A fény az élet! Tartja több mondás is, ami talán nem véletlen, hiszen az ősi mítoszokban is istenek képviselték a fényt, a nappalt. Hitték: a fény, a világosság az, ami védelmet ad, a sötét – annak szörnyei, démonjai – ellen. Talán a fény miatt szeretem a gyertyákat, mécseseket magam is. Külön dobozokban tartom valamennyit, illat- szín- forma szerint, és a hangulatom diktálja, mikor, melyiket emelem ki, lobbantom lángra, hogy pislákoljon, illatozzon, hangulatot varázsoljon, körém, a lelkembe.
Különös, de napközben sose jut eszembe gyertyát gyújtani. Ma – ezen a különösen kék égboltú június 10-én – azonban, a déli harangszó előtt fél órával, egy tragédia hírére elővettem négy rózsaszín mécsest, és életet adtam a kanócoknak. Életet, hogy lobogjanak, árasszák a fényt, űzzék messze a démonokat.
Néztem a négy apró lángot – évek jelképeit –, néztem a lángokon túlra, és túl a tegnap viharától foltos ablakon, bele az égbe, mely alatt ezen a délidőn fohász milliók szálltak föl, a Hatalmashoz, egy ártatlan, ismeretlen kislányra gondolva.
Néztem a messze semmibe, egy különös homályon át, és érezni véltem az országban együtt dobbanó anyai, apai szívek ütemes kérdését: Istenem, mondd, miért?!
Nem olvastam el a portálok friss vagy épp szenzációsnak tartott híreit, nem akartam látni a kommenteket, nem vagyok kíváncsi a találgatásokra. Tájékozódtam, szigorúan illetékesektől, de nem keresek felelőst, felelősöket, nem tisztem, és azt sem írnám le, hogy feltehetően ő vagy ő a hibás. Továbbá nincs az a főnök, kinek kedvéért fölkeresném, kérdésekkel zaklatnám az édesanyát. Nem! Ezeket nem, mert sok anyát láttam gyászában elnémulni, megőszülni, összeroskadni. A mécseseim mellett – anyaként, nagymamaként – lélekben a napok óta rettegve aggódó tiszaderzsi családdal, a nappalok és éjszakák küzdelmét föladni kénytelen orvosokkal, nővérekkel voltam.
A fény az élet, tartja több mondás, de időről időre fölváltja a szürkeség, a sötét. A mécsesek kialudtak, a nagynénémre gondoltam, aki három gyerekét vesztette el, a negyedik, a legcsenevészebb maradt csak életben. Ő sose sírt, angyalokról és csodáról beszélt. Így emlegette az övéit. A telekszomszéd hat éves fiát a leukémia, egykori munkatársam tíz éves lányunokáját agydaganat kínozta. Sorscsapás! Kegyetlen, igazságtalan, sorscsapás! Ezt hallottam tőlük éveken át. Más balesetről, szerencsétlenségről, véletlenről, gondatlanságról, figyelmetlenségről beszél – ha elveszti gyermekét –, és keres föloldozást, önmagának, a vélt vagy valós vétkesnek, elkövetőnek, mert megnyugvás kell. Megnyugvás a léleknek, kinek, kinek hite, meggyőződése szerint. De van-e teljes megnyugvás? Létezhet-e, mikor a fény idő előtti kihunyása, a gyerekhalál mindig értelmetlen?
Az óra ütemesen ketyeg. A kis Inez halála, a bennem föltoluló érzések, kérdések nem eresztenek. A nap lassan eltűnik a budai hegyek mögött, vöröslik, ég izzik majd, mint mostanában oly sokszor. Este, ha teljesen sötét lesz, ismét előveszek négy mécsest, életet adok a kanócoknak, és fölteszem a kérdéseimet – mivel hivatalosan még nem tehetem –, csak úgy magamnak. Miért a titkolózás? Miért nem tudható, pontosan hol állt az a jármű? Miért kell egy faluprogram kisbuszának sötétített ablaküveg? Magyarázza meg valaki, mekkora luxus reggeltől, késő délutánig – nyolc órán át –, kihasználatlanul állnia egy a falu rendelkezésére bocsátott, a település lakosságát szolgálni hivatott járműnek? Ha viszont az alig több mint hétszáz lelket számláló falunak naphosszat nincs szüksége rá, miért nem a hivatalnál parkol a köz kisbusza? Hol és mivel töltött egy teljes műszakot a férfi, aki bezárta maga mögött a busz ajtaját? Az óvónőnek a többi gyerek nem mondta, hogy a kislány a buszon volt?
Miért? Istenem, mondd, miért? Háborgok! Értetlenkedem! Miközben tudom, kérdéseimre nem kapok választ, miközben tudom, vannak falvak, melyek közt – különböző okok miatt – gyerekek ingáznak: szülővel, szomszéddal, faluprogramos kisbusszal, gyerekülésben, biztonságban, vagy ülés és öv nélkül. Óvodások, iskolások, jelen esetben Tiszaderzsről Tomajmonostorára, naponta kétszer húsz kilométert. Óvodások, iskolások, akik leckét kaptak, egy életre szólót, de ennek nagy ára van: egy idő előtt kialvó fény. Isten veled, Inez!
Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu
