A Come back — a visszatérés — egy színésznő életében a legnehezebb műfaj. Mégis: műfaj. Az amerikai filméletben lett azzá. Volt csitriszereplők visszatérnek tragikus asszonyokként, egykori primadonnák, komikákként. Kürthi Sári esete kissé más. A Macskajáték idősebb hölgyszereplőit a filmváltozat számára Makk Károly valamelyest még idősebb évfolyamra hangolta. És az Örkény-drámán belül van egy szereplő — Adelaide, az operaénekesnő, az idős hősszerelmes mamája — akinek náluk is öregebbnek kell lennie. De szépnek, elegánsnak és dekoratívnak. Makk Károly igen helyesen az Ódry Otthon vezetőjéhez, Blum Hédihez fordult, van-e ilyen lakója az otthonnak?
Ahogy Jászai Mari mondotta…
— Azzal jött be Hédiké hozzám: volna-e kedved filmezni? — meséli Kürthi Sári karosszékében ülve az Ódry Otthonban, melynek alig pár éve lakója. — Hogy volna-e? — felcsillannak a ferdemetszésű barna szemek. — Azt hittem, viccel. De aztán idejött Makk Károly, akinek olyan gyermekarca van, hogy az ember el se hinné, milyen nagy rendező és kicsit beszélgetett velem. Majd rámpróbálták a ruhát. Illett rám. Azt hiszem, ez is fontos. Aztán ideadták a szerepet. Egy nap alatt megtanultam. Tanulni ugyanúgy tudok, mint lánykoromban.
És most arra kérjük, meséljen erről. A lánykoráról, amely ma már szinte meseszerű távolságban van minden fogalmával, értékmérőjével és tilalmaival. Kürthi Sári úgy emlékszik, mintha fordított látcsövön át nézne: minél távolabb van valami, annál élesebben látja.
— A mai Tanács körúton laktunk, a 6. számú házban. Szomszédaink Kiss Józsefék voltak. A Hét szerkesztőjéről én akkor már nagyon sokat hallottam, összebarátkoztam Erzsi lányával. Bevallottam neki, az lenne a szívem vágya, hogy apjának elmondjam saját költeményeinek egyikét: a Simon Judit-ot. Akkoriban a költő mindig ágyban fekve dolgozott, kis írótábláján. A lánya rávette, hogy fogadjon. Kínos zavarban voltam. Mégis, mikor a kis szürke szakállas ember nagyon apró kezeivel tapsolt nekem, nagyon boldog voltam, ö kérdezte először: — Kisasszony, miért nem megy színésznőnek?
— Mentem. Hirdetés volt a Pesti Hírlap-ban, hogy fiúk és lányok jelentkezhetnek az Országos Színművészeti Akadémián. A dobogón Paulay Ede, Nagy Imre és Újházy Ede ült. Rövid ruhában voltam, két copffal. Amikor megkérdezték, milyen verseket tudok, mondtam, hogy Arany, Vörösmarty és Tompa Mihály … Újházy Tompát választotta. Fogalmam sincs, hogy szavaltam, csak amikor lebotorkáltam, mondta a pedellus: — A kisasszony a miénk!
— Rettenetesen boldog voltam, egész akadémiai pályafutásom alatt semmi más nem érdekelt, mint a tanulás. Ügy, ahogy Jászai Mari mondotta: „A kisasszonyok vegyék tudomásul, hogy a színpad a templom és maguk mondják a misét!” Itt Pesten a szomszédunkban lakott egy fiatalember, akihez önkéntestársai jártak. Köztük egy Jankovich Gaszton Aladár nevű fiú. Én voltam az első a frissen végzett növendékek között, aki szerződést kapott. Szabadkára. Amikor ezt Jankovich megtudta, felkiáltott: „Hiszen én is odavaló vagyok! Legalábbis a közeibe. Meg fogom magát látogatni és elveszem feleségül… Rövidesen meg is kérte a kezemet. Én azt feleltem, csak úgy megyek férjhez, hogy mindig színésznő maradok.
Minden szerepet kívülről tudtam
— Ő nem bánta. Annál jobban az apja. aki bajai főispán volt. Megmondta: kitagadja, ha színésznőt vesz el. Mégis összeházasodtunk, még Szabadkán. Titokban. De azért mindenki tudta, az egész távoli rokonság kényeztetett, ünnepelt. Én a leggyönyörűbb szerepeket játszottam: Luisát az Ármány és szerelemben, Magdát egy Suderman-darabban … Amikor nem volt pénzem belépőre, és egy odavalósi dáma alkudni hallott a selyemboltban, küldetett egy ruhát ajándékba. Mégis megfáztam próba közben, berekedtem és a színház felbontotta a szerződésemet. Hazajöttem férjestől a szüleim lakására. Aztán újra kaptam szerepet Székesfehérvárra és Sopronba. A legnagyobb sikeremet Sopronban arattam. Amikor Salvini olasz társulata eljött vendégszerepelni A velencei kalmárral és a Jessicájuk megbetegedett, én beugrottam a szerepbe. Egy nap alatt megtanultam az olasz végszavakat.
— De Sopronban a férjem már nem tudott gyakran eljönni. Megtetszettem a képviselőnek és megkért, váljak el a férjemtől. Amikor visszautasítottam, valahogyan úgy fordult a dolog, hogy felbontották a szerződésemet. Így kerültem vissza Pestre. A Vígszínház szerződtetett. De csak nyúlfarknyi szövegeket kaptam Ditróitól, pedig minden szerepet kívülről tudtam, amit csak nő eljátszhatott. Amikor Pethes és Delly Emma elmentek a Nemzetihez, én is elmentem velük, de valahogyan nem bírtam, megszokni, vissza könyörögtem magam a Vígbe. Varsányi egyszer beteg lett, beugrottam helyette. Ugyanott kaptam nyílt színi tapsot, mint ő. Aztán játszottam Muskátnét Haraszti Hermin helyett, Csortossal a Liliom-ban. És közben éltem az otthoni, nagyon szerény életemet. Kislányom született. A férjem fiatalon és váratlanul meghalt. Már nemcsak szenvedély volt a játék, hanem foglalkozás is… Rengeteg szerepet játszottam, az Antóniában egy újgazdag asszonykát, egy másik Molnár darabban a szakácsnőt. Olyan tűzről pattant voltam, hogy a színfalak mögött a tűzoltó megkérte a kezemet. És közben pergett az élet és a történelem. A lányom Jankovich Magda néven tehetséges színésznőnek indult — mondja sóhajtva Kürthi Sári — de túl korán beleszeretett Békeffy László. Elvette feleségül. És ő olyan erős egyéniség volt, hogy mellette Magda csak feleség lehetett. Most Svájcban él.
— Azt, hogy én újra játszhatom Dayka Margittal, akinek indulásánál is ott voltam o Két lány az utcában című darabban, és Törőcsik Marival, azt egyszerűen a sors végső ajándékának érzem — mondja szép, töretlen sötét hangján Kürthi Sári. — És amikor Makk Károly megdicsért az ujjaim egy kis játékáért az ezüstvégű boton — megint olyan boldog voltam, mint az akadémiai felvételin.
— Mégis, hogy sikerült ilyen frissnek maradnia?
— Sohasem ittam, nem mulattam, sohasem éjszakáztam, mindig nagyon élveztem mások játékát, igyekeztem alkalmazkodni a környezetemhez — és megtanultam egyedül lenni…
Fedor Ágnes
Nők Lapja 1972/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum / Gadányi György
