Megoszlanak a vélemények, hogy melyik minden idők legsikeresebb kórházas sorozata, a Vészhelyzet vagy a Dr. House. (A legelső viszont minden bizonnyal az amerikai City Hospital 1951-ből, a leghosszabb ideje futó pedig A Grace klinika, amelynek idén ősszel már a 19. évada érkezik.) A Vészhelyzet 15 éven keresztül futott, 356 díjra jelölték, ebből 151-et meg is nyert, köztük a legjobb sorozatnak, sok-sok legjobb színésznek és színésznőnek járó Emmy- és Golden Globe-díjat. A Dr. House 116-szor volt díjra jelölve, 53-at meg is kapott, és a címszereplő Hugh Laurie többször is hazavihette a legjobb színésznek járó díjat. A kórházas sorozatok elképesztő sikeresek. Aki 1980 előtt született, az még biztosan emlékszik a már említett csehszlovák sorozatra, a Kórház a város szélénre, de szintén esélyes, hogy A klinika című német teleregény sem maradt ismeretlen számára. Blažej doktor vagy Brinkmann professzor bizonyára elrabolta nagyanyáink vagy anyáink szívét, és bombabiztosan megalapozta a műfaj szeretetét a legtöbb nézőben, generációkon átívelve.

Velem is megtörténhet

Az orvosos sorozatok legnagyobb vonzereje az, hogy a kórház kiváló helyszíne az emberi drámáknak. Mégpedig az olyan drámáknak, amelyek valamely része bármelyikünkkel megtörténhet. Persze nem úgy és nem abban a formában, ahogyan a sorozatokban megtörténik, de mégis könnyebb azonosulni, vagy legalábbis kapcsot találni a képernyőn történtek és az életünk között, mint számos más műfajban. Még akkor is, ha a János kórház traumatológiáján olyan állapotok uralkodnak, mintha Emir Kusturica vette volna át a Grace Klinika forgatókönyvírói, rendezői és produceri pozícióját. A kórházi sorozatokon tulajdonképpen senki nem kéri számon a valósággal való meglehetősen rugalmas viszonyt.

A nézőnek talán fel se tűnik, hogy milyen érdekes, hogy ugyanaz az orvoscsapat képes az arcátültetéstől kezdve a sziámi ikrek szétválasztásán át a legbonyolultabb gerincműtétig gyakorlatilag bármilyen beavatkozást elvégezni.

Emberek ébrednek frissen és üdén a kómából tíz év után, és sikerül egy ikerszülést lebonyolítani úgy, hogy csak az egyik baba szülessen meg, a másik, a gyengébb még a méhben maradjon. Ilyen esetek nélkül nyilván egy kórházas sorozat is halál unalmas lenne. Aki járt már traumatológiai osztályon, az tudja, hogy ezeken a helyeken az átlagéletkor kb. hatvan, a betegek legnagyobb része olyan néni vagy bácsi, aki elesett, de a fiatalabbak is nagyjából ilyen okokból kötnek ki az osztályon. Sehol egy lőtt seb, egy tömegbaleset, egy törzsön átfúródott rúd. Egy levágott ujjperc már szuperizgalmasnak számít, még akkor is, ha nem Johnny Depphez tartozik. A kórházas sorozatokban viszont egymásnak adják a kilincset az olyan extrém esetek, amelyek egy valós kórházban szökőévente egyszer történnek meg.  

Jelenetkép a Vészhelyzetből (Fotó: Mike Ansell/NBCU Photo Bank/Getty Images)

Orvos kis csavarral

Nemrég elkezdtem nézni a Dr. Murphy című sorozatot, és a tengernyi epizód megtekintése közben megfogalmaztam, hogy ezeket a jelenteket tulajdonképpen már mind láttam valamilyen hasonló formában, és hogy ezek az orvosos-kórházas drámák már semmi újat nem tartogatnak. A betegágy mellett megoldandó családi drámák, a horogkereszt tetoválást viselő beteg, akit mindenképp egy fekete orvos ment meg, a rab, akit gyilkosságért ítéltek el, de most életeket ment a szerveivel, a többszereplős, keresztbe kivitelezett szervátültetés, a tragikus szülés, amelyben dönteni kell, hogy a baba vagy az anya maradjon életben, mind-mind visszaköszönnek az újabb és újabb sikersorozatokban, de ezt sem rójuk fel nekik igazán. 

És hogy mégis tudjon újat mutatni egy új széria,

a sorozatkészítők egyre bátrabban rugaszkodnak még távolabb a valóságtól, és egyre nagyobb csavarokat visznek a főhősök karakterébe.

 A Dr. Murphy egy kaliforniai kórházban játszódik, főhőse egy autista sebész, aki zseniális diagnoszta, ám a betegekkel való kommunikáció nem tartozik az erősségei közé. A különc orvos szinte ma már alap, az sem baj, ha látszólag elviselhetetlen, mint Dr. House, a lényeg, hogy bizonyos időközönként azért mutassa meg, hogy helyén van a szíve, és máris tudunk menni a történettel. Egyébként pont a Dr. Murphy végülis kiválóan teljesít egy edukációs küldetést is: aki nézi, valóban közelebb kerül az autista emberek világához, és talán a karakternek köszönhetően elfogadóbbá és tanultabbá válik az autizmussal kapcsolatban.

A Dr. Murphy szereplői. (Fotó: Jack Rowand/ABC via Getty Images)

Van szexibb egy jó orvosnál?

Napjaink orvosos sorozatainak szereplőgárdáiban szinte grammra ki van mérve a politikai korrektség, mindenféle rassz, nem, életkor és az LMBTQ is képviselteti magát.

Egy valami azonban soha nem változik: az orvosok legnagyobb része elképesztő jóképű/gyönyörű, és ez így marad egy 36 órás műszak utolsó percéig. Tökéletes tusvonalak a szemhéjon, hullámos hajak (rendszerint szigorúan kibontva), magassarkú cipő, gyönyörű bőr. Ezek a karakterek nemcsak betéve tudják az anatómiát, de azt is megmutatják, hogy ők maguk is tökéletes testi adottságokkal rendelkeznek. 

Az orvosokkal civilben is meglehetősen egyedi viszonyt ápol az emberek legnagyobb része. Egy jó orvosra hajlamosak vagyunk megmentőnkként tekinteni, és ez máris különös érzelmeket válthat ki belőlünk. A sorozatokban szereplő orvosok nemcsak életeket mentenek, de közben olyan esztétikai élményt nyújtanak, hogy ezzel is magukhoz láncolnak bennünket. Ez is nyomós oka a kórházas sorozatok töretlen sikerének. Ne feledjük, tulajdonképpen a Vészhelyzet tette közkinccsé George Clooney-t is. Szinte hihetetlen, hogy az elmúlt évezredben még Ross doktorként élt a széles közönség fejében. 

Az már csak hab a tortán, hogy sokszor a betegek között is ismerős arcokat fedezhetünk fel. Egy-egy epizód erejéig sok olyan színészt láthatunk újra, aki ismerős valahonnan, másik filmből vagy sorozatból, és jó újra látni, illetve gondolkozni, hogy vajon miben is szerepelt korábban. 

A diagnózisok misztériuma

Szintén a kórházas sorozatok mellett szól, hogy minden egyes eset egy megoldandó rejtély. Ezért is van az, hogy ezek a történetek nem kificamodott bokákról és egyszerű vakbélgyulladásokról szólnak, hanem olyan esetekről, amelyek szinte nyomozói képességeket követelnek az orvosoktól. Minden diagnózis egy megfejtés, minden sikeres műtét egy hosszú nyomozás lezárása. Ez a sok talány a nézőket is gondolkodásra készteti. Míg A klinikában egy csepp vért sem láthattunk, negyven évvel később a nyílt törések, a felvágott gerincek, a tüdő, a máj és a szív sok-sok vérben tocsogva teljesen mindennapos látványt nyújtanak, amelyektől a nézők legtöbbjének már a szeme sem rebben. És miközben epizódok tucatjait tekintjük meg ebben a kategóriában, a latin kifejezések, amelyek néhány évtizede még kínainak hangoztak, ma már ismerősen csengenek. Tudjuk, hogy az aorta aneurizma nem jó hír, hogy lehetőleg azt is érdemes elkerülni, hogy a szívünket valaha is bypass-ra tegyék, és hogy nagy baj, ha csökken a szaturáció és/vagy emelkedik a vérnyomás. És ez a tudás persze azt is magával hozza, hogy aki túl sok kórházas sorozatot néz, az előbb-utóbb elkezdni magán felfedezni a nemrég látott rejtélyes eset tüneteit, és így még könnyebb azonosulni a fikcióval. Kár, hogy a valóság legtöbbször minden, csak nem filmbeillő. 

Kiemel kép: Getty Images/nőklapja.hu