Nagypapámnak hatalmas videokazetta-gyűjteménye volt. Egy kockás füzetben vezette precízen, hogy a több ezer film melyik sorszámozott tekercsen található, hány perces, kik szerepelnek benne. Imádtam böngészni ezeket, és találomra kiválasztani valamelyiket, aminek megnézése volt az esti program, amikor náluk voltam. Az egyik ilyen véletlenszerű találat volt az 1953-ban bemutatott Ifjú szívvel című, amely egy ifjú vasasról (Dani János) szólt, aki bukdácsolva tanulja ki a szakmát, de (SPOILER!) az iskola pedellusának – akit a zseniális Latabár Kálmán alakított – biztatására sikerül kitűnőre vizsgáznia, így az ő osztálya mehet el a jutalom hajókázásra. Ez így leírva lehet, hogy nem hangzik túl izgalmasnak, de a főszereplő égő tekintete egyszerűen nem engedett, évtizedekkel később élve is hatása alá kerültem. Soós Imre játéka a banális történetet, az egyértelmű Rákosi-propagandát is képes volt olyan szenvedéllyel megtölteni, hogy együtt izgultam az ipari tanulókkal, vajon sikerült-e János „újítása”, görbülnek-e a jegyek év végére, kiérdemelve Matejka bácsi, a pedellus dicséretét. 

Mezítlábbal a színpadon

Innentől kezdve mindent tudni akartam róla, és szerény lehetőségeimhez mérten (akkoriban nemhogy internet nem volt, de talán még vezetékes telefonunk sem) minden munkáját felkutatni. Mindössze tíz év (de milyen tíz!) jutott számára a neki rendeltetett pályán, ami alatt tizennégy filmben szerepelt, melyek egy részét már nem is lehet megtalálni. Örök fájdalmam, hogy színpadon nem láthattam, pedig olyan művekben játszott főszerepet, mint az Egerek és emberek, Rómeó és Júlia, vagy az Éjjeli menedékhely. 

Balmazújvárosban, nyolcgyerekes szegény parasztcsaládba született, egyik nagyszülője még írni-olvasni sem tudott, ő pedig már egészen fiatalon kondásnak állt, ennek ellenére így is kitűnőre végezte el az elemi iskolát. Látszott már akkor is rajta a tehetség, és hogy valami egészen mást szánt neki a sors. 1947-ben a kezébe akadt a Szabad nép, amelyben talált egy hirdetést: a Színművészeti Főiskola Horváth Árpád Kollégiumába munkás- és paraszt fiatalok jelentkezését várták. Elindult hát a fővárosba, de ott eltévedt, és mivel a rengeteg gyaloglástól feltörte a csizmája a lábát, így mezítláb állt a felvételiztető bizottság elé, úgy szavalta el Petőfitől a Szülőföldemen című verset. A felvételiztető bizottság – többek között Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Somlai Artúr – azonnal felfigyeltek az őstehetségre, akiből megfoghatatlan báj és stílus áradt, ezzel pedig megpecsételődött az akkor 17 éves fiú sorsa is.

Sokkal többre hivatott

Hiába volt lángolóan tehetséges, és találták meg hamar a szerepek, és jöttek sorban az elismerések, nem találta a helyét. Még a főiskolán – mivel élni is kellett valamiből – rendszeresen statisztált a filmgyárban, és olyan hitelesen alakította a Talpalatnyi föld rigmuskántáló legényét, hogy nem sokkal később ő kapta meg a Lúdas Matyi címszerepét 1950-ben, amiért aztán Karlovy Vary-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját nyerte el. „Igazi népmesei hős” – áradoztak a korabeli lapok a csillogó tekintetű, ismeretlen parasztfiúról.

Koccintás a Körhinta sikerére: Fábri Zoltán, Törőcsik Mari és Soós Imre (Fotó: Archívum)

Ekkoriban a hozzá hasonlóan munkás-paraszti származású Szirtes Ádámmal élt közös albérleti szobában, ahol esténként néha borozgattak és szidták a rendszert, a hallgatózó szomszéd pedig fel is jelentette őket. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy a főiskola elvégzése (1952) után „felsőbb utasításra” – állítólag hogy ne szálljon fejébe a hírnév – a rendszeridegennek tekintett Madách Színház előtt előbb egy vidéki intézménybe kellett szerződnie, ezért három évadot a debreceni Csokonai Színházban töltött, majd 1955-től tért vissza a fővárosba, az eredetileg kinézett teátrumba. (Szirtest Miskolcra „száműzték”, a besúgó szomszédnak pedig jutalmául kiutalták a színészek lakását.) Debrecenben a kollégái nem fogadták be, irigyelték, amiért könnyen tanulta a szerepeit, reklámparasztnak gúnyolták. Eleinte kiadó szobát sem talált, a beígért tanácsi lakást nem kapta meg, így gyakran előfordult, hogy az esti fellépés után még harminc kilométert kerekeznie kellett szülei tanyájára, majd másnap vissza. de Vámos László rendező nem hagyta elkallódni. 1954-ben ráosztotta Rómeó szerepét, s ez a karakterformálás indította el színpadi karrierjét. 1954-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki. 

Mindhiába. Úgy mesélték az őt ismerők, hogy 1955-ben már nem ugyanaz az Imre tért vissza a vidéki „száműzetésből”, már nem csillogott úgy a szeme, eltűnt a pajkos nevetése. Eltört benne valami.

Ő intellektuális szerepeket szeretett volna kapni, de beleszorították a lázadó paraszt/munkás skatulyájába.

A sikerei ellenére – vagy talán pont amiatt – pedig sokakat zavarni kezdett a „mezítlábas kondás”, aki a rossznyelvek csak az akkori korszellemnek köszönhette a felemelkedését, mert kellett egy ügyeletes szegénylegény, aki képviselte az egyszerű, vidéki embereket is, ő pedig nem volt felkészülve az intrikákra és hátbaszúrásokra. Sokat kételkedett magában, a tehetségében, nem érezte magát elég jónak, odavalónak. Erre szokták azt mondani, ha máskor, máshová születik, biztosan világsztárrá válik – de neki az ötvenes évek Magyarországa jutott. Pedig tudott volna ő úriembert is játszani: még a főiskola első helyzetgyakorlatán, amikor a Karnyónéban kellett mozgással kifejezni Lipitlottyot, a rokokó ficsúrt, úgy ment végig a színpadon, mint aki egész életében a paloták márványpadlóján járt-kelt. A bizonyítás elmaradt, ő pedig egyre mélyebbre süllyedt a démonai közé.

Törőcsik Mari (Pataki Mari), Soós Imre (Bíró Máté) a Körhinta című film legendás jelentében, amely mindkettejüket halhatatlanná tette (Fotó: Archívum)

Körhinta és hullámvasút

Ekkor ült fel a legendás körhintára a még mindig csak főiskolás Törőcsik Marival, ami az égig repítette őket – amiről aztán a mélybe zuhant. Cannes-ban kirobbanó siker lett a film, Törőcsiket dívaként ünnepelték, őt pedig a magyar Gérard Philipe-nek nevezték a francia lapok. Hatalmas fájdalma volt, hogy ezek ellenére őt nem vitték ki a filmfesztiválra, sőt az itthoni lapok mindezeket elhallgatták. 

Az akkori rendszer csúf játékot űzött vele: az addig magasztalt „reklámparaszt” egyre kevesebb lehetőséget kapott, a csalódottságtól pedig rákapott az italra és a gyógyszerekre. Jellemző, hogy a róla szóló ÁVH-s jelentésekben ezt írták:

„Elhanyagolja kötelességeit, nem képzi magát ideológiailag, nem végez mozgalmi munkát, tanácstag, akit nem látni a tanácsban, nem jár el a DISZ központi vezetőségeinek üléseire, amelynek szintén tagja. Iszik, mértéktelenül dohányzik.”

Egyszer fent, egyszer lent: ez nemcsak a szakmai, hanem a magánéletére is igaz volt, amelybe legalább akkora szenvedéllyel vetette bele magát, mint a szerepeibe. Nagy szerelme volt Ferrari Violetta (akivel együtt játszottak a Civil a pályán című filmben se veled-se nélküled szerelmeseket), akit még a főiskolán ismert meg, de aki pusztán barátságot érzett iránta.

A Nemzeti Színház üdülőjének (eredetileg MAC klubház) terasza. Ferrari Violetta színművésznő és Lugosy Bálint építészmérnök 1953-ban. (Fotó: Fortepan / Lugosi Szilvia)

Megismerkedésük idején a gyönyörű színésznő éppen a nála tizenkilenc évvel idősebb Básti Lajoshoz készült férjhez menni, a frigy pedig 1949 telén meg is köttetett. Aznap Soós Imre nagyon berúgott, és a főiskola pincéjének köves padozatán nyüszített órákig:

„Vilcsi, vilcsi, szeretlek a sírig!”

Jó barátja, Szirtes Ádám és Horváth Teri rohantak hozzá segíteni, és maradtak a közelében, hogy kárt ne tehessen magában. Aztán mikor Soós Imre megtudta, hogy az ifjú pár a galyatetői szálloda-szanatóriumban tölti nászútját, maga is oda akart utazni, ebben csak az akadályozta meg, hogy oda csupán beutalóval lehetett bekerülni. Fájdalmában félmeztelenre vetkőzve kifeküdt a hóba, ahol majdnem halálra fagyott, de szerencsére barátai ismét megmentették, sőt, beteg sem lett az eset után. Érzelmei sosem csillapodtak Violetta iránt, és amikor 1956-ban, a forradalmat kihasználva nyugatra disszidált a lány, az idegei végleg felörlődtek. Már nem volt messze a vég.

Az utolsó idők

Hogy egy kicsit megérthessük, mi vezetett el ahhoz a tragikus naphoz, amikor élete mindössze 27 évesen véget ért, érdemes kicsit hátrébb lépni, és észrevenni az összefüggéseket, amelyek behálózták karrierjét és magánéletét is. Violetta iránt érzett beteljesületlen szerelme teljesen padlóra küldte a szakmai gondokkal is küszködő Soóst. Egyre több kritika érte (főleg a háta mögött), és a rengeteg munka ellenére egyre mellőzöttebbnek érezte magát, a rendszer hol magához ölelte, hol eltaszította. 1954-ben szüleihez címzett levélben így jegyezte le: „Még lélegezni sincs időm, mindennap próbálok, és esténként játszom, vagy próbálok, amellett DISZ-titkár vagyok, és a színház fiatalságát is rendben kell tartanom.” Emellett folyamatos anyagi problémákkal is küzdött, mert bár viszonylag jól keresett, abból folyamatosan hazaadott, hogy népes és szélesebb családját is segítse, ez viszont soha nem volt elég. 

Soós Imre 1954 szeptemberében azt írta Pesten tanuló Bözsi nővérének: „Szegény anyámnak már negyedik napja egy deka zsírja sincs. Apám most jött haza, ő meg beteg, éppen most mondja anyámnak, hogy főzzön egy kis pirított tésztalevest, jól esne gyomrának. Erre anyám, tudod, ő halkan nem szokott beszélni, és nem féli Istent, miből? Se zsír, se krumpli, se tészta, már nem hallom, hogy milyen szép szavakat mond anyám, mert megy hátra, lehet, hogy Esztitől kér egy főzet zsírt. Kapkodja a nagy bütykös talpát, mert már hideg a föld. Mezítláb jár, mint egy menyecske, az orra kezd nőni a hidegtől. Szerettem volna jó dolgokat írni neked, hogy örülj, de nem mertem, mert féltem, hogy saját magam is elhiszem. Sokszor csókollak: Imre.”

Jellemző volt rá az az eset, amikor egy parlamenti fogadáson Szirtes Ádám egyszer csak észrevette, amint Soós Imre sorra hordja a svédasztalról a kacsacombokat, véres-szaftos bélszínszeleteket, rántott húsokat a tárt ablakhoz, majd ledobálja a Duna-parton aszfaltozó munkásoknak. Amikor Szirtes Ádám hozzálépve megérintette a vállát, elborult tekintettel nézett elképedt barátjára. „Hadd egyenek ők is!” – mondta.

Dajka Margit, akivel együtt játszottak az Éjjeli menedékhelyben, anyáskodó szeretettel vette körbe. A premierre meg is lepte Soóst egy Shakespeare-kötettel, amibe ezt írta: „A jövő Hamletjének! Dajka Margit.” Holtteste mellett ezt a kötetet találták, a könyvjelző a Hamletnél volt betűzve. Ez a szerep volt élete álma, és mint oly’ sok más is, ez is beteljesületlen maradt. „Fent” hallani sem akartak erről. Törőcsik Mari, ahányszor csak Soós Imréről kérdezték, mindig határozottan kijelentette, hogy nemcsak szegényparasztnak volt kiváló, hanem arisztokratának, csak erre alig adtak neki alkalmat.

A színész pontosan tudta, hogy (ahogy ő fogalmazott a Színház című lapnak adott interjúban) megszületett a bárgyú Soós-figura, a teli szájjal vigyorgó, egyszerű paraszt, akitől többet nem vártak el, ő pedig szenvedett ettől is.

Ferrari több interjúban is elmondta, hogy csak nagyon jó barátok voltak, semmi több. Vagyis a szerelem egyoldalú volt, de Soós Imre részéről annyira erős, hogy a színésznő disszidálása után öngyilkosságot kísérelt meg, majd ideg-összeroppanással kórházba került, ahol beleszeretett kezelőorvosába, dr. Perjési Hedvigbe, aki viszonozta az érzéseit, és még abban az évben összeházasodtak. Azonban ez a frigy a vágyott javulás helyett csak még jobban a mélybe taszította, mégpedig mindkettőjüket. Igazi héjanász volt ez, ami gyakran fordult tettlegességig is.

A végzetes este

Ennek ellenére görcsösen kapaszkodtak egymásba, míg 1957. június 20-án holtan találták őket a teakonyhájukban. Utolsó, végzetes éjszakájuk körülményei máig tisztázatlanok. Részben amiatt is, mert az odaérkező rendőrök felületesen, szakszerűtlenül végezték a dolgukat. Mire a nyomozók odaértek, kitakaríttatták a lakást – véletlenül vagy készakarva? –, ezzel eltüntetve a nyomokat. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Hedviget utoljára Müller Péter író látta, a házaspár jó barátja, aki hazáig kísérte a meggyötört asszonyt, aki félt hazamenni – Imre nagyon kiszámíthatatlan volt, nem tudta, hogy mi vár rá. Az írót azóta is lelkiismeretfurdalás gyötri, és a tragikus pár életét és halálát a Részeg józanok című regényben örökítette meg.

Soós Imre és dr Perjési Hedvid közöt sírja a Farkasréti temetőben (Fotó: Wikimedia Commons)

A vizsgálatot viszonylag gyorsan lezárták azzal, hogy a halál oka: kettős öngyilkosság. A legtöbben viszont már akkor is arra gyanakodtak, hogy elborult elméjű felesége volt az, aki megnyitotta a gázcsapokat, és Imre nem akart meghalni. Először a színész öccse, Soós Gábor állította, hogy a tragédiát megelőzően dr. Perjési Hedvig egy levélben ezt írta (más források szerint ezt a cetlit találták a halott házaspár mellett a lakásban):

„Anyu, ne bántsatok senkit, a gyilkos én vagyok.”

De ezt az elméletet látszik alátámasztani Ablonczy László a Magyar Időkben néhány éve megjelent, Soós Imre életéről készült írása is, melyben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában feltárt, dr. Perjési Hedvigre vonatkozó ügynöki jelentésének tanúsága szerint az asszony okozta mindkettejük halálát. „Már régen az öngyilkosság volt a mániája, volt egy orvos vőlegénye, akit már évekkel ezelőtt rá akart venni a közös halálra. Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot eloltsa.”

Az a helyszínen készült rendőrségi képeken is látszik, hogy az asszony a gáztűzhely mellett, egy hokedlin ülve várta a véget, míg férje a földön hevert, kúszó testhelyzetben, körme alatt vér és egy harmadik személytől származó bőrfoszlányokkal (ami ellenére az idegenkezűséget nem vizsgálták). Látszott, hogy utolsó erejével ki akart jutni, és kaparta, amit ért: küszöböt, falat. Élni akart. 

Sok-sok évvel a halála után Szabó István filmrendező nyilatkozta, hogy olvasott egy interjút, melyben az akkori francia köztársasági elnök kifejti, hogy számára a film nem más, mint egy régi mozi szép emléke. Pontosan nem tudja, melyik ez a film, amiben egy fiú és egy lány a körhintán egymást kergetik, majd összekapaszkodnak. Számára a mozit ez a fiú és ez a lány jelenti.

Ez is mutatja, hogy mégsem ért véget minden abban a konyhában: Soós Imre ma is él.

Kiemelt kép: képernyőfotó a Lúdas Matyi című filmből