1926. július 16-án Marosvécsre, a Kelemen- és a Görgényi-havasok között meghúzódó négytornyú várba érkeztek az erdélyi irodalom jelesei. Az első helikoni találkozón ott volt többek közt Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Hunyady Sándor, Reményik Sándor, Nyírő József és Tamási Áron. Tiszteletbeli elnöknek számított a Budapestről hazatért polihisztor, Bánffy Miklós gróf, és persze ott voltak a házigazdák, báró Kemény János és skót származású felesége, Augusta. Hogyan lehet élni és írni, hogyan kell szolgálni az erdélyi magyar irodalom ügyét Trianon után? – ilyen kérdésekről beszélgettek fehér asztalnál és hátul az árnyas lombok alatt azokban a napokban, és utána minden évben egészen 1944-ig.
Tamási nem vitte a prímet, de ha megszólalt, mindig fején találta a szöget, így emlékezett rá a háziasszony, akinek magyartudását alaposan próbára tették Tamási székely kifejezései. Mert mit jelenthet az, hogy bőcsködés…? Férje, a világ talán legkedvesebb kulturális mecénása, a hatalmas örökséghez szinte váratlanul jutó Kemény János, hősisen fordított, de legszívesebben csak figyelt. Író volt ő is, érdemes elolvasni a regényeit. A helikoni írók műveit a valamivel korábban létrejött Erdélyi Szépmíves Céh adta ki, Tamásinak is jó néhány kötete először ebben a sorozatban jelent meg.
Nagyot lépve az időben megint Erdélyben vagyunk, Farkaslakán. A kis székely falu legnagyobb fiát temeti. Volt már búcsúztató Budapesten, a Farkasréten, de az igazi, a szívszaggató elköszönés most következik. Amikor a koporsót szállító, székely varrottasokkal leterített teherautó megjelent a falu határában, megkondult a harang. A templomban a fiatal özvegy állt, a koporsó két oldalán székely harisnyás kortársak hosszú gyertyákkal. A búcsúszavak és a szentelés után a test oda került, ahová a halott még életében kérte: a két cserfa közé. Megint egy alkalom, amikor az erdélyi irodalom nagyjai összegyűltek… A sírnál legtovább levett kalappal báró Kemény János, a vagyonától és címétől megfosztott, egykori várúr álldogált. Így fordult az idő hatalmasat Tamási Áron életében.
Büszke rád az egész falu!
A Fehér-Nyikó völgyében lévő Farkaslaka a mai erdélyi utazások kihagyhatatlan zarándokpontja. Székelyudvarhely előtt vagy után sokan betérnek ide, hogy odakössék a maguk nemzetiszínű szalagját a többi ezer közé. Itt ebben a kicsi faluban született Tamási, egy kevés földjét nagy küzdelemben művelő családba, ahol a tizenegy gyerekből csupán öt élte meg a felnőtt kort. Azt írta, világjobbító indulatát apjától, a lélek és a szív költői libbenéseit anyjától örökölte. De ki tudja, taníttatták volna-e, ha egy ostoba balesetben el nem lövi a saját kezét tízévesen? (Bal kezéről elveszítette a hüvelykujját.) Még így is sokat segített a ház körül és a földeken, ezt tette diákként, és később, mert felnőttként is be-beállt a kaszálók sorába.
Székelyudvarhelyen a város fölé magasodó katolikus főgimnáziumban tanult, nem mondhatni, hogy kiválóan, de az önképzőkörben már felfigyeltek rá. Az első világháborúban elvitték katonának, később jogot kezdett tanulni, majd a kereskedelmi akadémiára iratkozott át. Nem készült írónak, leginkább a véletlennek köszönhető, hogy egy novellapályázatra ő is beküldte az írását. A novellaírás megfért a kolozsvári hitelbankban vállalt munka mellett. Ezután Ábel… pontosabban Áron elment Amerikába. Immár vőlegényként, hogy szerencsét próbáljon és pénzt gyűjtsön. Összesen tizenhat munkahelye volt odakint, dolgozott dobozgyárban, benzinkúton, egyetemi klubban, még bankban is. Az amerikai élet nem vonzotta, eszébe sem jutott ott maradni. Kint is írta tovább a maga világáról szóló novellákat, küldte haza, és mire ő is megérkezett, menyasszonya segítségével már megjelent első novelláskötete, a Lélekindulás.
Nyírő biztatta az írásra, a fogadtatás is jó volt, és a mondanivalója sem fogyatkozott. Novelláiban, mint a népmesékben, szinte előgomolyog a történet, tele mesebeli fordulattal, költőiséggel, iróniától, szarkazmustól mentes, tiszta humorral, egyetemes emberséggel. A józan ész dicséretével, amelyből a székelyeknek olyan sok jutott. Az ő tehetsége képes volt ezt a kultúrát, a földhöz és az Istenhez ilyen közelségben élő székelyek világát saját nyelvükön leírni, megmutatni és megértetni…
„Büszke rád az egész falu, hogy végre Farkaslakán is született egy ember, aki miniszterek s más nagyurak közt forgolódik” – írta neki testvére, Gáspár, amikor elért Székelyföldre a tudósítás, amely szerint Áron Baumgarten-díjat kapott, és a Zeneakadémia nagytermében Kodállyal, Bánffyval parolázott. Mire másodszor is neki ítélték a rangos díjat, már országosan ismert írónak számított. Az Ábel első része hatalmas sikert aratott, meghódította az olvasókat és a kritikusokat is. Tamási Kolozsvár, Farkaslaka és Budapest között ingázott, akkor már nem bankban, hanem újságíróként dolgozott. Elvált, majd fiatalabb feleséget talált, őt örökítette meg az Énekes madár kicsi Magdójának alakjában.
Aki nem a hatalomnak, hanem nemzetének felelős, nem siet a szóval – írta a bécsi döntések után a diadalittas tudósításokat aggodalommal olvasgatva. Illyéssel bejárta Észak-Erdélyt, figyelte a közeledő háborút, és egyre jobban aggódott feleségéért és annak családjáért, akik zsidók voltak. Megtett értük mindent, amit csak lehetett, egy alkalommal őt is elfogták a nyilasok, de elengedték. A háború után az új nemzetgyűlés tizenkét tekintélyes embert is tagjai közé választott, Tamási pozícióját jelzi, hogy Kodály, Szent-Györgyi és Szőnyi István mellett ő volt az egyik.
