Előttem a villanydróton sűrű sorban gyémántszemek. Királynői nyakék: esőcseppek. Kidugom a kezem az ablakon, vízpermet szitál rá. Május végi eső. Nem zuhog, nem ömlik, sűrű cseppekben nem hullik, szitál csöndesen, makacs egyhangúsággal, áztatón. A föld már egy jó ásónyomig nedves. A gyomok hosszú gyökere kis lazítás után enged. Még a pitypangot is könnyen ki lehet most húzni a fű közül. Fehér pipacsot látok nagy csoportban. Kis fejük hosszú száron himbálódzik a csöndes esőben.
Ilyenkor szoktak hiányozni, akik elmentek. Törőcsik Mari mondta egy régi beszélgetéskor: „Nem tudom megszokni, hogy nincsenek. Kiabálnék, annyira fáj.” Együttérzően bólogattam, mintha érteném. Fiatal voltam, valójában nem sokat fogtam fel az effajta fájdalom természetéből.
Nézem a hosszú szárú fehér pipacsokat, és Isti jut eszembe. Magas, áttetsző vékony donquijotei alak. Hogyhogy nem mehetek föl már soha többé hozzájuk a Várba a Fortuna utca tizenhétbe. Hogy lehet az, hogy nem jön ki elém a sötét kapualjba, nem invitál be a boltíves kis lakásba, ahol mindig égetni kellett a villanyt, s ahol az édesanyja, Kornélia néni – temetése után tudtam meg, hogy Baba néninek hívták a rokonok és a váriak – már várt az ezüst tálcán a kis süteményeivel, a metszett poharak csillogtak, Isti édes tokaji szamorodnit töltött, hátradőltünk az öreg fotelekben, rágyújtottak, az ellenfényben szürke kacskaringókban úszott a cigarettafüst, a kis kék papagáj Isti szemüvegének bal szárára szállt, ott topogott, gazdája nem mozdította a fejét, úgy beszélt hozzá finom humorba ágyazott, ismeretlen világból származó határtalan szeretettel. Hová lett, mivé ez a világ…? Évekkel később olvastam Isti meséjét, beteg barátnőjének írta a tengeren túlra. „Szélkötő Kalamona a négyszögletű kerek erdő közepén igencsak elálmélkodott. Olyan érzése támadt, hogy valahogy beszorulhatott a most és a majd közé. Földbegyökerezett lábbal álldogált a jelen és a jövő között, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen…”