2022. február 20-a hajnali 3:30. Megszólal az ébresztőm, hogy ideje Angliába költözni. Nyilván gyomorgörccsel kelek, de jó kezekben vagyok, húgoméknál, mert a barátjával úgy gondolták, legyek csak náluk az utolsó estémen a nagy út előtt, majd ők felkocsikáznak engem a Velencei tótól a Budapesti reptérre. Így hát már csurog is a kávé, záródnak a csomagjaim (aztán persze nyitódnak újra párszor, mert nem lehet elégszer meggyőződni arról, hogy minden megvan). A legfontosabb útitársak persze már becsomagolva sorakoznak. Három darab szalámis sajtos paprikás szendvics várja, hogy mellettem legyenek a legnehezebb pillanatokban. Kávé felhörpintve, bőrönd a kocsiban. Indulhatunk. Azt hiszem húgom barátja még viccesen megkérdezte, akarok-e vezetni. Friss jogsis lévén könyörtelenül a volán mögé voltam kényszerítve, ha autóval utaztunk valahova az elmúlt hónapokban. Ám ezúttal – ki tudja, talán remegő kezeimet látva- mély megértésre talált a nemleges válaszom. Így indultunk el a budapesti reptérre hajnali 4 óra 6 perckor (tudom, mert megörökítettem a pillanatot)
Egyébként az ezt megelőző hetekben már gyakorolhattam a búcsúzkodást. Hogy jó vagyok-e benne? Határozottan nem. De hát igyekszik az ember.
Mikor unokaöcsémtől köszöntem el nagyon igyekeztem nem sírni, valahogy mégis úgy alakult, hogy unokaöcsém azt mondta: „Hé vigyázz. Vizes a szemed!”
Fehérvári búcsú vizitemen Nagymamám azzal lelkesít – magát vagy engem, nem tudom biztosan-, hogy majd talán találok egy szép külföldi férjet magamnak kint. Nagynéném biztosít felőle, hogy küldeni fog nekem finom hazai kaját, a macskánk, Dió pedig próbálja titkolni meghatottságát, mint mindig. Később robogok haza a 2-es metrón. A Székesfehérvárról hozott üres bőröndöm minden fékezésre és elindulásra próbál meglógni mellőlem, de nem hagyom neki. Hamarosan megpakolom a magyarországi életemmel, hogy nehezebb legyen. Apropó, beszéljünk arról, hogy mi kerül a bőröndömbe ( a teljesség igénye nélkül):
- Az oroszlán plüssöm, akit kb. 7 évesen kaptam anyukámtól, s akit úgy hívnak, Oroszlán
Fotó: Schmidt Sára
- Harry Potter könyvek angolul
- Harry Potter pizsama és egyneműhuzat
- A naplóm, hogy felírhassam a sok új élményemet (az úgynevezett „sok új élményre” foghatom később, hogy egyáltalán nem olvasom a magammal cipelt Harry Potter könyveket)
- Túró Rudi ajándékba a leendő lakótársaimnak
- Az unokaöcsémtől kapott Kihívás-lista (úgymint: meghódítani legalább 3 várat, enni az Il Forno nevű pizzázóban, júliusig bemerészkedni a tengerbe)
Fotó: Schmidt Sára
Komolyan veszem a rám osztott feladatokat, szerényen megjegyzem, a tengerbe be is szaladtam már márciusban. Spoiler: Hideg volt.
Na de most vissza február 20-ára. Megérkezünk a reptérre húgomékkal. Bőrönd feladva, minden létező covid bizonyítvány felmutatva, sírós búcsú a húgomtól, 3 hét és találkozunk Londonban, az mindjárt itt van, ezt mondjuk egymásnak, aztán már a repülőn is vagyok. Hál’ istennek ablak mellé szól a jegyem, így tudok melankolikusan kifelé bámulni, integetni Budapestnek. Kicsit talán patetikus az egész, de akkor tényleg már-már azon voltam, hogy visszafordítsam a repülőt, mondván: Valami baj van a bal köpennyel. (Jóbarátok utalás. Ha valaki beszélgetni akar velem, ismernie kell a Jóbarátokat, különben nagyon össze fog zavarodni.) Akkor volt éppen lecsillapodóban az Eunice vihar Angliában, úgyhogy kis zöttyenéssel, de megérkeztem az aprócska Bournemouth-i reptérre.
Fotó: Schmidt Sára
Mielőtt angol földre léphetnék, még egyszer fel kell mutatnom az útlevelemet. Megkérdezik, mit fogok itt csinálni. Bár igazából fogalmam sincs, de azért válaszolok, hogy önkénteskedni jöttem. Ennek nagyon megörülnek és boldogan engednek szabadon. Megérkeztem. Gyorsan keresek egy taxit, a sofőr szól, „a másik oldalon szállj be, Darling!”. Úgy érzem, ezt a fura oldalon vezetés sose fogom megszokni. Nézelődök és csevegek a sofőrrel az úton, érkezik egy kis kanyar és akkor meglátom, csillogva feltűnik az óceán. Már tényleg nem Budapesten vagyok. Néhány perc és meg is érkezem a lakáshoz, érezni a sós víz illatát, olyan közel vagyok a tengerparthoz. Az önkénteskedésért cserébe jár a free accommodation, az ingyenes lakhatás, ahhoz pedig esetemben a következő lakótársak: egy magyar lány, egy spanyol lány, egy olasz és egy német fiú. Mosolyogva, lelkesen fogadnak a Flat5-ban, megmutatják a szobámat. Ez a legkisebb szoba, mert én érkeztem utoljára, de az önkéntesek jönnek-mennek és a szobák cserélődnek, így január végéig még akár a legnagyobb szobáig is eljuthatok. (Jelenleg boldog lennék a legkisebb szobával, csak ne kelljen mindig búcsúzkodni.) Új lakótársaim megmutatják, hogyan tudom lehúzni az új WC-met, és kinyitni a bejárati ajtót, bemutatnak a háztartási munkák beosztásnak, amire hamarosan az én nevem is felkerül, és megmutatják az üres polcot a hűtőszekrényben, ahova beköltöztethetem a Túró Rudijaimat.
Ezután összeszedjük a többi önkéntest, merthogy vannak ám még, alattunk, a Flat3-ben. A városközpontban lakunk, úgyhogy nem kell messze menni semmiért, együtt elsétálunk kávézni, és bevásárolni. Most próbálom felidézni merre sétáltunk és az arcokat, azokét, akiket most már jól ismerek, de akkor minden olyan idegen és új volt, csak kapkodtam a fejemet. Egy beszélgetésre viszont tisztán emlékszem arról a sétáról. A német lakótársam megkérdezte mennyi idős vagyok, feleltem, hogy 28. Majd megkérdeztem, ő hány éves, azt felelte tippeljek. Én naivan azt mondtam, olyan körül lehet, mint én 28 körül. Akkor elmosolyodott és felelt: „20 éves vagyok” És még csak nem is ő a legfiatalabb. Ekkor vette kezdetét egy új megtapasztalás: Hogyan kezdtem el öregnek érezni magam 28 évesen Angliában? Spoiler: „Úristen, te 1994-ben születtél?” Folyt. köv.
Kiemelt kép: Schmidt Sára
