A vakáció nemcsak a gyerekeknek jelent felszabadulást, hanem azoknak a szülőknek is, akik folyamatosan figyelemmel kísérték a gyerekeik iskolai tanulmányait. Már nem kell nap mint nap ügyelni a házi feladatokra, egy darabig nem kell szülői értekezletekre sem járni és készülni a legkülönfélébb iskolai ünnepségekre, se sütikkel se jelmezekkel vagy egyéb megvalósítandó projektekkel. Ezek intézése alól a nyári szünet egy kis felmentést jelent. Más szempontból viszont újabb terheket ró a szülőkre, hiszen meg kell szervezniük a gyerekek vakáció alatti felügyeletét, a különféle hétvégi és egyéb programokat, a nyári táborokat, a kapcsolattartást a nagyszülőkkel, a gyerek barátainak a szüleivel, illetve az ezekhez a programokhoz köthető logisztikai feladatokat. Vajon ki az, aki a családban mindezt számon tartja, elintézi, megoldja akár a saját szabadidejének a terhére is – tehetném fel a költői kérdést. Igen, az anya az, a családok többségében. Tisztelet a kivételnek, mert azért vannak apák, különösen a fiatalabbak között, akik több ilyen feladatot vállalnak.

Nemrégiben a kezembe akadt egy könyv, Kiút a mentális terhek csapdájából címmel Patricia Cammarata német pszichológus tollából. Patricia a könyv első részében saját példáján keresztül illusztrálja, milyen terhek nehezedtek nőként és anyaként rá, annak ellenére, hogy a körülmények ideálisak voltak, a munkahelyén nem tartottak reggel tíz előtt és délután négy után értekezleteket, az óvoda csodálatos volt, és a férje maga vasalta az ingeit, ráadásul csak kérnie kellett, és mindenben a segítségére sietett. Patricia mégis úgy érezte, miután visszatért a munka világába, hogy ólmos fáradtság kíséri. Reggelente, amikor a munkahelyénél kiszállt a metróból, az az érzése támadt, hogy szeretne tíz percre lefeküdni a járdára és ott elaludni egy kicsit.  Természetesen nem feküdt le, viszont elgondolkodott azon, mit rontott el. És arra jutott, hogy nemcsak a gyakorlati teendők többsége hárul rá, hanem az úgynevezett mentális terhek is, a láthatatlan feladatok végtelen listája.

Láthatatlan feladatok

A mentális teher azoknak a tennivalónak a gyűjteménye, amelyek folyamatosan ott pörögnek a szemünk előtt, nem csak olyan gyakorlati teendők szerepelnek rajta, mint a takarítás vagy a mosogatás, hanem annak az észben tartása is, hogy mi hiányzik a hűtőből és a spájzból, mit kell főznünk holnap és holnapután, sőt az is, kinek mikor van a szülinapja, valamint a gyerekek napirendje, annak számon tartása, hogy kinek, mikor, hol kell lennie, hogy a dolgok rendben haladjanak. De olyan válsághelyzetek megoldása is a feladatlistához tartozik, amikor a gyerek véletlenül otthon hagyja a lakáskulcsát, és nem tud bejutni délután az edzőcuccáért.

Ezek folyamatos készültséget, rugalmasságot, sőt kreativitást igénylő feladatok, amelyek összességében rendkívül fárasztóak. 

Patricia Cammarata a könyvben nagyon gyakorlati tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogyan próbáljuk meg letenni ezeket a terheket, hogyan húzzunk ki feladatokat a listáról, engedjük el a tökéletességre való vágyunkat, egyszóval hogyan neveljük magunkat rá arra, hogy ne csinálunk meg dolgokat, illetve hogyan egyeztessünk és osszunk meg feladatokat életünk párjával, többnyire az édesapával. Szó se róla, ezek mind nagyon fontosak, van azonban itt még valami, ami még inkább lényeges, az, hogy miért olyan nehéz letenni azt, amit egyébként tehernek érzünk. Miért olyan nehéz nem megcsinálni a dolgokat, nem figyelni folyamatosan a gyerek igényeire, nem sütni sütit az iskolai ünnepségre, nem azonnal berohanni az iskolába az otthonhagyott tornacuccal?

Vajon mitől is tartunk igazán, amikor nincs tökéletesen kitakarítva, amikor a gyerek fekete pontot kap az el nem készített házi feladatára, vagy beírást az otthonhagyott tornacucca miatt, vagy amikor nem készítünk szupersütit a farsangi ünnepségre?

Mit féltünk? A gyereket vagy önmagunkat? Azt a képet, amit önmagunkról mint anyákról dédelgetünk? Úgyis fel lehetne tenni a kérdést, hogy kik leszünk mi a magunk és a társadalom szemében, ha mindezt nem csináljuk meg?

Hogyan fognak ránk nézni, és mit sugdosnak majd a hátunk mögött? Tán csak nem azt, hogy elhanyagolóak vagyunk és felelőtlenek? Karrieristák és önzők? Egyáltalán mennyire számít, hogy mások mit mondanak rólunk? 

Fotó: Getty Images

Gondoskodj másokról!

„Van egyfajta biológiai meghatározottsága annak, hogy a nőknek kell jobban érteniük a csecsemők nyelvét – fogalmaz Bokor Judit pszichológus, pszichoterapeuta. – Ez azt jelenti, hogy legalább a gyerek másfél éves koráig olyan igényeket is ki kell tudni szolgálniuk, amelyeket ők szavakkal ki sem fejeznek. Az a gyerek maradt ugyanis életben, annak fejlődött egészségesebben a személyisége, akire az anyja így tudott odafigyelni. A nők azt gondolják, hogy a férfiak is képesek erre, és szavak nélkül kitalálják a vágyaikat. De a valóság az, hogy a férfiak és a nők nem egyformán szocializálódnak ilyen szempontból, másféle üzeneteket kapnak. Úgy tűnik, hogy a lánygyerekeknek sokkal többet kell tenniük azért, hogy elismerést és szeretetet kapjanak, és többet is hajlandóak elviselni és tenni is azért, hogy ezt a szüleiktől elnyerjék.”

F. Várkonyi Zsuzsa A tanulom magam című könyvében fogalmazta meg, hogy

a lánygyermekek azt a tudattalanul átadott üzenetet kapják a szüleiktől, hogy gondoskodj másokról! A férfi-társadalom azonban egészen más parancsot ad a fiúgyermekeknek, azt, hogy: bírd ki egyedül! 

Mert egy igazi férfi egyedül is megoldja a gondokat, és ehhez semmiképpen nem kér segítséget. Ez két teljesen ellentétes üzenet, ami aztán a másik nem tökéletes félreértéséhez vezet, mert a nők csak várják-várják, szavak nélküli jeleket küldözgetve, hogy a férfiak kitalálják a gondolataikat, a férfiak meg azt hiszik, akkor cselekszenek jól, ha nem segítenek, mert hagyják, hogy a másik megoldja egyedül, épp úgy, ahogy tőlük elvárják. 

A párkapcsolatokban, ha nem sikerül valahogy feloldani ezt a félreértést, mindez nagyon sok feszültséget okoz, és az anyák túlterheltségét, ami párosul azzal, hogy az apák érzelmileg magukra maradnak, hiszen a „Bírd ki egyedül!” szabályának engedelmeskedve, nem szabad a gondjaikat megosztani.

A feszültség akkor robban, amikor a nők egyszerre annyira elfáradnak, hogy nem tudják tovább a terheket cipelni, és ilyenkor elkezdik kikiabálni magukból a szenvedésüket.

 Ezt aztán a férfiak gyakran „elsárkányosodásként” érzékelik. Hiszen eddig, ami hosszú éveket is jelenthet, nem volt semmi baj, most mit hisztizik az asszony „hirtelen”?

„Gyakoribb, hogy a nők azok, akik gyereket szeretnének, ők fogalmazzák meg határozottabban az erről szóló vágyukat – magyarázza Bokor Judit. – Tapasztalataim szerint a férfiak a felelősség és a nagyfokú egzisztenciális bizonytalanság miatt kevésbé szeretnének gyereket. Ez az ellentmondás abban szokott feloldódni, hogy a férfiak elfogadják a gyerek születését, cserébe a nők, mivel ők akarják jobban, nagyobb áldozatot hajlandóak vállalni. Olyan ez, mint egy láthatatlan szerződés, amit mindkét fél aláír. A nők próbálják egy darabig betartani ezt a szerződést, mindent megtesznek, de aztán elfáradnak. Ilyenkor robban a bomba, mert azt sem tanulták meg, arra sem volt jó példájuk, hogy hogyan lehet a nehézségeikről jól beszélni.

Sokszor nemzedékeken átívelő női mintákat követnek, amelyben egyáltalán nem szerepel a saját igények kifejezése és érvényesítése.

Hiszen a nők által követett parancs az, hogy segíteni kell a másikon, mindent meg kell tenni értük, főleg egy gyerekért. Ezen a téren nem megengedett az önzés. Az a celeb anya, aki például elmegy a kis gyereke mellől wellness-szállóba egy hétvégére, inkább negatív reakciókat kap majd, amire nem lesz büszke, önzőnek fogják minősíteni, aki másra hagyja a gyerekét. Ennek a hagyományos munkamegosztásnak lesz még egy sajátossága, az, hogy a nők a férfiakról is úgy beszélnek, mint egy további gyerekről, gyakran el is hangzik, hogy nem két gyerekem van, hanem három, mert a férjem is az, hiszen pont úgy ki kell szolgálni, mint egy gyereket. Ha a nő gyerekkent kezeli a férfit, akkor a szereppár másik oldalán a férfi valóban úgy érezheti, viselkedhet gyerekként. Egyik szerep hívja a másikat.”

Fotó: Getty Images

Minták és örökségek

A párterápiás üléseken is gyakran elhangzik a nőktől, hogy nincs idejük önmagukra, és már azt is ki kell deríteniük önmagukról, hogy ők maguk a kávét vagy a teát szeretik-e jobban, hiszen mindig csak kifelé figyeltek. Amikor aztán azt a házi feladatot kapják, hogy szánjanak egy estét önmagukra, valami olyasmire, amit ők maguk szívesen csinálnak, akkor gyakran nem sikerül teljesíteni a kihívást. Sokféle ürügy van erre, a rengeteg munka mellett többnyire az szerepel, hogy a barátnők elvesztek az idők sodrában, otthon pedig nincs olyan pillanat, amikor egyedül lehetnének. Ilyenkor az is kiderül, hogy a „Ki vagyok én?” kérdésre a leggyakoribb válasz az, hogy elsősorban anya vagyok. Vagyis

az anyaság olyan mélyen része az identitásnak, hogyha ez nincs, ha nincs anyai feladat, akkor az fenyegető érzés, mert olyan, mintha megszűnnénk létezni.

Egész sokáig lehet halogatni ennek a kérdésnek az eldöntését, és ringatni magunkat abban a hitben, hogy az anyai feladatok örökre meghatároznak majd bennünket. De a gyerekek kamaszkorában hirtelen szembesülni kell azzal, hogy egyre kevésbé van szükség ránk, és ekkor válik a „Ki vagyok én?” kérdése igazán égetővé.

Ha az anyaság az identitásunk legfőbb része, hirtelen olyan mély szerepvesztést élünk át, ami megkérdőjelezi a létezés értelmét.

Ráadásul az önfeladás miatt a párkapcsolat is tönkre mehet. Hiszen többnyire egy gyerekszerepe szorult férfi kíséri, az alá-fölérendeltségi viszony a párkapcsolati egyensúly felborulását okozza, és kizárja a valódi intimitást. 

„Az az anya, aki a gyerekeiből meríti az identitását, nagyon nehezen fogja tudni őket elengedni – fogalmaz a pszichológus. –  Megtörténhet, hogy ugyan 200 km-re lakik az anya, de a „gyereknek” minden nap fel kell hívnia, és öngyilkossággal fenyegetőzik, ha ezt elmulasztja. Azért nagyon veszélyes mindent feláldozni a gyereknevelés oltárán, mert így könnyen az áldozat szerepébe kerülhetünk, és maga az áldozatszerep válhat az identitásunk részévé. Talán úgy szabadulhatunk meg ettől, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem kell feltétlenül áldozatnak lennünk, választhatunk magunknak másik életutat, kiválaszthatjuk a szerepeinket.

Érdemes már fiatalon is elgondolkodni azon, hogy mit fogunk csinálni, ha a gyerekeink kamaszok lesznek, és sokkal kevesebb tennivalónk lesz velük, illetve ha kirepülnek a családi fészekből.

Ez a fajta hosszú távú gondolkodás azonban nem szokásos, gyakran inkább homokba dugnánk a fejünket, és hagyjuk sodortatni magunkat. Csakhogy ez az út megkeseredettséggel jár, olyasmivel, ami nem tesz majd boldoggá sem bennünket, sem a körülöttünk élőket. ”

Szerzőnk szakképzett és gyakorló család- és párterapeuta. Cikksorozatának többi része itt olvasható.

Kiemelt kép: Getty Images