Természetesen arra vágyom, hogy szeressen és csodáljon mindenki. Talán segít, ha cikkeket írok, például a hírnévről, de azért lássuk be, az írás csak eszköz. Miközben a kézirattal kínlódom, elmélázom. Arra gondolok, milyen lenne Mexikóban egy zapoték romváros leleteire bukkanni, és első női városfelfedezőként nyilatkozni a CNN-nek, kissé csapzott frizurával, de előnyös, szűrt fények mellett a naplementében? Az interjút átvenné az összes hazai hírportál, ismerőseim megosztanák a Facebookon a linket, és… A következő bekezdésnél arra gondolok, hogy ez nyilvánvalóan sohasem fog megtörténni. Mire elvégezném az ELTE-n a régész szakot, mire kijutnék Mexikóba, felkutatnék és kiásnék a föld alól egy várost, nyilvánvalóan már túl öreg lennék ahhoz, hogy csapzott frizurával jól mutassak a naplementében. A fene egye meg. Pedig ez pontosan az a foka a hírnévnek, amely valódi elégedettséget okoz, ami kellemes. Higgyék el, nem a levegőbe beszélek, volt időm tanulmányozni a hírnév természetrajzát. A szülészetről egyenesen egy stúdióba vittek – a szüleim szolgálati lakásának egyik szobája volt a körzeti stúdió Szegeden –, ahol sok ismert ember megfordult. Így kezdődött, és azóta is jönnek, mesélnek, csak most már fizetnek azért, hogy hallgassam őket. Elmondják, mit jelent számukra a hírnév. Akkor is elmondják, ha nem arról beszélnek.

LÉGYFELHŐ

Milyen lehet a hírnév magasfeszültségében élni?

„Ne kívánd azt – írja Weöres Sándor –, amit általában hírnévnek, dicsőségnek neveznek: mert a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény, s a kíváncsiság légy-felhőként lepi és mocskolja őket, a hírnév nem dicsőség, hanem nyomorúság és megaláztatás.”

A pszichológusok szerint a hírnév iránti vágy gyökere a mellőzöttség érzése. Sajnálatos módon éppen azok vágyakoznak leginkább a hírnévre, akiknek különösen fontos lenne, hogy jól bánjanak velük.

A Michigan School of Professional Psychology és a Winchesteri Egyetem közös kutatásából kiderül, hogy sok sztár kisgyermek korában jelentéktelennek, mellőzöttnek érezte magát. Az üléseken előbb vagy utóbb felbukkant az elérhetetlen szülő, aki szórakozott közömbösséggel, illetve a maximalista szülő, aki ambiciózus elvárásokkal fordult a gyermeke felé, és akinek soha semmi nem volt elég jó.

Donna Rockwell professzor szerint a jó nevelés bizonyítéka, ha egy gyerek nem vágyik rá, hogy híres legyen, hisz ez azt jelzi, hogy otthon elegendő figyelmet kap. A kevésbé szerencsésebbek számára – és a kutatások szerint a 12–18 éves korosztályban ők vannak többen – a hírnév azt jelenti, hogy a világ kedves lesz hozzájuk. Pszichológiai paradoxon, hogy éppen azok vágynak legszomjasabban a hírnévre, akik a legkevésbé képesek az ismertséggel járó sérülékenységet kezelni.

Híressé válni olyan tapasztalat, amire senki sincs felkészülve. Az amerikai kutatás világhírű alanyai a „bizarr”, „magányos”, „zavarba ejtő”, „elbizonytalanító” szavakat használták a leggyakrabban. Teljesen felforgatja azt a fajta világot és személyiséget, amelyet korábban stabilnak és megingathatatlannak éreztek.

Egy művész számára életbevágó, hogy ne legyen „vastag bőre”, hisz az érzékenysége a munkaeszköze: a gondolkodásmódját, szorongásait, a testét, az idegrendszerét, téveszméit tárja a nagyvilág elé. És mégis a tömeg jóindulatára bízza magát. Különös mazochizmus ez.

Nemrégiben hallottam Josh Radnor színész vallomását arról, milyen készületlenül érte a világhír. Egy középiskolai improvizációs színjátszókörben beleszeretett a színpadi improvizációs játékba, színházi színésznek készült, a sors mégis Los Angelesbe sodorta, ahol beugrott egy stúdió meghallgatására. Huszonéves színészek ezrei próbálnak szerencsét castingügynökségeknél, közben pincérkednek, álmokat szőnek, nagyjából minden tízezredik kísérlet jön be, így esett, hogy Josh Radnor arcát és nevét is megismertük az Így jártam anyátokkal című sorozatban.

A huszonkilenc éves fiatalember világa egy év alatt összezsugorodott, bárhová utazott, mindenhol felismerték, Delhiben, Prágában, Tanzániában is rajongók és fotósok várták. Mi mást érezhetne ilyenkor egy fiatal színész, mint féktelen örömöt?

Nos, Josh – saját bevallása szerint – sokféle érzést fedezett fel magában. Az örömöt kivéve. Szorongás és pánikrohamok törtek rá, miközben aggasztóan csökkent az a kör, ahol őszintén elpanaszolhatta volna, milyen vacak érzés a világ egyik legnépszerűbb tévésorozatában szerepelni. Őt lepte meg leginkább, hogy a hirtelen jött ismertség semmiféle sikerélménnyel nem járt, ellenkezőleg, egyre boldogtalanabbnak érezte magát. Minthogy nem akart sem az alkoholhoz, sem a drogokhoz, sem antidepresszánsokhoz menekülni, döntenie kellett arról, hogyan fog élni és fejlődni a nyilvánosság előtt.

Guruhoz fordult. Egy félelmetes tanárhoz, akivel mindannyian gyümölcsöző lelkigyakorlatot folytathatunk.

HÍRESSÉGHISTÓRIA

De még mielőtt Josh gurujának módszereivel részletesebben megismerkednénk, a figyelmükbe ajánlanék néhány olyan hölgyet és urat, akik bizalmas, jó viszonyt ápoltak saját imázsukkal és hírnevükkel.

A kulturális antropológusok a hírnév üzleti kiaknázását nagyjából a tizennyolcadik századi brit színháztól eredeztetik. A tizenkilencedik század Párizsában Sarah Bernhardt, Yvette Guilbert és a többi ismert kabaré- és drámai színésznő minden lépéséről beszámoltak a lapok, megírták, melyik étterembe térnek be premier után, és persze azt is, hogy kivel. Sarah Bernhardtnak nemcsak luxuséletmódja és álomruhatára, szerelmi élete, hanem a szeszélyei miatt is bérelt helye volt a lapokban. Amerikai turnéjára például nem mindennapi háziállatot vitt magával: egy aligátort. Ragaszkodott hozzá, hogy a házi kedvenc ott legyen az összes sajtótájékoztatón. A zseniális díva korát megelőzve ráérzett arra, ami már ott volt a levegőben: a művészi teljesítményt és a művész imázsát egyre nehezebb lesz szétválasztani.

Pár évtizeddel később ez mindenki más számára is nyilvánvalóvá vált: beköszöntött Hollywood aranykora. A tömegkommunikáció – a film, a filmhíradók, a rádió és a „sárga sajtó” (sárga papírra nyomtatott pletykalapok) – keresztezésével tökélyre fejlesztették a művészek sztárolását. Az angol „celebrity” kifejezés nagyon pontos, hisz nemcsak a hírességre utal, hanem arra a pillanatra is, amikor a tömeg ünnepli a sztárt. A médiacsászárok, Hearst és a magyar származású Pulitzer felfedezték, hogy ha a lapjaikban keverik a híreket a sokat sejtető, lebegtető álhírekkel, megsokszorozódik a példányszám. Pontosan úgy gyártották a „Vége! Az ismert színész elhagyja az országot” (nyaralni megy) típusú szalagcímeket, mint manapság a kattintásvadász hírportálok.

Amikor Andy Warhol 1968- ban megjósolta, hogy a jövőben mindenki híres lesz tizenöt percre, a dobozra célzott, ahová bárki bekerülhet. Futószalagon fedezték fel a televízió számára a néhány műsor erejéig használatos celebeket, akiket harsány, alapvető ösztönökre építő üzenetekkel próbáltak a nagyközönség számára eladni.

Az 1987-ben elhunyt Warhol azt nem láthatta előre, hogy ismét fordul majd a világ. Az internet terjedésével tizenöt perc hírnévvel akár a panoptikumba is be lehet kerülni. Nemrégiben két új viaszbábut állítottak fel Madame Tussaud múzeumában, a Smosh duó – Anthony Padilla és Ian Hecox – életnagyságú figuráit. Nem véletlenül, a két YouTubekomikus videóit eddig közel ötmilliárdan(!) látták.

ÉS AKKOR MI VAN?

Gondoljuk végig, mije van a hírességnek, ami nekünk nincs? Közönsége. Emberek, akik szeretik.

Nos, a Michigani Egyetem kutatói szerint az elismerés iránti vágy igencsak mélyen gyökerező igény bennünk. A gyermek fejlődéséhez elengedhetetlen a pozitív viszszajelzés. Csecsemőkorban ezt viszonylag könnyű elérni, hiszen a szülőt a természet eleve úgy programozta, hogy imádattal csüngjön csecsemőjén, és valamenynyi igényének eleget tegyen. Ám ahogy a kisember cseperedik, nemcsak az ő igényei, hanem körülötte a világ is egyre bonyolultabbá válik. Testvérei születnek, a mama ismét eljár dolgozni, a legjobb (leginkább gondoskodó) családban is előfordul, hogy egy kisgyerek láthatatlannak, mellőzöttnek érzi magát, ami minden népszerű pszichodinamikus elmélet ellenére nem vezet életre szóló traumához. Ellenkezőleg, arra sarkallja a gyereket, hogy családon kívül, iskolai programokon, a sportban próbáljon meg elismerésre szert tenni. Donald Woods Winnicott világhírű pszichoanalitikustól megtanultuk, hogy az „elég jó szülő” mindig jobb, mint a „tökéletes szülő”, aki gyermeke igényeit maximálisan kielégíti. Hisz ő csak azt éri el, hogy csemetéje családi körön kívül – saját hatáskörében – nehezebben tudjon majd boldogulni.

A hírnév nem saját hatáskör, hanem olyasmi, amit nagyon nehéz kontrollálni. De miért érdekes számunkra, hogy a hírességek hogy érzik magukat? Leginkább azért, mert egy kutatás szerint a 12–18 évesek hatvan százaléka álmodozik hírnévről. Többen, mint ahányan gazdagságra vágynak. Különös ellentmondás ez egy olyan korban, amikor még a Nobeldíjasok, olimpikonok teljesítményét is egy „És akkor mi van?” hozzászólással intézi el az internet népe. A lájkok, a kedvelők korában könnyebb gyűlölni, mint szeretni.

Az információs társadalom platformja nem kedvez a tehetség és a tudás elfogadásának. A tekintély – amit a pluszmunka vagy olyan képesség válthat ki, amelylyel a többség nem rendelkezik – ma divatjamúlt fogalom. Előfordulhat, hogy kifejezetten éleslátó támadásokkal veszik célba a hírességet, máskor nyilvánvaló rosszindulattal; ami biztos: nem számíthat együttérzésre. Aki ribancnak áll ugyebár… – hajtogatja a közönség önelégülten.

A huszadik században még áthatolhatatlan gépezet védte a nyilvánosság porondjára merészkedőket, testőrök, intézmények, kordonok, a szó mindenfajta értelmében vett távolság. Ma a vitriol egyenesen az arcukba fröccsen.

„A kulturális távolság felszámolásával, a megnövekedett hozzáférhetőség okán mindenki szakértőnek érzi magát” – írta Walter Benjamin művészet teoretikus.

És ezt nem szégyelli a világ tudomására hozni.

A közönség előtt összemosódik azoknak a művészeknek a teljesítménye, akik közalkalmazotti bérért napi tíz-tizenkét órát dolgoznak azoknak a „gazdag és szép” embereknek a médiaszerepléseivel, akik a semmiből kerülnek a reflektorfénybe. Őket sajnos csak díszkivilágításban látjuk, sötétebb óráikban már nem.

Ady még percemberkékről írt, ma másodpercemberek állnak a reflektorfényben.

A hírnév felértékelődése azt jelenti, hogy a hétköznapi élet már nem elég jó. Hogy a mindennapi élet keretei között az emberek nem kapják meg a megbecsülésnek, udvariasságnak, emberi rangnak, méltóságnak azt a mértékét, amely mindenkit megillet.

Ha valaki olyan hivatást vállal, amely elkerülhetetlenül kötődik a nyilvánossághoz, a legérettebb stratégia, ha a sikert nem rajongók, címlapmegjelenések számában méri. Az ilyen művészekkel készülnek a legjobb interjúk, ők hatnak leginkább, mert összhangban vannak helyzetükkel és a világgal.

Josh Radnor, akit a cikk elején magára hagytunk, azt a tanácsot kapta indiai gurujától, hogy minden nap érje el, hogy valaki megsértse. Ez a legjobb elszállás elleni vakcina.

Az indiai mester nem a levegőbe beszélt: neki is elég sok híve volt, de akadt egy ember a faluban, aki fennen hirdette, milyen pénzsóvár szélhámos ő, aki kiárusítja az indiaiak hagyományait.

A mester minden nap délután négykor, míg a tanítványai meditáltak, maga is lelkigyakorlatot tartott: elsétált ennek az embernek a házához, és bekopogott. A pasas nem volt szívbajos, szemtől szemben is elmondta neki ugyanazt. Osztotta, alázta.

A guru meg hallgatta.

Kritikusa ettől nyilván még dühösebb lett. Különös napi rutin alakult ki közöttük. Az ember várta, hogy a mester megjelenjen a küszöbön, mindig otthon volt, nagyon élvezte, hogy kioszthatja a gurut. Ő pedig heteken, hónapokon át „házhoz ment a pofonért”, míg egy nap a tanítványok azt látták, hogy nem indul el szokásos délutáni sétájára.

„– Négy óra van – emlékeztették –, ideje indulni a fröcsögő emberhez! – Már nem kell – felelte a mester.

A tanítványok nem értették. – Miért nem? Mi történt?

– Tegnap először – felelte – a pusztító szidalmakat hallgatva, nem éreztem semmit.”

A guru ezzel a sajátos módszerrel vértezte fel magát az emberi rosszindulattal és saját hiúságával szemben. Josh Radnor pedig Indiából hazatérve örömmel fedezte fel, hogy a napi expozíciós terápiához neki ki sem kell mozdulnia otthonról. Az internet házhoz szállítja a szidalmakat. Megtanulta, hogy soha nem fogja tudni elhallgattatni a bírálóit. Viszont dönthet úgy, hogy csakis azok véleményét veszi figyelembe, akiket ismer és szeret. Felfedezte továbbá azt a hatást, amit a pszichológiában „társas fertőzésnek” hívnak. Mindanynyian rendkívül fogékony lények vagyunk, minden szavunk, rezdülésünk, mosolyunk, posztunk, tweetünk, megjegyzésünk ragályos. Mi is formáljuk környezetünket.

Az elismerést nem kívülről kapjuk, belülről csináljuk. És ez elég menő dolog.

A cikk eredetileg  a Nők Lapja 2017/14. számában jelent meg.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Getty Images