Vámos Miklós kérdése:

Kedves Diána, első köteted rögtön jelölést kapott a Libri irodalmi díjra. Egyrészt gratulálok. Másrészt olvasom a Facebook profilodon, hogy: „Február 24-én kora délután, Ukrajna lerohanásának első napján volt a fotózás, nekem szinte testen kívüli élmény volt a kamera előtt mosolyogni próbálni. Az elmúlt hónap borzalmas eseményei közben igyekeztem örülni neki, de azt hiszem, csak most, a nyilvános kihirdetéssel kezd igazán valóságosnak tűnni” Szerinted hogyan kéne – vagy lehet – örömhíreket fogadni megrendítő tragédiák idején? Van-e erre taktikád vagy stratégiád? Átélhet-e az ember szerelmet például, ha éppen meghalt valakije? Illetve: Lehet-e boldog főhősről írni ilyenkor?

Vonnák Diána válasza:

Ahogy írtam is, nekem a személyes érintettségem miatt nagy érzelmi sokk volt a háború kezdete. Az ehhez hasonló határhelyzetekben szerintem más történik, amikor már megtanultunk együtt élni egy tragédiával: a sokk eleinte nem hagy helyet más érzésnek. Az orosz invázió első pár hetében például én gondolkodni, reagálni, talán érezni sem tudtam, viszont valami hajtott, lementem a határra, telefonon segítettem, emberek aludtak nálam, a zsibbadtság így nem volt olyan nyomasztó. Ez arról szólt, hogy erre a nem emberléptékű, befogadhatatlan dologra a magam behatárolt, személyes módján, de reagáljak. Így valamelyest megtört a beláthatatlansága. Mikor valakivel szemtől szemben álltam, és jegyet vettünk, fordítottam neki, vagy csak meghallgattam, nem volt kérdés, hogy ennek van értelme, és hogy itt és most csak ennek van.

Én úgy éltem meg például a Libri díjra jelölés örömét, mint egy itt-ott felbukkanó, váratlan zárványt a különben nehéz időszakban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy el tudtam merülni benne, bár azt hiszem, békeidőben sem erősségem megélni az ilyesmit. Érdekes az öröm, a jó hírek, a sikerek természete, nagyon illékonyak tudnak lenni, néha nehéz megfogni és megtartani őket. Kitörő öröm helyett ez inkább békét jelentett, azt éreztem, hogy a könyvvel rendben van minden, megy a maga útján, olyan lett, amilyen, a legjobb, amit én ott és akkor írni tudtam. Elengedhetem, nincs már dolgom vele. Jólesik a visszajelzés, a szakmáé és az olvasóké is, de itt és most a lezárt, elvégzett munka nyugalma volt a forma, amit az örömöm ölteni tudott.

A kérdés kapcsán igyekeztem felidézni a gyászt, amelyet a nagynéném vagy a nagymamám halálakor éreztem, hogy ne csak a háború kontextusában gondoljam ezt végig. Úgy emlékszem, a veszteségeket, tragédiákat követő első hónapokban is hasonló élményeim voltak. A gyász és a krízis, azt hiszem, nem attól erős, hogy leterít, inkább attól, amilyen alattomosan át tudja fonni az életet. Sokszor éppen egy önfeledt, akár boldog pillanat fonákja a legsötétebb, a pillanatot követő töredékmásodperc, mikor újra eszembe jut a veszteség. A háború máshogy üli meg az életemet, mint a szeretteim elvesztése, sokkal ködszerűbb, minden tompább azóta; még most is gyakran kapom magam ilyesmin. Az az igazi furcsaság a gyászban, hogy mennyire közel hozza egymáshoz az olyan érzéseket, amiket talán inkább külön-külön szoktunk érezni: a haragot és a hálát, a bűntudatot és az életszeretetet.

Persze hogy átélhet az ember bármit a gyász, a tragédia környezetében, rengeteg ilyen példát látunk mindnyájan. Hogy szabad-e, arról azt gondolom, nem dolgunk ilyen mércéket állítani egymásnak, elég mindenkinek a maga kétségeivel megbirkózni. Kertész Imre naplója jutott eszembe, mikor először olvastam végig a kérdésedet, rögzíti az első felesége haldoklását, de a szeretőjébe és a szerelmükbe kapaszkodik abban az időszakban, utána nem sokkal össze is jönnek.