, aki levelet írt, mert hihetetlenül sokat tanultam tőlük az emberről, a csupa nagybetűvel írt emberről! Tisztelem, becsülöm, szeretem valamennyiüket, de huszonkilenc év nagy idő. És van személyes ok is, de azt tényleg egy kávé mellett szeretném elmondani…

Mikor ülünk le? Munka, család, férj, olvasók, egyéb tartozékok nélkül?

Most kész dili van minálunk. Rövidesen érkezik a hetedik unokám. Ő a harmadik kislány! Persze a fiúk mellett sem unatkoztam soha, ha kell, beállok a focikapuba…

Csak a történelmi hűség kedvéért, annak a Panninak születik most a második kislánya, akiről életed első cikkét írtad a Nők Lapjában. 

Te emlékszel a kulcsos cikkre? Panni angyali gyerek volt, de amikor pelenkáztam, nem akart nyugton maradni, ezért kezébe adtam a lakáskulcsot. Addig kalimpált, míg kirepült a kezéből, hatalmas monokli keletkezett a szememen. Egyetlen boltos sem hitte el nekem, hogy nem a férjem vert el! Őrület, nem? Az én szüleim elváltak, de azzal soha nem szembesültem gyerekként, hogy egy férfi megüthet egy nőt. Másoknak ez természetes? Szóval megírtam a sztorit, kikerestem az impresszumban, ki a Nők Lapja főszerkesztője, és beküldtem a szurka-piszka, mérges írásomat. Kértek még. Szállítottam a Panni-történeteket. A negyedik-ötödik után jött egy telefon, toljam be a képemet, kíváncsiak rám. Nagyon izgultam, Pannival mentem. Azt mondták, próbáljam ki magam más műfajokban is. Pár hónap múlva behívott az akkori főszerkesztő, Révai Vali, akit ma is tisztelek, szeretek, és státuszt ajánlott. Kétéves házas voltam, a lakás tele gyerekkel, és jött ez a csoda.

Lehet-e véletlen ez a sok csoda, ami veled történik. Például hogy frissen elvált, háromgyerekes anyaként találkozol Tamással.

Akinek szintén van két gyereke, és ő is elvált. Osztálytársak voltunk a veretes Veres Pálné Gimnáziumban, egy brancsba tartoztunk, én állítólag tetszettem neki, de engem akkoriban az egyetemista fiúk vonzottak. Évek múlva találkoztunk újra, ő sokáig Indiában dolgozott. Talán nem is baj, mindketten formálódtunk. Én például leszögeztem, hogy mindent elkövetek majd, hogy boldog legyen, de nem akarom a cuccait vasalni. Ő is felnőtt, én is, sok a gyerekünk meg a munkánk. A szövetségese leszek, nem a háztartási alkalmazottja. Itt vagy még?