Viszem a gyereket kedden meg csütörtökön. Viszem táncra, ahol egy órácskát elvan, aztán újra megyek érte, és hozom haza. Minden héten kétszer ellavírozok a szűk utcácskákon, a gyerek kiugrik az autóból, én meg bámulok hosszan utána. Ha vége, akkor meg kapkodva szedi a lábát, tépné fel a kocsiajtót, de a zár rendszerint be van ragadva. Kinyitom. Megyünk haza.

– Milyen volt? – kérdezem.

– Jó…

– De mit csináltatok?

– Hát, most gyakoroltunk egy új koreográfiát.

– Aha…

Ez megy télen, amikor már sötét van hazafelé, tavasszal, amikor már dereng valami este hat körül, és nyár elején, amikor meg verőfény önti el a házakat és a tereket. Ilyenkor néha megállunk egy fagyira is. A gyerek amúgy időnként hoz magával ezt-azt. Hol egy kis hajcsatot, hol egy rózsaszín tollat, legutóbb meg buborékfújót kapott. Összegyűltek a pontjai – mondja, és ilyenkor tudom, hogy jó helyre jár, hiszen Laura, ez a csupa szív, végtelenül kedves és profi tánctanár, ahelyett, hogy az összes pénzt elrakná, visszaforgat valamennyit a tanítványaiba. A buborékfújót én is kipróbálom: mit mondjak, patent játék, ellennék vele én is napestig.

Ennyi szűrődik le számomra a táncórákról: a hozás és vivés rituáléja, mindig ugyanúgy, mindig ugyanoda. Hogy aztán odabent mi zajlik, arról természetesen fogalmam sincs. Olyan az egész, mint egy báb, egy burok: kívülről szinte semmit sem észlelek, belül azonban mégiscsak fontos dolgok történhetnek. Hiszen a báb egyszer csak felfeslik.

A kora nyár bemutatót hoz magával. Összetrombitálnánk az egész családot, de nem lehet, nincs már elég jegy. A nagyszülők szerencsére jöhetnek, anyám kis csokrot is hoz kerti virágokból. Magamban azt gondolom: persze hogy elmegyek én is. Elviszem a családot, aztán meg hazahozom – ugyanúgy, ahogy a táncpróbákra szoktam. Ja, és hát közben lesz valami produkció is. Gyerekkori zongoravizsgák és fellépések jutnak eszembe: a szívroham kerülget, gyöngyözik a homlokom, és kizárólag az zakatol a fejemben, nehogy melléüssek. Ha túl vagyok rajta, végtelen nyugalom önt el: megvan ez is. Kicsit együttérzek a táncos gyerekekkel. Nyomjátok, gondolom, mindjárt túl lesztek rajta. (Meg mi is.)

Aztán felmegy a függöny, és kinyílik egy új világ. Profi világítás, remekül kiválasztott zenék, a színpadon pedig életöröm, lazaság, menőség. Úgy táncol mindenki, mintha abban a pillanatban teremtődne meg a mozdulat, mintha a legkönnyedébben követnék egymást a lépések-hajlások. Az egész nézőtér megdöbben: nem ezt vártuk. Nem ezt a profi előadást. Nézem a tizenéves lányokat, akik tökéletesen birtokolják a testüket és a mozdulataikat, és nem tudok napirendre térni afelett, hogy képesek egyszerre mozogni: a profi modern táncosokat ez különbözteti meg az amatőröktől. Beszippant az előadás, a tökéletesen megválasztott ritmus, a három-négyperces darabokat lazán összekötő tematika, a díszletek, a jelmezek. A gyerek mondta, hogy csak a vége felé következik majd, úgyhogy egyelőre még minden izgalom nélkül, pusztán a belefeledkezés örömével nézzük a show-t.