A karosszék a színpadon van. A Vigadó kamaratermének színpadán. Megvilágítva. Középen. Szembefordítva a közönséggel.
Ebbe ülnek le időnként a színészek.
Tíz esztendeje „Öltözőtükör” címmel színészportré-könyvem jelent meg a Kozmosz-sorozatban. Alcíme így szólt- „500 kérdés 24 színészhez.” A kötetben két tucat neves színészünkkel készült beszélgetéseimet gyűjtöttem össze.
A Te meg Én Pódium és a Fáklya Klub fölkért, hogy ismételjem meg a tíz év előtti beszélgetéseket „élőben”. így került a karosszék a színpadra.
A berendezéshez egy íróasztal meg egy közönséges irodaszék is tartozik. Itt helyezkedik el a kérdező. De az ő személye most ne kapjon fényt.
A „színészek a karosszékben” cikkei a Vigadóban rendezett műsoros esték magnófelvételei alapján készültek. Azok „irodalmi feldolgozásai”. A „kérdések-feleletek” párbeszédes rendje helyett egyszemélyes emlékezések, vallomások, monológ formájában. A magnószalag hosszú métereiből azokat a szövegrészeket hagytam meg, amelyek szerintem megérdemlik a tartósabb nyilvánosságot.
A sorozat első vendége; Kállai Ferenc.
Az alábbiakban ő beszél.
Galsai Pongrác
A színészethez
mindenki ért, de senki sem tanulhatja meg tökéletesen. A magánéletben, valamilyen szinten, mindnyájan „játszunk De nincs olyan zseniális alakítás, amit nem lehet felülmúlni.
A „Rákóczi”
felsőkereskedelmi iskolában voltam rossz tanuló. Tanáraim csak kegyelemből nem buktattak meg. Korán fölismervén, hogy tevékenységem a könyvelői szakma tekintélyét sohasem fogja veszélyeztetni. Az igazgató, Pongrácz Elemér, kedves, jóakaraté bácsi volt, lelkes támogatója az önképzőkörnek, s nem utolsósorban Harsány! Zsolt barátja. Ezt a kapcsolatot az igazgatói rangjánál is többre becsülte. Elhatároztuk, hogy Harsány! Zsolt, a népszerű író születésnapjára díszönképzőkört rendezünk. Rám az ünnepelt „Ősz” című versét osztották. Hosszú, tekervényes, szabad kötésű vers volt. Rossz bizonyítványom árnyékát kisebbítendő, alaposan fölkészültem a szavalatra. Most meg kell mutatnom !… Az első sorban az igazgató, jobbján maga az író foglalt helyet. Kimentem a színpadra, bezengtem a vers címét, és utána: teljes sötétség. Lezuhant a roló.
Egy betű nem jutott eszembe! Hosszan néztem a semmit, gyűrtem az agyamat, erőlködtem: hiába … Ilyen kudarccal mégse kulloghatok le a színről. Ezért mély lélegzetet vettem, és saját szavaimmal kezdtem dicsérni az Ősz szépségét, sárgul a határ, hullnak a levelek, tapossák a szőlőt, esik az eső, mindent fölsoroltam, ami az őszről eszembe jutott… Eközben végre „beugrott” a vers is; s egyszerre vad szavalásban törtem ki .. Produkciómat jókedvű taps fogadta. Rettentően szégyelltem magam. Ügy éreztem, rám szakadt az ősz minden sötét kárpitja. Előadás után kővé feketedve ültem a kulisszák mögött, amikor odalépett hozzám az író, megveregette a vállam, és így szólt: „Fiatalember! Magából vagy színész lesz, vagy költő … De döntse el!”
Eldöntöttem.
1944-BEN jelentkeztem a Színiakadémiára. Három mondatot mondtam: összenéztek, bólintottak, fölvettek. Pest körül bezárult a gyűrű. Halottakat temettünk. Reménytelenség a köbön. Szüleim feljöttek értem Gyomáról. Megszűnt a vasúti közlekedés. Ekkor atyám egy szánkót ügyeskedett össze, különféle bombasérült bútorokból, lécekből, s vártuk az első hóesést, hogy hazafuvarozzon bennünket. Útnak is indultunk. De Kőbányán elolvadt a hó. Vissza kellett fordulnunk. Egy pincében húztuk meg magunkat. Ott a húgom és a későbbi feleségem bátyja egymásba szerelmesedtek. A pincét nemsokára aknatalálat érte. Ekkor a szomszédban lakó reménybeli nászszülők fölajánlották, hogy tetőt adnak a fejünk fölé. Másnap megjelentek a szovjet katonák. Kirikkantották az első újságot, a Szabadságot. Ott olvastam a hírt: a művészeti főiskolák növendékei jelentkezzenek a Damjanich utca 4-ben. Újra leesett a hó. Szüleim hazaszánkáztak Gyomára. De én már nem tartottam velük. Beköltöztem húgom vőlegényének családjába. Ezenközben a szerelmesek összevesztek, a parti nem jött létre, én pedig megismerkedtem a feleségemmel, ö volt az a kislány, aki a petróleumlámpa fényénél oly fényes szemmel hallgatta az Ady-verseket. Nemsokára összeházasodtunk. S azóta is együtt élünk … Lám, milyen ravasz játékmester a sors! Gyakran eszembe jut, ha akkor nem olvad el a hó Kőbányán, ha nem omlik be a pince, ha a húgom nem esik szerelembe a jelenlegi sógorommal, ha…
Azt kérdezed:
a színészben hosszú pályája során kialakulhat-e valamilyen saját eszme is? Olyan közölnivaló, amit különböző világnézetek jellembőrébe öltözve, makacsul ki akar fejezni? Nos, erre nehezen válaszolhatok. A kérdést legszívesebben kettébontanám. Magánemberként akár még prédikátornak is elmennék. Nemhiába gyermekkoromban pap akartam lenni. Mindenféle színes függönyökbe, szőnyegekbe csavarva, hosszú szentbeszédeket intéztem a tyúkokhoz. Bár a lelkesültségem azóta jócskán lelohadt. A világra annyi szép gondolatot hánytak, hogy e sok igazság lassan olyasfajta, nemesebb szemétdombbá gyűlik fel, amelyből alig tudunk valamit fölhasználni… De abszolút szerencsémhez tartozik, hogy mindig azt mondhattam el, amit gondolok. És a színpadon? Buta nagyképűség lenne elhitetni magammal: én vagyok Tolsztoj, Gogol, Katona József vagy Németh László. Elég, ha az ő tükreik fényét a közönség felé fordítom. Élő emberi alakzatban mutatva meg, amit képzelt hőseikkel ki akartak fejezni. Karddal az oldalamon, eszmék páncéljában, nyílegyenes léptekkel különben se csörtethetek be a színpadra. Még kevésbé „eltökélt” célzattal sem. Mert elveszteném magamban a gyereket, aki mindig játszani kész. Aki hajlamos arra, hogy egyik este „A nép ellenségéiben a Stockmann doktor, másnap meg Harpagon, Moliére aranyfaló szörnyetege legyek. S aki naiv nyíltszívűséggel várja a minden előadáson esedékes csodát…
A legszabadosabb eszme is: zárt fogalmi kör. A színészet azonban: nyitott foglalkozás.
Negyvenötben
Both Béla, a Szabad Színház igazgatója színészeket toborzott. Jelentkeztem nála. Emlékszem, vastag télikabátot, Eden-kalapot, fehér sálat, piros női övét és sárga botot viseltem. Ez az extravagancia, egy vak őrült öltözéke arra szolgált, hogy megijedjenek tőlem, és ne vigyenek el közmunkára. Babits „Imádság háború után” című versét adtam elő. Both, kezemben a bottal, azonnal szerződtetett. De közölte, hogy nyomtatott űrlapot nem sikerült szereznie, jöjjek vissza két hét múlva. Ugyanazon a napon, az említett kosztümben, még elmentem a Nemzeti Színházba körülnézni. A folyosón szembejön Velem egy vöröses-ősz hajú, idősebb úr. Megszólít: „Fiatalember, ön színész?” „Igen — feleltem. — Színinövendék vagyok .. „Helyes — mondta az úr. — Akkor én leszerződtetem!…” „Bocsánat — kérdeztem —, kihez van szerencsém?” Az úr megütődve nézett rám. „Fiam, ön ilyen műveletlen? Bárdos Arthurnak hívnak.” Erre meg én lepődtem meg. Névről-hírről már jól ismertem Bárdos Arthurt, a Belvárosi igazgatóját, a nagy fölfedezőt, két színházi könyvét is olvastam. „Köszönöm — dadogtam. — De épp ma szerződtem le Both Bélához…” „És mennyit ígért az a Both?” Megmondtam. „Na, kérem mondta Bárdos —, én a dupláját adom…” Ügy kívánta volna a tisztesség, hogy sürgősen visszavonjam a megállapodást Both Bélával. De gyáva voltam, kezdő. Nem mertem retirálni. Ehelyett másnap aláírtam a szerződést Bárdos Arthurral. A hírnek a mi szakmánkban legalább négy szárnya van. Hamarosan levelet kaptam Both Bélától. Ügy belém ivódott, hogy minden szavára emlékszem. A vége így szólt: „Nem akarom eljárásának kvalifikálhatatlan voltát súlyosan bírálni. De felszólítom, hogy érvénytelen szerződése fölbontása után azonnal jelentkezzék nálam jogérvényes szerződése aláírása végett. Tisztelettel.” Mi mást tehettem ? Elrohantam Bothhoz. Meg se hallgatott. Aláíratta a papírt. Fele gázsiért. Most már két szerződés volt a kezemben! Földúlt gyomai telkemmel újra fölkerestem hát Bárdos Arthurt: „Kérem, én mindent elkövettem. De ezzel a Bothtal nem lehetett bírni …” A direktor úr sajnálkozva nézett rám. „Barátom — válaszolta — ha maga ilyen szentimentális, nem nagy jövőt jósolok ..így történt, hogy egy évet Both Bélánál töltöttem. Majd a következő évadban átkerültem a Belvárosi Színházba. Három esztendőm örült ennek a szerencsének. Bárdos Arthur megígérte, hogy minden évadban duplájára emeli a gázsimat. És tartotta is az ígéretét.
Valóban,
a színészi pályán sok függ a szerencsétől is.
Negyedik évtizede vagyok a Nemzeti Színház tagja. Ezalatt eljátszottam Csongort a „Csongor és Tündé”-ben Noszty fiút a „Noszty fiú”-ban, Bánkot a „Bánk bán”-ban, Dantont a „Danton halálá”-ban, az úrhatnám polgárt az „Úrhatnám polgár”-ban, a fösvényt „A fösvényében, az egyik döglött aknát a „Döglött aknák”-ban … — csak a címszerepeket sorolva fel. Igazán nem panaszkodhatom. A szerencse: helyzetet ad. A tehetség arra kell, hogy állja.
A színészet:
hosszútávfutás.
Kezdetben van az exhibicionizmus. A fiatal színészt gyakran csak egy lelkes sváda, valami nagy, buzgó akarás, vagy korán kifejlődött gátlástalanság jellemzi, amely állandó önmutogatásra doppingolja. Ám ez roppant megtévesztő. A Főiskolán jelentkezik egy kislány, csinos pofija van, jó beszélőkéje, ügyes, virgoncán mozog … Hoppá! — örül meg ilyenkor a tanár. Ennek itt a helye! Ez színpadra termett! Legalábbis be fogja tölteni azt a négyzetméternyi teret, amit a rendező kijelöl számára. Majd feszengve beódalog a másik növendékjelölt. Olyan fajta, akinek a szörnyek nagyon hamar megjelennek. Átlagos külsejű, keze-lába remeg, mozgása ügyetlen, összeszorított torokból beszél. Aztán rövid idő alatt kiderül: ő a legtehetségesebb növendék az osztályban. Egyszer csak fény kerül az arcára, valósággal megtelik fénnyel. Az a kis „rátermett” pedig nincs sehol… Itt, a főiskolán, ahol tanár vagyok, de ahová csak három hónapig jártam, kezdődik a mesterség elsajátítása. Milyen könnyű ezt kimondani! Csak hát a színészetet végérvényesen nem tanulhatja meg senki … A színész mindenesetre hord magában egy rejtett fényképezőgépet. Nemcsak néz, hanem lát is. Megörökít. Arcokat, mozdulatokat, hangsúlyokat. De hogy az elraktározott képet mikor hívja elő, s egyáltalán hasznát veszie? Ezt nem lehet kiszámítani. Éppen a „Bánk bán”-ra készültem a Mátrában, amikor feleségemet epehólyag-gyulladással kórházba szállították. Nehezen tudtam volna elszakadni tőle. Megkérdeztem hát a főorvostól: fölvenne-e engem is, kivizsgálásra? Kérem, mondta, semmi akadálya … Azt talán említenem se kell, hogy a kivizsgálás alatt én voltam a legsúlyosabb eset a 9-es számú kórteremben. Támadt mindenféle bajom, szív, máj, cukor, gyomor, epe … Még az idegosztályon is megfordultam. S ott találkoztam egy emberrel, akinek emlékéből, tizenöt évvel később, a „Döglött aknák” paranoiás, szektás hősét eljátszottam. A fiatal színész raktárkészlet híján, még „szívből” játszik, s valami nagy-nagy akarással. így adtam elő kölyökszínész koromban Rómeót. „Csitt! Mi fény tör át az ablakon?” — suttogtam s hörögtem szinte, Fényes Alice-ra lesve, akinek fényképét nemrég az iskolapadban őriztem … Aztán múlnak az évek. Másként kezdjük érteni és értelmezni a dolgokat. A szerelmet is. Valahogy egyszerűbben. Egyszerűbben, de az érzelmek bonyolultságának tudatában. S lassan kialakul a színész „eszköztára”. Ám ezt a fogalmat is félve ejtem ki. A mi pályánkon állandóan váltani kell. A „váltás” akkor ugrik be, ha a rendező elhiteti velünk, jól bevált eszközeink már használhatatlanok. Ezek a pálya nagy pillanatai. A tehetséget, élettapasztalatot és színészi stílust mozgósító helyzetek. Amikor úgy érzem, hogy az egészet újra elölről kell kezdeni. Ismét megtanulni a megtanulhatatlant. S oly módon várni a „csodára”, mintha most lépnék színpadra először.
A színigazgatónak
nagyon okos embernek kell lennie. Ág-bogas elmének, aki ért a felnőtt gyerekekkel bánni tudás művészetéhez. így nem támadhatnak dilettáns konfliktusok a vezetés és az érzékenységükre is érzékeny színészek között. Az idősebb generációk tagjai nem berzenkednek, mert a bennük már megüszkösödött hiúságot sérelem éri. És a pályakezdők nem jutnak sokszor érdemtelen előnyökhöz. Mindenesetre a produkciók kevesebb vérrel jönnek létre. Majd kialakul az a konzultatív állapot. amelyben a megszokásból is folyton panaszkodó színész a legjobban érzi magát. Ha rajtam múlnék, a színigazgatókat öt évre választanám meg, mint a parlamenti képviselőket. Aztán, ha a munkájuk eredményes, maradhatnának felőlem, amíg csak élnek…
A haladó
hagyományok nem lehetnek gátjai a modern színjátszásnak. De fordítva sem. A modern színjátszás a haladó hagyományoknak.
Legnagyobb
színészélményem a „Revizor” volt a leningrádi Gorkij Színházban. Tovsztonogov, a világhíres ! rendező szorgalmazta, hogy „cseregyerekként”, játsszam el a Polgármester szerepét. Oroszul én csak köszönni és káromkodni tudok. Különben egy mukkot sem. Ráadásul elmulasztották közölni, hogy a vendégszínész magyar nyelven szólal meg. így kerültem kínos meglepetésként egy tökéletesen kidolgozott, klasszikus előadásba. Akárcsak Ádám „Az ember tragédiájáéban oroszul kezdene beszélni. Fölment a leningrádi függöny, háttal álltam a nézőtérnek, gyertyával a kezemben, s kimondtam az első mondatot: „Azért hívattam önöket ide, uraim, mert egy igen kellemetlen hírt kell közölnöm : revizor jön hozzánk …’ De még a mondat végére se értem. A hátamon már úgy bizsergett a közönség sustorgása, mintha ezer hangya lepte volna el: mi ez? micsoda? mit mond? te érted? én se értem. Aztán rémülten fölkiáltott a partnerem: „Kak, revizor?!” És ettől a „kak”-tól kezdve zavartalanul pergett végig az előadás. Amit kiálltam, az ellenségemnek se kívánom. Arra gondoltam, ha csak egy homokszem kerül a gépezetbe, valaki kihagyja a végszót, vagy néhány mondatot „ugrik”, a produkció tökéletes nevetségbe fullad. De kollégáim hajlékonyán alkalmazkodtak a színészi ritmusomhoz. Olyannyira, hogy egy francia intendáns, aki se magyarul, se oroszul nem értett, az előadás végén megkérdezte: „Hány éve játszanak már együtt?” Ügy hiszem, az ő kérdése volt életem legnagyobb művészi sikere.
Rövidebb kérdéseidre válaszolva: a jó kritikának kevésbé szoktam örülni, mint egy rossz sortól bánkódni, legnagyobb hibám a a fölös aggályoskodás, szerepet nehezen tanulok, anyagi javakat nem gyűjtök, és premier előtt gyakran álmodom, hogy csak megyek, megyek, megyek a színház felé, de nem tudok megérkezni…
Nők Lapja 1982/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal