1983-ban szokatlan jelenet játszódott le egy floridai bíróságon. A per három táncosnő ellen indult, akiket beépített nyomozók figyeltek meg egy éjszakai klubban, ahol akkoriban dolgoztak. A törvény emberei szerint a nők „túl sokat” mutattak magukból, amivel megsértették azt a megyei rendeletet, ami tiltotta a meztelenséget olyan helyeken, ahol ételt és italt szolgáltak fel a vendégeknek.
A vád: szeméremsértés
A táncosok védőügyvédje állította, a bugyik túl nagyok voltak ahhoz, hogy belátást engedjenek az intim testrészekre, ezért arra kérte az ítélőszéket, hogy tekintsék meg ügyfelei táncát az akkor viselt fehérneműben. A bíró – féltve meglehetősen kezdeti karrierjét – eleinte nem engedélyezte az üléstermi bemutatót, később azonban meggondolta magát.
A bírósági fotós képe (ami később az amerikai Playboy magazinban is megjelent) mutatja, mi történt aznap a tárgyalóteremben:
A bíró ezután úgy döntött, hogy a bugyik valóban megfelelő méretűek voltak, a szokatlan bizonyíték pedig felmentette a vádlottakat. Hogy ma mennyire lenne etikus és elfogadott ilyesmit kérni bárkitől is, azzal szerintünk bőven lehetne vitatkozni…
A vád: adóügyi szabálysértés
A történet az 1800-as években hétköznapi esetnek számított – azonban a mai fül számára igencsak bizarrul hangzana, ha azért fizetnének valakinek egy bírósági tárgyaláson, hogy betépjen.
Kapcsolódó
Hogyan írjunk gyilkosságról? – Interjú
Történt ugyanis, hogy 1894 májusában a szövetségi kormány négy férfit állított bíróság elé, mert ópiumot csempésztek San Franciscóba az Emerald nevű jacht fedélzetén. Az ópium terjesztése és használata akkoriban teljesen legális volt az Amerikai Egyesült Államokban;
legalább húsz ópiumkereskedő üzlet működött a kínai negyedben – a helyi újságokban pedig hirdették is magukat a kereskedők.
A legális működéshez azonban a 10 dolláros importvámot mindenki köteles volt megfizetni. Mint manapság, úgy akkor is akadtak olyanok, akik a törvény kikerülésével igyekeztek nagyobb anyagi haszonra szert tenni. Az egyik ilyen személy Ewen W. McLean volt, aki már majdnem egy évtizede foglalkozott illegális csempészettel. Ő és kapitánya, John Voss a kanadai Brit Kolumbiában, Victoriában leltek menedékre, a törvény keze ugyanis nem ért el odáig. Társaik azonban nem úszták meg a letartóztatást. Louis Greenwald, George Thomas, George Wichman és az Emerald matróza, Henry Mensing néhány napos kihallgatás után beismerő vallomást tettek, ezzel félig-meddig szilárd bizonyítékot szolgáltatva az ítélőbizottságnak – akiknek azonban néhány jogi kérdést továbbra is tisztázniuk kellett a csempészett árú kapcsán.
Elsőként ugyanis azt kellett bizonyítaniuk, hogy a vádlottak soha nem fizettek illetéket. Ezt nem volt nehéz kideríteni, mivel a konzervdobozokon, amelyekben az ópiumot rejtették, vámbélyegzőnek kellett volna szerepelni, a lefoglaltak közül viszont egyiken sem volt. A második felvetés tisztázása azonban kissé bonyolultabbnak bizonyult. Az ítélethozás előtt ugyanis a kormánynak be kellett bizonyítania, hogy az illegálisan csempészett árú valóban ópium volt, illetve ténylegesen külföldről történt-e a beszállítása.
Akkoriban még nem léteztek bűnügyi helyszínelők és laboratóriumok, lelkes ópiumszakértők azonban igen – így kérték fel Mun Jin Moy kínai negyedbeli lakost (és drogfüggőt), hogy pénzszolgáltatás ellenében segítse a bíróság döntéshozatalát.
Az Egyesült Államok ügyészének sürgetésére Mun felbontott hat lefoglalt konzervdobozt, mindegyikből kivett egy csipetnyi ópiumot, és ahogyan az akkori újságok beszámoltak róla:
„Az ópium elszívásához szükséges felszerelését előkapta, a szert egy kis spirituszlámpa fölött megmelegítette, ezután a pipájába helyezve láthatóan nagy élvezettel elszívta, miközben apróra szűkült szemei épphogy kirajzolódtak az őt körülvevő füstfelhő mögül.”
A beszámolók szerint Mun hamar a szer hatása alá került, de beszélni azonban még képes volt.
„Nos, ez nagyon kellemes”
– felelte elfojtott hangon a bíró kérdésére, és egyúttal azt is megállapította, hogy az ópium jobb minőségű, mint a panamai, és minden bizonnyal külföldről, Victoriából csempészték.
Fotó: Getty Images
Vallomása után Mun gond nélkül elhagyhatta a tanúk padját. Eddigi legjobb tudásunk szerint ő volt az egyetlen ember a történelem során, akinek azért fizetett a kormány, hogy nyilvánosan betépjen egy szövetségi tárgyalóteremben. Az esküdtszéknek nyilvánvalóan kedveztek a hallottak, a négy vádlottból hármat pedig öt évig terjedő szabadságvesztésre ítéltek adóügyi szabálysértésért.
A szerencsés McLean az eset után – mit sem törődve az ügy körüli felhajtással – néhány évig továbbra is illegális kábítószer-csempészetből élt, majd később kilépett az „üzletből”, és egy váratlan – a Kapj el, ha tudsz! című mozifilmre emlékeztető – csavarral megalapította a vancouveri tőzsdét. Története ékes bizonyítéka annak, hogy egyesek számára a bűnözés olykor sajnos kifizetődő. Az ópiumcsempészetből származó bevételének egy részét ugyanis a Vancouveri Értéktőzsde és számos más törvényes vállalkozás megalapítására is felhasználta. McLean sikert sikerre halmozott Vancouverben, és ugyanitt vonult nyugdíjba 1919-ben.
Kapitánya, John Voss az illegális csempészügyek ellenére íróként ért el sikereket későbbi életében. Hírnévre és gazdagságra számítva 1901-ben megpróbálta körbehajózni a Földet egy aprócska kenuval, terve azonban befuccsolt – viszont írt egy sikeres könyvet az esetről, (ami azóta is beszerezhető az amerikai könyvpiacon), a kenuja pedig a British Columbia Tengerészeti Múzeumban került kiállításra.
A vád: kétrészes bikinihasználat
A bizarr bizonyítékok mellett igencsak furcsa törvényekkel is találkozhattunk a történelem során. A bikini-razzia Ausztrália partjainál több mint 60 évvel ezelőtt, 1962 januárjában kezdődött Sydneyben (amiről akkoriban a Nők Lapja 1962/22. lapszámában is cikkeztünk). A város egyik új tisztviselője egy huszonhét évvel azelőtti, idejétmúlt rendeletre hivatkozva kötelezett minden 12 évesnél idősebb lányt és asszonyt az 1935-ös előírásoknak megfelelő fürdőruha viselésére. A négy centiméteres vállpántokkal rendelkező, szigorúan egyrészes dressznek a combot legalább hét centiméteren takarnia kellett.
„Tulajdonképpen minden fürdőző nőt letartóztathattak volna, de „csak” 75 húsz éven aluli lányt állítottak elő, akik bikinit viseltek… A védelem a huszonhét esztendővel ezelőtti előírások idejétmúltságát hangoztatja, sőt elhangzott érvként »a szépség természetes joga« is”
– írtuk akkor, 1962-ben.
Ausztrália egyébként a mai napig híres érdekes és furcsa törvényeiről. Összegyűjtöttünk néhány vicces (és a mai napig is létező) szabályt:
- 50 kg vagy annál több burgonya birtoklása, eladása és szállítása bűncselekménynek számít Nyugat-Ausztráliában,
- az esküvőkön történő tiltakozás és a ceremónia megzavarása pénzbüntetést vonhat maga után,
- kiégett izzót csak engedéllyel rendelkező villanyszerelő cserélhet,
- tilos jövendőmondásért, tenyérjóslásért pénzt kérni,
- hétköznap 22 óra és reggel 7 között, hétvégén pedig 22 és 9 óra között tilos porszívóval zajt csapni,
- tilos megtalálói jutalmat felajánlani eltűnt vagy ellopott dolgokért,
- tilos eladásra kínálni használt hűtőszekrényeket, amennyiben azok 43 liternél nagyobbak,
- tömegközlekedési eszközökön tilos illetlenül viselkedni (ami egyébként szerintünk egy kifejezetten hasznos törvényhozás lehet.)
Kiemelt kép: Getty Images
