Jellempróba

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.

Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton megállt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.

Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meghátráltam.

Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét.

– Korrupt féreg – gondoltam magamban.

– Korrupt féreg – gondolta a puli.

A Megváltó

Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

Gondolatok a pincében

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.

Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.

Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.

– Cicus! – szólt oda a falábú házmesterkislány. – Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?

Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.

Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány – őt nézték cicának – meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.

Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.

Sőt – mert ilyen telhetetlenek vagyunk! – mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.

Az otthon

A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.

– Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.

– És akkor mi lesz?

– Akkor otthon leszünk.

– Mi az, hogy otthon? – kérdezte a gyerek.

– Ahol azelőtt laktunk.

– És ott mi van?

– Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.

– Anyu – kérdezte a gyerek. – Otthon is vannak őrök?

– Ott nincsenek.

– Akkor – kérdezte a kislány – onnan meg lehet majd szökni?

Makacs sajtóhiba

Helyreigazító közlemény

Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst – akit – őszinte sajnálatunkra – „dr. Pálpéter Péter Pál” néven említettünk. Ráadásul nemcsak a szövegben, hanem a tudósítás címében is hibásan közöltük a Pálpéter Péter Pál nevet.

A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.

Még több Örkény-novellát olvashattok a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán: mek.oszk.hu

Összeállította: D.A.

Nyitókép: Wikipedia