Nem is tudom, hogy valójában mik is ezek? Legendák? Anekdoták? Történetek? Szösszenetek? Azt sem, hogy valóban megtörténtek-e ezek, így történtek-e, ezekkel az emberekkel történtek-e? Én mindenesetre sokéves színház körüli lebzseléseim során így hallottam őket, és így is szeretném továbbadni. Ami közös bennük, hogy nagyon szeretem mind ezeket, mind szereplőiket.

Gobbi Hilda és a bögrényi „tea”

Volt időszak a klasszikus Nemzeti Színházban, amikor a művészek a kelleténél kicsivel több alkoholt fogyasztottak, én ennek az akkori igazgató, Major Tamás teljes és radikális alkohol-tilalommal vetett véget. Igen ám, de a színház vezető művésze és központi személyisége, Gobbi Hilda túlontúl hozzá volt szokva a maga bögrényi konyakjához, hogy ezt alázatosan elfogadja, és szólt a kétségbeesetten szabadkozó öltöztetőnőjének, hogy ugorjon el a szomszéd kocsmába, és hozza meg neki az aznap esti innivalót.

Gobbi Hilda színművésznő (középen) Balogh Erzsi (balra) és Temessy Hédi (jobbra) színművésznő társaságában 1965-ben. (Fotó: Fortepan/Hunyady József)

Szegény öltöztetőnő reszketve átment, és reszketve hozta vissza az immár teli bögrét a társalgón keresztül, amikor összefutott az éppen ott tartózkodó Majorral. „Mi ez?” – kérdezte a direktor. „Tea” – törte meg a döbbenetes csendet a sarokban ülő Gobbi. „Mutassa csak!” – szólt Major, és elkérte a bögrét. Nézte, szagolgatta, aztán egyetlen mozdulattal felhajtotta. Na, ebből mi lesz?! – figyelt döbbenettel az egybegyűlt társulat. Pár pillanatig Major is sóbálvánnyá változott, aztán megtörölve a száját bólintott egyet, és csak annyit mondott: „tényleg tea!”

Majd ha siker lesz

Egy Szomory Dezső bemutatóra készültek a harmincas évek Vígszínházában. Mielőtt felment volna a függöny, a szereplők még sebtiben összemondták a szöveget, és megrökönyödve tapasztalták, hogy Csortos Gyula olvassa a szövegét. De Gyula bácsi, pár perc múlva premier, és Ön még nem tudja a szerepét?!?! Csortos rezzenéstelen arccal válaszolt: „lehet, hogy egy előadás után bukunk, és többé nem megy. Ezért strapáljam magam?! Majd, ha siker lesz, akkor megtanulom!”

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színművészek egy másik Rómeó és Júliában: a Magyar Rádió 1-es stúdiójában a dráma alapján készült rádiójáték felvételekor 1961-ben. (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

Latinovits, Ruttkai és a nem várt tragikomédia 

A ma már klasszikusnak számító vígszínházi Rómeó és Júlia előadás végén, amikor a tragikus öngyilkosság után holtan fekszik egymás mellett a két ifjú veronai szerelmes – nevezetesen Ruttkai Éva, és Latinovits Zoltán –, Lőrinc barát mintegy tanulság gyanánt elmondja monológját, annál a mondatnál, hogy „legyen rajtunk úr a tűrés”, a szerepet alakító Bilicsi Tivadarnak viszont megbicsaklott a nyelve, és a legdrámaibb pillanatban így szólt: „legyen rajtunk űr a túrós”. A közönség tán nem is mind vette észre a nyelvbotlást, ám a halott szerelmespár annál inkább, és a ravatalozóban fekve felnevettek. Lehettek akármennyire holtak, nem bírták, és vinnyogtak a röhögéstől, ennek hatására Lőrinc barát is felvihogott, úgyhogy az utolsó mondatok előtt az előadás abbamaradt, a botrány elkerülése érdekében az ügyelő pár másodperc múlva leengedte a függönyt. Azért pár másodperc múlva, mert addig ő is a pultot csapkodva röhögött…

A Magyar Nemzeti Színház a Blaha Lujza téren 1961-ben (jobbra a Rókus kórház látható) (Fotó: Fortepan/Breuer Pál)

Improvizáció mesterfokon

Ugyancsak a régi Nemzetiben történt, hogy a Bánk bán csúcsjelenetében, amikor Gertrudis tőrt ránt Bánkra, ám Bánk kicsavarja a kezéből a fegyvert, és ő döfi le a királynőt, tehát ebben a drámai pillanatban kiderült, hogy a Gertrudiszt alakító csodálatos Tőkés Anna színrelépés előtt elfelejtette magához venni a tőrt. Nem volt mivel szúrni, és nem volt mivel visszaszúrni, így odaveszni látszott az egész eszmei mondanivaló, amikor a Bánk szerepét alakító Ungvári Lászlónak zseniális mentőötlete támadt. Gertrudisz mellé lépett, elkiáltotta magát, hogy „mérgezve vala az csizma!”, és telibe fenéken rúgta az uralkodó hölgyet, aki remekül vette a lapot, hatalmas sikollyal a fenekéhez kapott, és a rúgás hatására, szörnyű agónia közepette holtan csuklott össze a színpad közepén.

Sinkovits Imre színművész 1966-ban (Fotó: Fortepan/Hunyady József)

Lelkes néző segítene

Tájelőadáson volt a hatvanas évek közepén a Nemzeti Színház egy Zala megyei laktanyában. Az akkori időszak egyik népszerű történelmi drámáját, a Zrínyit adták elő a honvédeknek. Közeledett a vég, a török csapatok csak özönlöttek, a mi várvédőink egyre fogytak, és Zrínyiben megfogalmazódott, hogy egy hősi kitörés lehet csak az egyetlen hozzájuk méltó heroikus lezárása a reménytelen csatának. A Zrínyit játszó csodálatos Sinkovits Imre igazán hozzá méltó emelkedett és magasztos szavakkal szólt megmaradt, maradék seregéhez a helytállásról, a hazáról, vitézségről, becsületről, méghozzá olyan frenetikus hatással, hogy a nézőtéren ülő egyik kiskatona nem is bírta tovább, felpattant, és felkiáltott a színpadra: „Zrínyi úr, ne legyen begazolva! Ha tényleg gáz van, itt áll harcra-készen az egész lövészdandár! Csak szóljon, és mi elvesszük örökre a török kedvét, hogy magával ujjat húzzon!”

Tímár Éva és Bujtor István színművészek 1969-ben (Fotó: Fortepan/FŐFOTÓ)

Bujtor és a jólnevelt súgó

Bujtor István lépett fel vendégként egy dunántúli városunk színházában egy posztmodern dráma főszereplőjeként. Volt benne egy nyakatekert monológja, amelynek a végébe kicsit belezavarodott. Kétségbeesetten kereste a súgót, de az másfelé ábrándozott, ezért egy csendesebb résznél segítséget várva halkan odaszólt neki: „Hogy van?”, mire a súgó nagyon nagy tisztelettel válaszolt: „Jól művész úr, köszönöm megtisztelő kérdését, igazán nagyon jól vagyok…”

A Magyar Rádió 6-os stúdiója, Nem az én színpadom… című műsor (fővárosi színházak vetélkedése III. forduló) felvétele. Gobbi Hilda színművésznő, 1963.(Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)

Gobbi Hilda találkozása a végtelennel – és az ügyelővel

És még egy Gobbi Hilda történet. Tőle hallottam. Klasszikus szerepe volt a Peer Gyntben az Åse (Aase) anyó, évtizedeken keresztül csak ő alakította, és csodájára járt a világ minden jeles színházi szakembere. 875. előadásnál tartott, amikor, mint mondta, úgy érezte, hogy most sikerült minden részletében elkapni a szerepet, hogy szárnyal, hogy minden tökéletesen megy. Két felvonás között önfeledt boldogsággal ült egy színpad mögötti hokedlin, úgy érezte, hogy találkozott a végtelennel, amikor odalépett hozzá Zsolt István, a színház legendás ügyelője, átölelte, és azt mondta: „Nem baj Hilda! Ne búsuljék! Ezúttal most nem ment úgy, de legközelebb, meglátja, megint csodálatos lesz!” Már a kórházban volt Hilda, röviddel halála előtt, de még mindig faggatott, hogy ugyan melyiküknek is lehetett akkor este igaza? Csapnivaló, vagy tényleg amint érezte, annyira jó?

Ha meg tudnám mondani Hilda drága, akkor talán még az is sejteném, hogy ez a szösszenet mennyire sikerült…

Kiemelt kép: a Nemzeti Színház 1963-ban: Fortepan/Chuckyeager Tumblr/nőklapja.hu