A Fővárosi Operettszínház új szereposztásban adja elő a My Fair Ladyt, Higgins szerepében Gábor Miklóssal.

Ezt az apropót használtuk fél, hogy elbeszélgessünk Gábor Miklóssal erről a szerepről, és kitágítva az eszmecsere témakörét, a zenéről.

— Mi indította arra, hogy elvállaljon egy musical-szerepet, Higgins szerepét?
— A szerep jó, a darab jó, a színház jó, tehát semmi nem indokolta volna, hogy ne vállaljam el. Naiv és laikus szemlélet különbséget tenni dráma és musical között. Persze különbség van, de csak olyan ér ­ telemben, ahogy különbség van egy Moliére és egy Shakespeare vígjáték között.

A kérdés inkább az, hogy el tudom-e énekelni a dalokat? Játékos szerepeim eddig is voltak, s nekem mindig gyanús az a színész, akinek nincs humora.

— Engedje meg , hogy a könyvhéten megjelent Színész és árnyéka” c. művének egyik mondatáról kicsit részletesebben megkérdezzem. Könyvéből kitűnik, hogy ön szereti a zenét. Konkrétan Mozartot említi. Miért pont ezt a bécsi klasszikus mestert?
Amennyire a képzőművészetben, irodalomban profinak érzem magam, legalábbis a véleményalkotásban, úgy a zenében amatőr vagyok. Mozart maga is egy ilyen figura számomra, s okkal, vagy ok nélkül kiérzem a figurát a zenéjéből.

— Miért vonzó az ön számára Mozart színpadi zenéje?
Mozart szeméremből vagy eleganciából pátoszmentes. Dramaturgiája finom köntös ­ be öltöztetett, nagyszerű dramaturgia, mely személy szerint engem sokkal inkább vonz, mint Wagner vagy akár Verdi.

Az élet, a humor és a tragikum állandó keveredése. Ezt Mozart színpada is nagyon jól tudja. Nevezzem sátáninak, vagy éppen angyalinak? Ahogy a vékonyka kis Beumarchais-figurát, a figaróbeli grófot drámai súlyú emberré alakítja, belöki az emberi szenvedélyek legmélyebb szakadékéba, de úgy hogy a következő pillanatban onnan már kiugrani is képes. Az ilyen alkotóművész úgy ismeri az emberi szituációk mindegyikét, azok legnagyobb mélységében, ‘mint egy kisisten, szinte mindenek felett áll.

— Csak a színpadi zene, opera vonzza önt?
— A szimfonikus és kamara ­ zene ugyanúgy sokatmondó számomra mint az opera.

— Mit gondol ön, miért van az emberekben oly sok indokolatlan tartózkodás pl. a kamarazene, vagy akár a Mozart-operákkal szemben?
— ?!? Nem akarom a közönséget lebecsülni, mert színészi pályafutásom alatt szinte mindent a közönségnek köszönhettem, de úgy tapasztaltam, hogy az emberek inkább szeretik a drasztikusabb hatásokat. A másik ok talán, ami miatt esetleg a Verdi-operák inkább népszerűbbek, mint Mozart remekei, hogy a közönség nem nagyon bírja el azokat a műfajokat, ahol a humor és komolyság keveredik. Például a Richárdban sokszor adódott olyan helyzet, amikor az embereknek nevetniük kellett volna, és nem nevettek, mert a Richárd nem vígjáték. Persze ha nagyon belegondolok, erre a rugalmasságra még a szakma, a kritika sem képes.

— Túl a dramaturgiai indokláson, miért éppen Mozart, vagy miért épp a bécsi klasszika áll közel Önhöz?
— Nagyon izgat a romantika előtti utolsó pillanat. Korunk művészete feltétlenül romantikus. Érthető talán, hogy minden olyan törekvés nagyon izgat, amely valamilyen belső rendet, fegyelmet keres és teremt. Ezek a művek úgy hatnak rám, mint megannyi ki ­ hívás hasonló létrehozására.

— Milyen a kapcsolata a mai zenével?
— Weber az utolsó aki néha nagyon sokat mondott nekem. Ami azóta történt nem ismerem. Talán megengedhetem magamnak, mert 53 éves vagyok, s nálam fiatalabbak még Webérig sem jutottak’ el sajnos! Schönberget most sem értem.

— Bartók?
— Bartókkal kb. húsz évvel ezelőtt „találkoztam”. Bartók a fiatalságom világa, miként József Attila világa is az. Közvetlenül, egyenesben hatott rám.

— Miért fontos önnek a zene, mit jelent az ön számára a zene, mit ad önnek a zene?
— A zene egyrészt hangulat, másrészt hasonlat — megérzem a problémát, mely a zene ­ szerzőt foglalkoztatta, kíváncsian figyelem a megoldást, mert csak a problémák azok, amelyek engem is foglalkoztatnak és amelyek megoldását magam is keresem.

Géczy Olga

Nők Lapja 1972/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán