Csak a kötelességtudatot kellett kikapcsolni. A heveny munkakényszert. Én bárhogyan is élek, parasztember vagyok, úgyhogy nem ment könnyen a lazaság, még Hannának is nehezen sikerült elérnie nálam. De amint úrrá lettem a szorongásomon, hogy mennyi mindent muszáj lenne megcsinálnom, más lett a bölcsi nélküli világ. Azóta napközben nyaralunk. Hanna és én a Pest-szigeteken töltjük a délelőttöket, a napokat, a szomszéd utcákban, virágboltokban, ékszerboltokban szemlézünk, kávéházakban üldögélünk, bevásárolunk, répát pucolunk, játszóterezünk, leveleket és tárcákat írunk – és persze közösen jelenünk meg azokon a munkamegbeszéléseken, ahová apát általában egyedül hívták.

Másfél hét nehéz vergődés után egyik reggel úgy döntöttünk az anyjával, ha ennyire nem akar bölcsibe menni, ilyen görcsösek benne a félelmek, izmos és nehéz a szorongás, akkor nem erőltetjük, itthon marad. Ha egy nátha miatt azonnal le van fújva az élet, a lélek ügyeit is komolyan lehet venni. Néhány nap után még tettem egy próbát, elsétáltunk a bölcsődéig, leselkedtünk, néztük a többieket a bokrok mögül, ahogy rikoltoznak boldogan, tekerik a pedált, és be is mentünk a kertbe, az apró kerítéshez oda is sereglett a Napocska csoport, de úgy szorította a nyakam, hogy – bár láthatóan szeret ott, és őt is szeretik – nem adtam Ildikó néni kezébe.

Amikor kijöttünk, valami megváltozott. A Pozsonyi úti kutyafodrászat felé bandukoltunk, hogy megnézzük a ma szépülő pácienseket, felszabadult jókedvvel jött, olyan boldog volt, és hálás, hogy rájöttem, nem bízott bennem. Nem hitt nekem. Azt gondolta, a leselkedés trükk. Azért nézünk be a bölcsibe, mert mindenképpen ott hagyom. És valójában én is ezt hittem. Vagy szelídebben fogalmazva, biztos voltam benne, a módszer bejön. Bármennyire próbálom követni, ahogy fejlődik, megint meglepődtem, milyen érett, hogy még nincs három, és így visszatükrözi a bizalmat. Láthatom a lányomon, hogy ezt nem nézte ki belőlem, most pozitívan csalódott. És megint rájöttem, amire már százszor, hogy ezek az apró döntések, pillanatok, ezek az életünk, ezek vagyunk mi, és ezek határozzák majd meg őt. Hányszor vártam én is az apámtól, tegye ezt meg, jöjjön velem, tanítson gitározni, figyeljen rám, és most már mindegy, jogos volt-e, hogy nem tudott jönni, tényleg fontosabb volt-e, ami fontosabbnak látszott.