Japánban megbolondul az idegen. Szédelegve téblábol az ellentétek erdejében, látott szájjal bámulja Tokió iszonyatos zsúfoltságát, a felhőkarcolókat, a lakóháznak csúfolt pléhbódékat, a szupertechnikát, közben nem veszi észre, hogy a szentélyekben magasodó, bölcs Buddha elnéző mosollyal figyeli hangyafutkosását: hiába kutatsz, idegen. Japán olyan, mint egy gyönyörű asszony. Eltűri bámuló pillantásodat, mosolyog rád, de titkait nem adja ki.

Takamado herceg Akihito császár unokatestvére. Felesége, a tündérszép Takamado hercegnő a tokiói magyar nagykövetség közbenjárására fogad bennünket. Óriási a boldogság. Apáink, nagyapáink nem részesülhettek volna e megtiszteltetésben. A legenda szerint az első japán császár a Napistennő dédunokája volt, az isteni eredetű császár családtagjai nem érintkezhettek idegen európaiakkal. A második világháború iszonyata után a császár nem vállalta isteni származását, de ma is nagy tisztelet övezi. Amikor japán ismerőseink meghallják, hogy a hercegnő palotájába készülünk, hitetlenkedve néznek ránk, s búcsúzáskor a szokásosnál mélyebb meghajlással köszönnek el tőlünk.

Túl a bűvös falon 

A császári palotát magas fal és várárok védi a kíváncsi tekintetek elől. Sétálgathatunk a tavasz-szagú, külső kertben, megcsodálhatjuk a vaskos főkaput, a sűrű lombok mögött felfedezhetjük az épületek homlokzatát, de a kapuk csak nevezetes ünnepnapokon tárulnak ki az egyszerű halandók előtt. Miért vonz a tilos? Hiába vár Tokió millió csodája, nem mozdulok a palota előtti térről. Kitartóan nézegetem az őröket, hátha beengednek egy pillanatra. A közelükbe merészkedem, megpróbálok szóba elegyedni velük. Szokásos japán mosoly, de a kézmozdulat határozottan jelzi, hol a helyem.

Ilyen előzmények után a torkomban dobog a szívem, amikor a követség elegáns Mercedese megáll a kőfal előtt, s az őr barátságos meghajlással utat enged nekünk. Túl a bűvös falon hirtelen bukkan elő Takamado herceg rezidenciája. Ahogy lefékezünk a klasszicista stílusú, mégis légiesnek tűnő, földszintes épület előtt, rögtön elénk pattan a hercegnő egyik alkalmazottja. Mély meghajlással tessékel beljebb. Épp csak pillantást vethetünk a belső kertben pompázó virágokra, a kicsi szobrokra, a középen csillogó, nagy üveghattyúra.

A fogadószoba bármelyik európai palota dísze lehetne: gyönyörű zongora, a hatalmas üvegablakokon csipkefüggöny, súlyos kristálycsillár, rokokó bútorok, a falakon festmények. Bámuljuk a bútorokat, a császár fényképét, csodáljuk a gyógyszertartónak használt, elefántcsontból és szarvasagancsból készült, apró faragásokat, a netsuke-ket, amikor belép az ajtón Takamado hercegnő. Légiesen karcsú – ki gondolná, hogy három kislány édesanyja? -, sima, kékesfekete haja szabályos keretbe foglalja finom arcát. Nézem puha, türkizkék kosztümjét, magas sarkú, fekete cipőjét, s eszembe jut, hányszor éltem át előre ezt a pillanatot, amikor könyvtárakban, bogarásztam a japán szokásokat, hagyományokat. Arról álmodoztam, hogy egy rózsaszín kimonós – miért éppen rózsaszín? -, hófehérre púderezett, kontyos hercegnővel fogok a földön kuporogva beszélgetni. Azt hittem, hogy nem csak hatalmas szárazföldek, véget nem érő tengerek feszülnek majd közöttünk, de évszázados hagyományok is. Ehelyett egy modern gyöngyszem áll előttem… rózsaszín helyett kékben. Nem hajol meg japán módra, inkább barátságosan kezet nyújt.

– Jól ismerem az európai szokásokat, Cambridge-ben jártam egyetemre. Foglaljanak helyet a fotelokban!

Fotós kollégám nem ül le, lelkesen dolgozik. Micsoda öröm egy szép nőt fényképezni!

A világjáró hercegnő

Illatosán gőzölgő, zöld teával kínálnak. A fehér köténykés felszolgálónő mélyen meghajol, majd mellém térdelve tölti tele a csészémet. Kényelmesen elhelyezkedünk, a barátságos kortyolgatás közben elillan a merevség, a hercegnő szívesen mesél magáról.

– Az esküvőm után lettem hercegnő. Apám üzletember, ezért már kicsi koromban sokat utaztam. Tanultam New Yorkban, Tokióban, Londonban. Amikor felvettek a Cambridge-i egyetemre, szüleim Párizsban dolgoztak, csak a szünidőket töltöttem velük. Szép volt. A világgal való ismerkedés nyitottá tett, megtanított arra, hogyan bánjak az emberekkel, elősegítette, hogy jól neveljem a gyerekeimet.

– Meg tudta őrizni a japánságát? – kérdezem meglepődve e nemzetközi iskoláztatástól.
– Hogyne. Külföldön tán még jobban érezzük hová tartozunk, mint itthon. Tizenkét évig éltem Angliában. Úgy érzem mindkét kultúra belém épült. Fontosnak tartom, hogy a honfitársaim megismerkedjenek a világgal, tanuljanak külföldön. Ma már a császári család tagjai is sokat utaznak, a férjem a kanadai egyetemen tanult. Mindenkinek jót tesz, ha nemzetközi gondolkodásúvá válik, nem lehet bezárkózva élni. A hazánknak használunk, ha a külföldön szerzett tudást itthon kamatoztatjuk.

– Mióta él Tokióban?
– Húú, ez nehéz kérdés – néz rám gondterhelten. – Várjon, számolok egy kicsit. Azt hiszem, huszonhét évesen jöttem végleg haza. A boldogító hazatérés kulturális sokkot is jelentett. Például sokat küszködtem a versírással.

– Miért farag egy hercegnő verseket?
– Ősi hagyomány. A császári család nőtagjai minden hónapban írnak egy verset, továbbá saját költeménnyel üdvözlik a császárt és a császárnét a születésnapjuk alkalmából.

– Olvastam, hogy sok száz évvel ezelőtt az udvarhölgyek, a nemesek és a papság körében a harmincegy szótagból álló Waka versforma lett népszerű. Nehéz lehet.
– Mivel külföldön jártam iskolába, felnőtt fejjel tanultam meg. – Nagyot sóhajt, elneveti magát. – Amikor közeledik a vers beadásának időpontja, ideges leszek…

Szolgálom a férjemet 

A hercegnő egyre gyorsabban beszél – gyönyörű az angol kiejtése -, már nem feszélyez bennünket a közöttünk zümmögő kicsi magnó.

– Miért csak a hercegnők írnak verset?A férfiaknak nem kell? – kérdezem álnokul.
– A hagyomány szerint ők csak újévkor s olyan különleges alkalomkor verselnek, mint a trónra lépés. Egyébként értem a kérdést – hunyorít rám jókedvűen -, arra kíváncsi, hogy mi, japán nők, mennyire vagyunk hátrányos helyzetűek. Ma már sok nő munkát vállal, de nem mindig kényszer a pénzkeresés. A legtöbb fiatal lány azt mondja, dolgozni szeretne, mert független életre vágyik. De ha megfelelő férfit találnak, azonnal férjhez mennek. Jelenleg egyenlő jogokat kérünk, de nem kényszerülünk egyenlő felelősségvállalásra. A férfi kötelessége a család eltartása. A japán férfiak rengeteget dolgoznak, általában késő estig. Nekik nehezebb.

-És a kisgyerekes anyák?
– Ők általában otthon maradnak a gyerekükkel. Kevés és drága a bölcsőde, a baby sitter megfizethetetlen. De ez jó a gyerekeknek! Ha megnőnek, sok asszony – legalább részmunkaidőben – visszamegy dolgozni.

– Mi történik azokkal a nőkkel, akiknek hivatásuk van?
– Ügyvédek, orvosok, újságírók… tudatosan építik a karrierjüket. Általában későn szülnek, vagy egyáltalán nem vállalnak gyermeket.

– Több japán asszonytól hallottam a kifejezést: szolgálom a férjemet.

A válasz mosolygós legyintés.

– Tapasztaltam, hogy más országokban is szolgálnak a nők, csak nem mondják ki. A férjek is szolgálják az asszonyaikat… Jobb kifejezés a gondoskodás. A családi munkamegosztás ma már nem tér el annyira az európaitól, mint az idegenek gondolják. Anyáink, nagyanyáink sokkal kiszolgáltatottabbak voltak. Egyébként nagyon stabil az a család, ahol a férfi a ház ura. Tiszták a szerepek.

Hamiskás hunyorítás, mosoly. – De gyakran az asszony kezében futnak össze a szálak, a háttérben ő irányít.

Virág, mosoly, gyerekek

Takamado hercegnő feláll, megnyom egy gombot, s mint egy fényes operettben, méltóságteljesen felgördül a függöny, a szikrázóan tiszta üvegajtó mögött feltárul a palota gyönyörűen gondozott kertje. Kisétálunk a teraszra, megcsodáljuk a bimbózó virágokat. Milyen remekül játszhatnak itt a kislányai! Szívesen mesél róluk. Eltűnik az újságíró és a hercegnő, jót nevetünk, hogy mindkettőnknek a középső gyereke a legelevenebb, részletesen elemezzük a szülőpróbáló nemkorszak buktatóit.

– Hiába foglalkozik velük dadus és nevelőnő, igyekszem úgy szervezni hivatalos programjaimat, hogy mindennap jusson rájuk időm. Arra törekszem, hogy a többi japán anyához hasonlóan neveljem őket. Ha kell ülőpárnát hímzek az iskolának, ha kell, szerepelek az óvodában. 

– Nekem is ötéves a lányom, de nem szerepeltem a tiszteletére.
– A kislányom óvodájában az a szokás, hogy az utolsó év végén a szülők adnak műsort. Úgy hozta a sors, hogy egérke leszek a lányom nagy örömére.

Kitör belőle a nevetés. – Igen, igen, szabályos kisegér… fülekkel és hosszú farkincával…

Gyerekszeretet és dzsuku 

Sétálgatunk a teraszon. Beszélgetőpartnerem arcán mosoly – tán még a gyerekeire gondol -, s én szóba hozom, hogy Európából nézve, milyen szigorúnak látszik a japán gyereknevelés. A szeme villanása jelzi, hogy kedvére van a téma, de közben kétkedőén ingatja a fejét.

– Mi nagy szabadságot adunk a kicsi gyerekeknek, majd fokozatosan egyre többet követelünk tőlük. (Magam is láttam a Meidzsi-szentély környékén, hogy a családok milyen szeretettel ajnározzák a csöppségeket. Gyönyörűek a japán gyerekek! Sűrű fekete a hajuk, az arcuk dundi és olyan rózsás, mint a mieinké, ha alaposan lesülnek.)

– Angliában azt tapasztaltam – folytatja a hercegnő -, hogy a szülők igen határozottak a kicsikkel, de később egyre nagyobb szabadságot adnak. Az angol tinédzserek szinte tökéletesen önállóak, míg a japán fiatalok az esküvőjükig a szülők elvei szerint élnek. Nálunk fokozatosan szorosabbra húzzák a gyeplőt, Nyugaton pedig egyre lazítanak rajta.

– De a Japánban működő második iskola – az úgynevezett dzsuku – óriási megterhelés a gyerekeknek. Hogy bírja egy tízévesforma srác, hogy délelőtt iskolában ül, délután tanul, este újból iskolába megy?
– Mindenki tudja, hogy túlterheltek, de azért beíratják őket a dzsukuba. Nagyon szigorú a felvételi rendszerünk. A középosztály arra törekszik, hogy gyermekeit mielőbb felvegyék egy olyan középiskolába, ahonnan biztosan továbbjutnak az egyetemre. Diplomaosztás után remek állások, jó megélhetés vár a fiatalokra. Néhányán már ötéves korukban különleges iskolába járnak. A szülők azt szeretnék, ha a gyermekeik boldogulnának, tehát beállnak a sorba.

– Eredményes lehet, de sajnálom a gyerekeket…
– Először tizenkét éves koruk körül kell igazán nehéz vizsgákon megfelelniük. Higgye el, megszokják a rendszeres erőpróbát! Hatéves lányom már felvételizett az általános iskolába, a háromévesem pedig az óvodába.

– Egy hercegi pár gyermekének biztos könnyebb.
– A férjem édesanyjával sokat beszélgettem a gyereknevelésről. Ő tanácsolta, hogy néha vigyem a lányaimat földalattival, busszal, taxival, mert különben nem lesz fogalmuk a valódi életről. Szerinte akkor neveljük jól a gyerekeinket, ha erőfeszítésre késztetjük őket. Egyetértek vele. Ha majd moziba akarnak menni, akkor álljanak maguk sorba a jegyért. Nekik éppúgy meg kell dolgozni a sikerért, a tudásért, mint a többi japán gyereknek.

Másfajta boldogság

Visszaülünk az asztalhoz, a személyzet kávét, süteményt tesz elénk. Hiába tanulmányoztam jó előre a japán szokásokat, felsülök. Úgy iszom meg a kávét, hogy egy cseppet sem hagyok. Ezért a felszolgáló kisasszony újból elém térdel, s ismét csordultig tölti a gyönyörű porceláncsészét. Rémülten meredek a hercegnőre, aki a szemével jelzi, hogy nyugodtan hagyjam ott. Hajaj, nem könnyű kitanulni a japán szokásokat…

– Mivel foglalkozna, ha nem ment volna férjhez? – fordulok a békésen kávézgató hercegnőhöz. Meglepődik, de jól palástolja.
– Az esküvőm előtt fordítottam, tolmácsoltam, azt terveztem, hogy lefordítom a legszebb japán gyermekmeséket angolra. Valószínűleg most is ezt a munkát végezném, és nagyok sokat utaznék.

– A császári család tagjaként nehezebb az élete?
– Ez nem jó kifejezés – ráncolja a homlokát, nem tetszik a kérdés. – Másfajta boldogság, nagyobb felelősség, Nem utazhatok sehová hipp-hopp, ahogy lánykoromban tettem. Legalább fél évre előre tudom a programomat. De szerencsém van. Örö­mömet lelem a fogadásokban, az udvari ceremóniákban, érdekelnek azok az emberek, akikkel a császári család tagjaként találkozom. Lehet, hogy tíz év múlva kevésbé leszek lelkes…

– A családon belül élnek a hagyományok?
– Természetesen. Még a születésnapok is szabályos menetrend szerint zajlanak. Ha velünk egyenrangú vagy felettünk álló családtagtól kapunk ajándékot, akkor elmegyünk a házába és megköszönjük. Amikor hivatalosan érintkezünk egymással, más a beszédstílusunk, mint egyébként. Ez a nyelvezet több száz esztendeje alakult ki. Különleges kifejezéseket, fordulatokat használunk. Muzsikál a nyelv… Amikor férjhez mentem, ezt is megtanultam.

– Hogy ünnepli a császári család az újévet?
– Sok a dolgunk. December 31-én a család egyik férfitagja – minden évben más – elkíséri Őfenségét a palotakert szentélyébe. Szilveszter éjszaka úgy ünneplünk, mint a többi japán család. Kicsinosítjuk a lakást, hosszú tésztát főzünk, mert ez a hosszú élet jelképe. Január elsején valamennyien összegyűlünk a császári palotában, és Őfenségével együtt fogadjuk a miniszterelnök, a felsőház, az alsóház, a diplomáciai testületek, a legfelsőbb bíróság és sok más hivatalos személy újévi jókívánságait. Másodikán megnyílik a palota kapuja, s a császár közvetlen családtagjai társaságában az erkélyről üdvözli a népet. Mi csak reggel kísérjük el Őfenségét, mert délután a saját rezidenciánkon fogadjuk a vendégeinket. Harmadikán délelőtt részt veszünk egy ceremónián a szentélyben, délután pedig udvariassági látogatást teszünk egymásnál.

Halk meghajlással diszkrét mosolyú hölgy lép a terembe. Súg valamit a hercegnőnek, aki a telefonhoz lép. Ijedten nézem az időt, majd két órát töltöttünk itt. A hercegnő kedvesen marasztal, de látom a tekintetén, hogy már a következő programjára készül. Kikísér a hallba. A belső kert virágai előtt mosolyogva várja, hogy japán módra az ajtóból búcsút intsünk. Fittyet hányok az etikettre, még egyszer visszanézek. Mikor megfordul, nincs az arcán mosoly, komolyan néz maga elé. Melyik az igazi arca? A mosolytól ragyogó vagy az elgondolkodó? Ki tudja… Olyan, mint ez a csodálatos ország. Szíves, barátságos, hagyja, hogy bámuljuk, csodáljuk, de titkait nem adja ki.

Nők Lapja 1992/17. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images