– Nincs bennem semmi különös – mondja rögtön, amikor az online térben találkozunk, ahová ő Görögországból jelentkezik be. – Teljesen természetesen alakult így az életem – szabadkozik. Pedig valóban nem volt logikus, hogy bölcsészdiplomával a zsebében ekként fordul majd a sorsa. A szülei is bölcsészek voltak, édesapja filozófus, édesanyja jogász, jó tanuló jó kislányként pedig mindig magától értetődött, hogy szépen tud fogalmazni, jól megy az angol, sokáig önmaga sem kérdőjelezte meg, hogy ebbe az irányba indul majd tovább. Az egyetemen film-esztétika-angol szakra járt, de ekkor már érezte, hogy jó ez, de valami mégsem stimmel. Túl egyszerű volt az út, túl egyértelmű, túl sima? Talán ezért keresett valami mást, ami igazán vonzza.
– Amikor kimentem Angliába egyetemre fotózást tanulni, az már ennek a keresgélésnek a része volt – meséli. – De még hosszú út vezetett addig, hogy erről az akadémikus, értelmiségi világról leváljak, és egyúttal mindarról a sokrétű elvárásról, amivel felnő az ember, ha ilyen környezetből érkezik. Elit gimnáziumba jártam, olyan polgári-értelmiségi miliőben éltem, amiben az volt természetes, hogy mi jól tanulunk, jó iskolába járunk, mi vagyunk az intelligens emberek. Számomra a felnőtté válás egyik állomását jelentette, hogy ebből valamiképp kikerüljek, mert sosem találtam meg benne a helyem. Pusztán egy adott séma volt, ez ment könnyen, és akkor ezt kellett csinálnom. Közben mégsem találtam azt a másik módot, ahogy értéket tudok teremteni.
A természet közelségében
A fordulat akkor következett be, amikor Juli találkozott Tommal. Régimódi találkozás volt, mert még nem az online térben történt, hanem csak úgy valóságosan. Julit egyik miskolci barátnője azzal bízta meg, hogy fogadja a vendégét Budapesten. Ott motoszkált benne egy hátsó gondolat is, hogy biztos szimpatikusak lesznek majd egymásnak. Juli azonban épp fáradt volt, sokat dolgozott, nem volt jó passzban, mérges is lett a lányra, hogy miért fárasztja épp őt ezzel. Tom, amikor megérkezett, felhívta Julit egy Király utcai pénzbedobós telefonfülkéből. Nem mobilról, pedig akkor már 2008-at írtunk, volt mobiltelefon, de a fiú ellenállt a technikai újdonságoknak. Az egykori Sirályban futottak össze karácsony előtt valamivel, ám Tom a randi után utazott is rögtön tovább. Akkoriban nem volt állandó lakhelye, a szülei már kint éltek Görögországban, ő meg csak repült ide-oda a nagyvilágban. Legközelebb fél évvel később látták egymást, Berlinben. Tom akkor éppen ott élt, Juli meg nagyon szerette a várost, és a német nyelvvel ismerkedett, igyekezett minél többet kint tartózkodni. Találkozásuk ekkor alakult kapcsolattá, olyannyira, hogy amikor Tom a szüleihez utazott Görögországba, már Julit is vitte magával.
– Nagyon sokáig távkapcsolatban éltünk, Tom utazgatott tovább, én meg sorra szereztem a diplomáimat, és közben dolgoztam kávézóban, étteremben, de nagyon érdekelt a művészet is. Azon is gondolkodtam, hogy ezen a területen próbálok elhelyezkedni, vagy továbbmegyek doktorizni. Aztán a CEU-n kötöttem ki, masterre jártam, társadalmi nemek tudománya, vagyis gender szakra, és nagyon szerettem. Inspiráltak az ott tanultak, nem úgy, hogy aktivista lettem, hanem az életvitelembe építettem be sok mindent, például, hogy nem hierarchikusan gondolkodom, hanem egyenlőségalapúan. Megértettem, mennyire fontos reflektálni a természetre és olyan életet élni, ami valahogy visszavisz. Nem a természetbe, mert szerintem erre nincs lehetőség, hanem egyszerűen csak közelebb hozzá. Tommal mindketten nagyon fiatalok voltunk a találkozásunk pillanatában, és még mindketten vágytunk rá, hogy kipróbáljuk magunkat önállóan. Nehéz ezt elmagyarázni, mert nyitottan kezeltük a kapcsolatunkat, de közben az elköteleződés végig megvolt közöttünk.
