A közösségi oldalad fejlécén láttam, hogy nagyon sok helyen koncertezel ezen a nyáron, várod már?
Igen, tényleg sűrű a naptár, de úgy mondanám, hogy csak olyan kellemesen, arra figyeltem, és annyira nincs tele a nyár, hogy ne tudjak a gyerekekkel is lenni. Júniusban még van óvoda, de júliustól leköltözünk a Balatonhoz, a családi nyaralónkba, onnan fogok ingázni a fellépésekre.
Ilyenkor egyedül mész, vagy a család is elkísér a koncertekre?
Képzeld, a covid óta nem nagyon voltak koncertemen. Előtte a nagyobbik lányom még eljárt a Magvető kávézóba, a zenés irodalmi estjeimre, mert az viszonylag korán, este hétkor kezdődött. Lenkének teljesen természetes volt, hogy lát színpadon, de Imola (aki most kétéves) egyszer látott eddig közönség előtt énekelni. A Balaton környéki koncertek közül lesz olyan, ami korán kezdődik, így lehet, hogy a férjemmel vagy a nagyival a lányok is eljöhetnek.
Mennyire fix nálatok a gyerekek napirendje evés, alvás, fektetés szempontjából?
Nem vagyok túl szigorú, semmi nincs kőbe vésve. Nekik is minden nap más. Mármint úgy értem, hogy más élmények érik az oviban, minden napra más feldolgozni való akad, este néha pikk-pakk elalszanak, néha csak tíz körül. Persze valahol tőlem is függ, hogy aznap én mennyire pörgök vagy tudok lelassulni hozzájuk, szóval ez egy kölcsönhatás. A háromnapos pünkösdi hétvégén lementünk a Balatonra, és minden nap tízkor kerültek ágyba, amit tökre élveztek, mert mindig volt valami buli, vagy nagy esti beszélgetések a családdal a teraszon, amiből ők sem szívesen maradnak ki. Mindketten alszanak még délután, így jó, hogy van az a kis plusz pihenés.
Láttam veled a „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!” című TED-es előadást, megindító, ahogy elmondod és felvállalod ezt a sokakat érintő problémát, hogy milyen egy alkoholista anya mellett felnőni. Milyen visszajelzéseket kaptál erről a beszédről?
Meglepően sok pozitív reakció érkezett. Legbelül egy kicsit aggódtam, hogy mennyire fognak emiatt elítélni, mert az a tapasztalatom, hogy azok, akik nem tudják, milyen egy alkoholistával együtt élni, sokszor elítélik a családtagokat, hogy „miért nem segítettél” vagy „ miért nem tettél meg mindent” – jönnek ezek a szemrehányások. Egy kívülálló gyakran nem érti, hogy egy baromi nagy trauma és teher alkoholista emberrel együtt élni, és igenis, nyilvánvalóan mindent megteszel érte, főleg az édesanyádért.
Ha részese vagy egy ilyen történetnek, nem azt látod, mint egy kívülálló, hogy ő egy beteg ember, hanem azt, hogy amellett, hogy mindenféle eszközzel szélmalomharcot vívsz a gyógyulása reményében, együtt kell élned valakivel, aki folyamatosan abuzál, inzultál, jobb esetben „csak” piszkál.
Nem ismerek olyan gyereket, aki zsigerileg ne próbált volna meg segíteni az alkoholista szülőjén. Beleteszed a szíved-lelked, de folyamatos csalódás ér.
Az előadásodból az jött le, hogy végig ott voltatok mellette, te, a nővéred és az apukád is. Hogy is vádolhatnának cserbenhagyással, pláne egy gyereket?
Örülök, hogy átjön az előadásból. Az internet népe kiszámíthatatlan, zsigeri áldozathibáztató. Ha bevállalsz egy ilyen horderejű témát, számolnod kell azzal, hogy mindenféle komment elérhet hozzád. Jött be hozzám ilyen megjegyzés is, de hál’istennek elenyésző. A legjobban az lepett meg, hogy mennyire sokan tudnak kapcsolódni ehhez a témához. Most már azt gondolom, hogy az a családi história és fejlődéstörténet, amit megosztottam a TEDx színpadon, az nem csak az enyém. Rengeteg gyerek, felnőtt él hasonló körülmények között. Sokan írták nekem azt is, hogy mintha a saját életüket hallgatnák. Ha csak egy embernek erőt tud adni az előadásom, már megérte színpadra vinni.
Hároméves voltam, amikor egy vásárlás alkalmával felfogtam, hogy anyámnak alkoholproblémái vannak, de apukánk mindig úgy nevelt minket, hogy akármilyen is, ő az anyánk.
Sosem voltunk tiszteletlenek vagy beszéltünk csúnyán vele, – sőt, nekem inkább egy idő után az lett az önvédelmi stratégiám, hogy csak akkor szóltam hozzá, ha muszáj volt –, de gyerekként azzal a bűntudattal sem lehetett volna együtt élni, hogy magára hagyod az anyádat. Az elhagyását sokáig már csak az életkörülményeink sem engedték volna meg, hiszen egy pici csepeli önkormányzati lakásban laktunk, amit kuporogva, nagy nehezen vettek meg a szüleim. Gimnazista lehettem, amikor a nővéremmel, már mi kértük aput, hogy inkább váljanak el. Nagyon nehéz döntés volt, mert valójában mindannyian tudtuk, ha eladjuk a lakást, akkor csak albérletre telik, és nem lesz létbiztonságunk, de legalább mentálisan egy kicsit felszabadultunk. A kis, kezdő felnőtt éveimet így valamivel könnyebben élhettem meg.
Akkoriban ismerted meg a férjedet és a családját, ahol rögtön befogadtak, és az ő anyukája a lett az új anyaminta…
Igen, anyukájával egyből megtaláltuk a közös hangot. Lenyűgöző volt számomra egy ennyire jól működő családi életbe belecsöppeni. Az anyósom tényleg a mai napig az egyik legjobb minta, de amúgy a költözéssel nem engedtük el anyut sem. Ugyanakkor a fizikai eltávolodás nagyon nagy mentális segítség volt nekem, mert valahogy akkor tudtam újra elkezdeni közeledni hozzá, amikor már nem egy fedél alatt éltünk. Ekkor már képes voltam őt egy szenvedélybetegséggel küzdő embernek látni, és nem egy borzasztó szülőnek egy anyai szeretetre vágyó, lelkileg sérült kisgyermek szemével.
Lenkével és Imolával mennyire tudsz anyaként nehezebb témákról beszélni?
Semmiből nem csinálok tabut, bármit kérdeznek, válaszolok. Ha valamit megtanultam a saját gyerekkoromból az az, hogy a felnőtt eltusolás valójában nem működik, mert egy gyerek mindent tud, még azt is, amiről azt gondolod, hogy nem veszi észre. Például hiába próbált az apukám sokáig terelni, lavírozni, hogy óvjon minket, mi tök hamar felfogtuk, hogy anyám iszik. Egy gyerek nem hülye.
Felnőttként a fajsúlyosabb témáknál az a stratégiám, hogy próbálom nagyon tényszerűen, nem pánikolva, nem túl sok érzelemmel, inkább adatszerűen átadni, hogy igen ez történt, ez van, előfordul, hogy az emberek megbetegszenek stb.
Év elején elveszítettük a férjem apukáját, aki cukorbeteg volt. Tudom, hogy Lenkének nagyon-nagyon jó vevőkéi vannak, ha valamit megpróbálnék elmismásolni, egyből levágná. Együtt láttuk a Pixartól a Soul (magyarul Lelki ismeretek) című mesét, ennek a mentén próbáltam elmagyarázni, hogy a papa teste már megöregedett, de a lelke még tovább él. Ezzel az analógiával meséltem el neki, hogy egyszerűen ilyen az élet, ahogy telnek az évek, öregszik a test, és nem mindig jó már egy idős testben lenni, amivel sok mindent nem úgy tudunk csinálni, mint régen, és ilyenkor az emberek egy idő után „elmennek”. Hogy ne legyen nagy a para, azt szoktam mondani, hogy addig élsz, amíg szeretnél: vigyázni kell a testünkre, egészséges dolgokat enni, olyasmiket csinálni, amik boldoggá tesznek, amíg ezek megvannak, tartalmasan és sokáig lehet élni.
Annak idején te mennyire tudtál apukáddal beszélgetni?
Apu nagyon nyitott pasas volt, jókat lehetett vele lelkizni, de a kisfelnőtt korszakom a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, dráma tagozaton zajlott. Ott, abban a közösségben, abban az osztályban tudtam igazán megélni, kibeszélni a problémáimat. A mai napig tartjuk a kapcsolatot egy szűk 10-15 fős, gimis, baráti társasággal. Annak köszönhetően, hogy drámatagozatos voltam, rengeteg improvizatív feladatban tudtam kiventilállni a bennem dolgozó érzelmeket, feszültséget. A színdarabok, előadások, az éneklés, célt és motivációt adott számomra. Bár apuval mindent meg lehetett beszélni, ha valamit mégsem vele szerettem volna, (mert azért a fiatal lánynak vannak olyan dolgai), akkor azokat a nővéremmel vagy a suliban a barátnőkkel megtehettem. A férjemmel 16 és fél éves korom óta együtt vagyunk, vágytam a stabilitásra, és szerencsére nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot az anyukájával és a húgával is. A gimi mellett ők jelentették számomra a második védőburkot. Szép fokozatosan megtaláltam azokat a kapcsolatokat, amikben ki tudtam magam beszélni, tehát nem voltam full egyedül, csak például azt, amit egy anyai szerep ideális esetben betölt, azt nem a saját anyámmal éltem meg, hanem több másik emberrel.
Számodra mi a legnagyobb kihívás az anyaságban?
Ez most hülyén hangzik, de lehet, hogy pont azért, mert tudom, hogy mi hiányzott (és hogy lehet nagyon rosszul csinálni), mindig pontosan meg tudtam fogalmazni, mire vágynék az anyukámtól, és mi az, amit nem kaptam meg, ezért mire nekem lettek gyerekeim, nem okozott gondot másképp csinálni, és mindent megadni a lányaimnak. Szerintem
mostanában annyira szétszedik az édesanyákat az interneten, hogy hogyan legyél jó anya, mit csinálj, mit ne csinálj, hogy az egyenesen mérgező és teljesen stresszben tartja az ilyesmit olvasó anyákat.
Hozzám ez azért nem jut el, mert tudom, milyen úgy felnőni, hogy mellettem nem volt egy olyan anya, akihez odabújhattam, akire számíthattam volna. Teljesen leegyszerűsítve szerintem valójában erre van szüksége egy gyereknek: szeretetre, törődésre, biztonságra, arra, hogy bármikor meghallgasd és olyan figyelmet adj neki, amilyenre szüksége van.
Fordítsuk meg: neked mit ad az anyaság?
Határtalan boldogságot! Minden nagyképűség nélkül mondom – kérlek, értsd jól – szerintem, tök jól csinálom az édesanyaságot, bár tudom, nem divat ilyet mondani. A gyerekeim egészségesek és kiegyensúlyozottak. Sokszor látom azt, hogy lehet rosszul is adni figyelmet. Amikor minden idegszáladdal azt nézed, hogy úristen, mit csinál a gyerek, hova megy, mire mászik, mit fog meg, „gyere ide! Ne menj oda!” – az nem egészséges.
A teljes oda nem figyelés ellentéte, a fojtogató full kontroll is legalább olyan mérgező, mert szerintem kell, hogy egy gyerek is kapjon szabadságot, teret, bizalmat, biztonságot,
hogy megtapasztalhasson dolgokat, igenis indíthasson kis magánakciókat, és ne féljen mindentől a beleivódott folyamatos megfelelési kényszer miatt. Erre az egyensúlyra én például nagyon ügyelek, hogy megadjam neki a teret, de ha odajön, játszani akar, mesélni vagy mutatni valamit, akkor viszont minden figyelmet megadok. Végül is azért neveljük a gyerekeinket, hogy egyszer majd önállóan, bátran helytálljanak az életben. A gyerekek csodálatos kis emberek. Lenke folyamatosan csodálatba ejt azzal, hogy milyen összefüggésekben képes gondolkodni, mennyire okos és helyén kezeli a dolgokat. Imola még kicsi, de nagyon más karakter, ő egy tűzről pattantabb, bátor, felfedező és irányító típus, és már pici baba kora óta nagyon határozottan értésemre adja, hogy mit szeretne. Imolának nincs szüksége szavakra, ahhoz, hogy elérje a szándékát. Bár már egyre többet dumál, de engem ezzel a képességével folyamatosan ámulatba ejt.
Hogy telik most egy átlagos napod?
Általában én viszem a kicsiket oviba, utána egy kis rendrakás, és főzök itthon, majd ha épp nem próbálunk, leülök a számítógéphez és levelezek, kezelem a közösségi oldalakat, szervezem a kis életemet, a próbákat, az interjúkat. A koncertanyagokat általában január-februárban rakjuk össze, olyankor sűrűbbek a próbák, később, amikor összeállt egy dal, elég már csak csiszolgatni, érlelgetni, játszani, és az előadások előtt egy-egy ismétlő próbát tartani. Ilyenkor már nem is igazán az időt rakjuk bele, hanem a mentális energiát. Nagyon izgatott vagyok, mert 2017 után most szeptemberben újra kiadok egy nagylemezt, ami a soron következő negyedik szerzői albumom, a lemezbemutató nagykoncert pedig október 27-én lesz a budapesti Művészetek Házában.
Hogyan élted meg magánemberként és művészként a járványt?
Nekem kicsit álomszerű ez a covid időszak, kevésbé éltem meg drasztikusan, mert az elején született meg Imola, és pont jól esett ez a bezárkózás, babázás. Amikor elkezdett hiányozni a koncertezés és az éneklés, még nem lehetett élőben fellépni, ezért szerintem egyik úttörője voltam az online koncertezésnek. Több kamerával felvett, profin bevilágított és megvágott koncert tartalmakat gyártottam és ezeket értékesítettem, még tavaly decemberben is vásároltak a francia sanzonestből és a karácsonyi koncertből. Viszonylag hamar hozzászoktam ahhoz, hogy megtanuljak úgy adni, hogy nem kapok vissza, ami kihívás egy előadónak, mert az online a koncertek alatt nincs azonnali visszajelzés a közönségtől, de hát ezzel ugyanígy vannak azok a rádiós műsorvezetők és tévések is, akik előre felvett műsorokat gyártanak. Igyekszem minden rosszban meglátni a jót, azt gondolom, tanulható, hogy ne az instant visszajelzésektől függjön a teljesítményed és az adni akarásod. Ebből az időszakból szakmailag is nagyon sokat tanultam: ha valaki azt mondja most nekem, hogy tíz perc múlva showtime, akkor én kihúzom magam és menni fog. Minden más ezen felül ajándék. Emlékszem, egészen sokkoló volt a tavalyi legelső, élő előadásom Pécsett a Múzeumutca Plusz kulturfesztiválon, amikor újra láthattam a csillogó szemeket, a mosolyokat, hallhattam a tapsot.
A kis Boggie (Fotó: Csemer Boglárka)
Ez a kiegyensúlyozottság talán a magabiztosságodból is fakad, és mert érzed, hogy a körülötted élők szeretnek…
Szerintem is ez egy jó periódusom, nem véletlen, hogy mostanában tudtam a TEDx-en beszélni, 5 évvel ezelőtt még nem tudtam volna egy ilyen előadást lenyomni. Felvállalom, hogy több száz óra terápia áll mögöttem, és hálás vagyok minden percért, mert nagyon kellett ahhoz, hogy megértsem, hogyan működnek az emberek, a szüleink, és hogy az örököltnek hitt minták felülírhatóak.
Sokáig volt bennem egy félsz, hogy Úristen, mi lesz, ha én is alkoholista leszek?
Úgy hetedikes koromból emlékszem egy beszélgetésre az egyik tanárommal, aki segített megérteni, hogy én nem az anyu vagyok. Kiskoromban a túlélési stratégiám többek közt abból állt, hogy belebújtam a könyvekben és a zenébe, éneklésbe. Az egyik kedvenc mondásom az, hogy „Segíts magadon, Isten is megsegít!”. Bárhogy is próbáltam, anyun nem tudtam segíteni, mert ő nem akart magán segíteni, de saját magamon, a célom és szenvedélyem megtalálásával, az énekléssel tudtam segíteni, és hiszem, hogy a gyerekeimmel való kapcsolatomban a jó anya mintája mutatkozik meg.
Kiemelt kép: Csemer Boglárka
