Anyai nagymamám az 1919-es kommün (Tanácsköztársaság) időszakáról csak azt emlegette, hogy akkor az Astoria szállóban is csak tökfőzeléket lehetett rendelni. Sajátos, ám annál beszédesebb nézete a történelemnek. A húszas évek válságáról a korabeli lapokban olvashatjuk, hogy elképesztő mértékű inflációt okozott. A liszt és kenyér árát hatóságilag állapították meg, és ezen az áron csak jegyre lehetett vásárolni. A pengő bevezetése után, a harmincas évek némi könnyebbséget hoztak, ám az évtized vége felé megjelent az újabb háború fenyegető réme. Ezt már sokunk szüleink is átélték, és szerencsések voltak, akiknek „csupán” az ostrom alatti szűkösséget, élelmiszerhiányt kellett átélniük. Szüleim 1945. februári esküvője után az ünnepi ebéd lóhúsleves és lóhúsfasírt volt, krumpli, kenyér már elfogyott, a bab és a sárgaborsó kincsnek számított.

A háború vége után a pénzügyi világ legnagyobb inflációja Magyarországot sújtotta: ha reggel egy doboz gyufa 1 pengőbe került, délután 1500-at kellett érte fizetni.

Fotó: Wikipedia

Érthető, hogy a pénzt hamarosan valuta, illetve cserekereskedelem váltotta föl: aranyat, ezüstöt, dollárt adtak-vettek, szenet cseréltek krumplira, bort zsírra. A piacokon megjelentek a törtarany mérésére alkalmas mérlegek és sok háziasszony jegygyűrűje, aranylánca változott át lisztre-rizsre-szappanra.

Az új forint bevezetésével az inflációnak vége lett, ám az 1950-es évek még nem jelentettek nagy könnyebbséget. Gyerekkoromban a leggyakrabban zsíroskenyérrel laktunk jól, hús csak hétvégén került az asztalra, akkor is egy-egy szelet fejenként, csokoládét akkor láttunk, ha a vendégek ajándékba hozták. Éhezni már nem kellett, felnőttünk így is. Az évek múltával mindig kicsit jobb lett, ha lassan is, de emelkedtek a fizetések, egyre több áruból választhattunk, már nem volt szükség szigorú takarékosságra. A rendszerváltozás után ütött be az első jelentős mértékű infláció.

Andorka Rudolf szociológus 1992-ben írta a Valóság című folyóiratban, hogy a társadalom fele szegényebb lett, viszont egyötöd részének reáljövedelme erősen emelkedett. Láthatóvá váltak az elszegényedés tünetei, mint például a kukázás, a jólét emelkedését mutatták viszont az utakon egyre gyakrabban látható nyugati típusú autók.

Az infláció következménye, szögezte le, hogy mindazok, akik fix keresetből élnek, évről évre rosszabb jövedelmi helyzetbe kerülnek, mert többnyire képtelenek kiharcolni azt, hogy keresetük, fizetésük, nyugdíjuk az inflációval arányosan emelkedjék.

A Nők Lapjában akkoriban indítottunk egy pályázatot „Kőleves” címmel, melyre rengeteg levél érkezett, miképpen lehet takarékosabb háztartást vezetni. Idősebb olvasóink még ismerték a kevés pénzből is finomat főzni titkait…

A történelem ismétli önmagát

Már a fiatalabbak is emlékezhetnek a legutóbbi, 2008-as globális pénzügyi és világgazdasági válságra, ami Amerikából indult és sajnos hozzánk is begyűrűzött.

„Összeomlás a Wall Streeten” – állt a Daily Mail 2008. szeptember 30-i címlapján (Fotó: Universal History Archive/Getty Images)

A tengeren túli óriásbankok egymás után mentek csődbe, s csak az azonnali állami beavatkozás mentette meg őket. Egész országok húzhatták le a rolót, Izlandon például a bankok összeomlottak, a vállalatok fele csődbe ment, az emberek pedig üres polcokkal szembesültek a boltokban. Egész Európában, Magyarországon is visszaesett a termelés. Ekkor fordult elő velem, szerencsére, először és utoljára, hogy lapszerkesztőként csökkentették a havi fizetésemet. Hankiss Elemérrel 2008 tavaszán beszélgettem az ország csődhelyzetéről. „Államcsőd esetén az államnak nincs pénze. Nem tudja átutalni a nyugdíjakat, a tanárok fizetését, az orvosokét, rendőrökét. Megszűnik az import. Ez borzalmas helyzet, Argentínában volt ilyen, a pénz elértéktelenedett, az életszínvonal 40 százalékkal esett. Egy uniós országban ennek a veszélye kisebb, de sajnos nem elképzelhetetlen.” A szociológus elmesélte, hogy Amerikában az emberek úgy próbálták túlélni a válságot, hogy segítették egymást, önsegítő közösségeket hoztak létre. Hasonló helyzetben lévő (elvált, rokkant, munkanélküli) emberek összeállnak. Először csak beszélgetnek, hátha van egy ötlet, hátha tud segíteni valamit egyik a másiknak.

Ha valaki megbetegszik, támogatják, ha kell gyógyszer, elviszik neki – ilyen közösségek nélkül nem lehet átvészelni ezt az időszakot. A fiatalok is összeállhatnak, hogy valamilyen ügyet együtt szolgáljanak. „Örökbe fogadhatnak” például egy idős házaspárt. Bevásárolnak nekik, orvoshoz kísérik, odafigyelnek rájuk. 

Napjainkban egyre hangosabban kopogtat ajtónkon a válság. Megint. Amit legelőször, mindannyian érzünk, az az élelmiszerek rohamos drágulása. A sajtért, ami tegnap még 520 forint volt, ma 750-et kell fizetni, a 700 forintos, kis rúd párizsit már csak ezerért vihetjük haza, a kiló kenyér pedig naponta megy fel ötven-hatvan forinttal. Sok oka van, a pandémia, a gazdasági válság, a háború és még ki tudja, micsoda, – ami biztos, újra összébb kell húzni a nadrágszíjat.

Mennyit hallottuk ezt a szocializmus idején, hogy csak még egy kicsit húzzuk, meg még egy kicsit – már nem tart sokáig…

Az én korosztályom, bár nehéz helyzetben vagyunk a nem ritkán megalázóan alacsony nyugdíjak miatt, de legalább tudjuk, mit lehet ilyenkor tenni. Van benne már gyakorlatunk. Kevesebbet, mást és másképp fogyasztunk, az éttermeket messze elkerüljük. Főzünk – ahogy egyébként eddig is. És lehetőleg kevesebbet, mert korábban bizony gyakran előfordult, hogy a nagy fazékból a maradékot végül kidobtuk. Egy héten egyszer, tudatosan vásárolunk, zöldségért-gyümölcsért a piacra megyünk, – villamossal, hisz az nekünk már ingyen van. A húst kiporciózva rakjuk a mélyhűtőbe, annyit veszünk csak elő, ami egy-egy ételhez szükséges. Szomorúan, de kihagyjuk a 430 forintos gombóc fagyit a cukiban, és otthon, pohárból esszük az édességet. Lemondjuk a videómegosztó szolgáltatást – amúgy is vacak, többnyire. Csak annyi mosószert öntünk a gép tartályába, amennyit javasolnak, nem használunk öblítőt, mert fölösleges, és leoltjuk a lámpát, kikapcsoljuk a tévét, ha kimegyünk a szobából. Sorolhatnám még hosszan, nem teszem.

Gyerekeinknek sajnos ez már nehezebb lecke lesz. Ők eddig szinte mindent megkaptak, kicsi koruktól kezdve. Csak kérniük kellett, vagy még azt sem. Aki tanult, és jó munkája, – majdnem – európai fizetése van, annak persze könnyebb. De nincs az a pénz, ami el ne tudna fogyni. A naponta többször ránk zúduló hitelajánlatok, nulla önrésszel, alacsony thm-mel és más mézesmadzaggal kecsegtetők is nagy veszélyt jelentenek. Válságban eladósodni nem valószínű, hogy okos dolog.

Tudom, hogy sokan élnek egyik napról a másikra – önhibájukon kívül. De látom azt is, milyen sokan legyintenek már a szóra is – takarékosság.

„Minek tegyek félre, hogy elvigye az infláció, megegyék a bankok, inkább jól élek, és megveszem, amit akarok.” – hangoztatják sokan. Van benne persze igazság, a pénzünk sajnos sokat veszített mostanában az értékéből. De mindenképpen többet kezdhetünk vele, ha beüt egy betegség, elveszítjük a munkánkat, vagy váratlan és kikerülhetetlen költségeink adódnak. Ilyenkor az a kevés, inflálódott pénz is többet, sokkal többet ér, mint mondjuk egy új, szélesvásznú okostévé. Föltéve persze, ha van. 

Kiemelt kép: Stefánia út, Steiger Rudolf szatócsüzlete, 1948. (Fortepan/Glázer Attila)