A gyakran átíródó emlékeimben, van azért néhány stabil, öreg pont. Mondjuk, hogy jófiú voltam. Engedelmes, szófogadó, jellegtelen gyerek, gombafejű és félős, mint akit éppen megijesztettek. Ez az általános benyomás, semmi véglet, sok engedelem. És ezt is meséli rólam az édesanyám, pedig, ha jobban utánagondolok, nem ilyen sovány volt a jellemem, de ami nem illik a konszenzusos képbe, azt vagy elfelejtettük, vagy átemlékeztük magunkban. Például, hogy sértődékeny voltam, a szüleim egy korai nyaralása után, órákig úgy tettem, Juszti mamám ölében ülve, mintha nem ismerném meg anyut. Ha meg magukkal vittek volna Harkányba, kétségeim lettek, menjek-e, fél órát várt a téeszdolgozókkal tömött Robur busza, hogy a kis Grecsó felálljon a biliről.

Erre mostanában gyakran emlékeztetem magam. Próbálom elfogadni, hogy a végletek ugyanúgy hozzátartoznak az egészhez, mint a kitaposott közép, a nyugalmas derékhad. A lányunk kedve, szülői alázattal fogalmazva is, ingadozó manapság, a legnagyobb jókedv tud átcsapni rémületes hisztibe, tökéletes patthelyzetbe. Ha a parádés mulatság fáradtsághatáron kezdődik, vacsora után vagy a délutáni alvás előtt, némi fifikával megelőzhető, hogy átforduljon hisztibe. Hogy Hanna semmilyen helyzetből ne akarjon továbblépni. Ha a kád előtt áll, belemenni, ha bement, kijönni, ha kijött, pizsamát venni, ha felvette, fésülködni, ha minden kész, aludni. Az esetek többségében az anyja ilyenkor még jó ütemben elkapja a grabancát, és még a piroshullám előtt átesnek mindenen.

De ha a rosszkedv nem a fáradtság felől támad, nehéz kezelni. Ül az ölemben, törölközőbe csavarva, reménykedem, hogy parányit még tűri a fogmosást, Szabó T. Annát szavalok a művelet közben, „mosom a fogam, habos a szám, jó alaposan, szól az apám”, hirtelen ellöki a kezem, csupa forróság, ég a szeme, szomorú. A bölcsiben kétszer is sírni kellett. Nem tudja, miért. Jött a gyötrő szomorúság. Leteszem a fogkefét, mesélek, hogy ez velem is így van, rám tör, mutatom, hová, a gyomrom tájéka, ott fáj. Bólint, ez mintha kicsit hatott volna, de az oktalan félelmekkel már nem boldogulok.