Egy régi családi szülinapon egy idősebb nőrokonunk fekete pétert játszott az akkor három-négy éves lányommal. Naná, hogy a gyerek veszített, amitől persze dühös lett: hiszen épp csak tanulni kezdte, hogy nem nyerhet mindig… Pár perc összeszorított foggal tűrt dühöngés után kiabálni kezdett valami mondvacsinált indokkal. A hölgyrokon ezt találta mondani neki: „Egy ilyen szép kislány nem lehet dühös, mert megcsúnyul!ˮ
Én annyira csúnya lettem tüstént a dühtől, hogy majd felrobbantam, hirtelen nem is tudtam, mit szólhatnék erre. Komoly, hogy a 21. században ez még érvényes leánygyerek-nevelési parancs?! Mert nyilván én is, ahogyan nők generációi, éppen így nőttem fel. Azt tanultuk, hogy a düh és minden más negatív érzelem kifejezése illetlen, nem méltó a női nemhez…
Gyakran, akár öntudatlanul, ezt is örökítjük tovább, mert a dühét egészségesen kifejező nő, kislány társadalmilag nem vonzó. Kutatások bizonyítják, hogy a nők látható dühe aláássa a tekintélyüket (na tessék, csak hisztizik). Mert a jó kislány engedelmes, nem raplizik, sőt nem is konfrontálódik nyíltan, érje bármilyen igazságtalanság, mert az ugyanúgy elfogadhatatlan tőle.
Nem úgy a fiúktól, akiktől viszont kifejezetten azt várjuk el – ez az elvárás teher a kisfiúknak is! -, hogy legyenek belevalók, vagányak: ha valami nem tetszik, tedd szóvá, vond kérdőre, miért csinálja, sőt akár azt is elnézzük nekik, ha behúznak egyet, hiszen a „fiúk ilyenek”, ez a dolguk…
Nem.
Nem ilyenek. Sem a lányok, sem a fiúk, csak míg az egyik nem apró képviselőit arra tanítjuk, hogy a düh elfogadott, a kifejezése egészséges, a másik nem képviselőit ennek ellenkezőjére.
Dühösnek lenni természetes
A fenti családi szituációra a megfelelő reakció ez lett volna tőlem is: Szívem, látom, hogy dühös vagy, és ez teljesen rendben van, hiszen nem te nyertél, dühöngd ki magad, csak ne rúgj bele a macskába! Majd ha elmúlik, játszhatunk még egy kör fekete pétert…
A gyerekeket megtanítani arra, hogy felismerjék az érzelmeiket, életbevágó (ahogyan a magunk tréningezése is erre!). Gyakorolni kell, befelé figyelni, megismerni önmagunkat. A legjobb az lenne, ha már akár óvodában, általánosban is tanítanának minket erre.
A ki nem fejezett düh, frusztráció, sértettség, a lenyelt igazságtalanság megbetegíti a testet, lelket. A lányokra vonatkozó parancs még mindig nagyon erősen tartja magát: légy szép és tartsd a szád. Mindennél fontosabbnak tűnik, hogy egy lány kedves, szófogadó legyen. Ez régen – de még akár száz éve is – a túlélés záloga is volt, hiszen a „Makrancos Katákat”, a dühös, lázadó lányokat, mint például Elizabeth Bennettet csak Jane Austen művében vették feleségül. Hiszen melyik férfiember akarna magának egy önérvényesítő, a dühét kifejezni tudó – és akaró! – leányt?! Majd árulhatsz petrezselymet, édes lányom, vagy maradhatsz vénlány, ha így dühöngsz: légy alázatos!
A mérgező tabu
Joggal hihetnénk, hogy ez ma már nem is téma, de sajnos olyan mélyen kódolt a zsigereinkben a jókislányság, hogy kutatások bizonyítják: a tinédzser lányok közel fele küzd szorongással, depresszióval, étkezési zavarokkal – például azért is, mert lenyelik a dühüket, amely azonban odabenn tovább rombol. Vannak, akik azt választják, hogy cinikusak lesznek, kiábrándultak, vagy éppen másokat kezdenek el bántani. A lányok között is tapasztalható a ma is az egyik legnagyobb tabunak számító iskolai bántalmazás, a kiközösítés, a csúfolás, szisztematikus megalázás… Míg a fiúk nyíltan lejátsszák konfliktusaikat – egymásnak mennek, verekednek, tehát látható, ezáltal kezelhető formát nyer a dühük -, addig a lányok mindezt fű alatt csinálják.
A legtöbben valóban jó kislányok is lesznek: például jóval empatikusabbak, nyitottak mások bújára, bajára, gondoskodóbbakká válnak. Azért is, mert – a világ szerint – ezektől a nőknek tulajdonított jellemvonásoktól vagyunk elsősorban szerethetők.
De magadat tudod-e így szeretni?
Csak épp magukat nem szeretik a gyereklányok; ha a világ, a környezetükben tapasztalt igazságtalanság miatt felháborodnak ugyan, ezt megtartják maguknak. A tanult empátia miatt a lánygyerekek hamarabb észreveszik mások érzelmeit, érzékenyebbek az igazságtalanságokra is. De sajnos maguk is átélik. Tizennyolc éves korukra a lányok minimum fele megtapasztalja a kettős mércét, hogy a fiúkkal a világ megengedőbb, mint velük, sőt megtapasztalják az abúzust, a visszaélést is. Ha szerencsések, akkor csak az utcán kapnak szexista megjegyzéseket… (De elkapnálak egy körre, bébi – persze ennél sokkal alpáribb stílusban… Mennyire félelmetes ez egy tizenéves lánynak egy nála erősebb, nagyobb, idősebb fiútól-férfitól!) Uniós felmérések szerint minden harmadik lány már a nagykorúság előtt átél valamilyen formában zaklatást… És részben azért sem tudják megvédeni magukat, mert így zárul be az ördögi kör: aki nem képes felismerni a dühét, az a saját védelmére sem tudja felhasználni. Hiszen a düh alapvető érzelem, amely ösztönösen a testi-lelki védelmünket szolgálja, ha kell, mozgósítani tudjuk erőnket, saját védelmünkben vagy másokéban.
Az oroszlán és a sárkány a barátunk
A düh kifejezése a nők esetében csak anyaként megengedett: az anyaoroszlán, aki gyerekei védelmében ölre megy akár, társadalmilag elfogadott. Ugyanakkor mélyen elítélt a másik erős nő: a „sárkány”. Pedig a nőkkel kapcsolatban gyakran, megvetően emlegetett „elsárkányosodás” mögött súlyos problémák – frusztráció, elkeseredés, düh – munkálhatnak: ez az állapot elsősorban családanyák esetében jön létre, a gyerekgondozással és a hazánkban honos munkamegosztás – minden gyerekgondozási és háztartási feladat a nők dolga – hatására olyan mélységes kimerültséget élhetnek át a nők (gyakran teljes magukrahagyottságot), hogy attól még egy hétfejű sárkány is sírva omolna össze, tüzet okádni sem lenne ereje. Vagy a nőnek éppen hogy csak ahhoz van ereje, de hiába, mert akkor meg sárkánynak titulálja a környezete…
Mi a megoldás?
Minden érzelem, legyen az negatív vagy pozitív, csupán érzelem: keletkezik és elmúlik. Még a dühünk is, ha nem nyomjuk el erővel, hogy megfelelni akarjunk, hanem felismerjük, majd, lehetőleg valamilyen civilizált formában, szélnek eresztjük… Életbevágóan fontos, hogy ezt megtanuljuk, és megtanítsuk a gyerekeinknek: felismerni az érzelmeinket, szavakba önteni, megélni – csapkodni, szentségelni, sírni, és végül elengedni. Én például, bevallom, velőtrázóan szoktam ordítani vagy bőgni, ha nagyon fáj, és ha egyedül ülhetek az autónkban. Pszichológusok szerint már az is segít, ha hangosan kimondjuk, akár annak címezve, aki dühünk kiváltója, akkor is, ha nincs jelen. Ha soha nem lehet szembesíteni azzal, hogy milyen fájdalmat, kárt okozott nekünk, mi így könnyíthetünk lelkünkön. Az elnyomott negatív érzelem árt: köztudott, hogy hazánk sajnos mindig is élen járt a szív- és érrendszeri és a rákos megbetegedések számában, nálunk össztársadalmi jelenség, hogy dühünket, agressziónkat inkább lenyeljük, mint kimondjuk, az igazságtalanságokat inkább elviseljük, mint szóvá tesszük, teszünk ellene.
A lányainkat – és persze a fiainkat! – úgy taníthatjuk leghatékonyabban, ha mi magunk gyakorolunk. Ha fáj, ha dühösek vagyunk, nem érdemes előlük rejtegetni, hiszen általunk tanulják meg leginkább, hogy dühösnek lenni ér.
Rácz Zsuzsa