A legendás dél-koreai úszó, Pak Thehvan már olimpiai aranyérmes és többszörös világbajnok volt, amikor 2008-ban Pu Thejivel egy divatház rendezvényén azon versenyeztek, melyikük bírja tovább a víz alatt egy levegővétellel. A kihívásról készült videón mindketten a medence alján ülnek. Az elején még tréfálkoznak, de ahogy telnek a másodpercek, a bajnok egyre jobban küszködik, két perc után mindkét oldalról szorítja az orrát, úgy néz ki, mintha imádkozna. Ellenfele viszont a fekete búvárruhában mozdulatlanul üldögél, annyira nyugodt és laza, mint egy szkafanderbe öltöztetett próbababa. Három perc három másodpercnél az úszó feladja, a felszín felé löki magát. Pu Theji az ujjaival V betűt mutat, és a kamerába mosolyog. Pu Theji a játék idején már elmúlt hatvanéves. Foglalkozása: henjó. Halászó búvárnő.

Mélyvíz csak úszóknak

Ha Olaszország csizmára emlékeztet, Dél-Korea Ázsia tigrisre, legalábbis a művészi térképeken szívesen ábrázolják az országot égnek ágaskodó nagymacskaként. A tigris farkánál, az ország keleti csücskén fekszik Pohang, a kikötőváros, ahol – miközben a busszal a tenger mellett gurulunk – szinte csak olyan házat látunk, amelynek tetejét többméteres rákforma díszíti. A parton idősebb nők fogadnak minket, a többség hetvenen túl lehet. Fekete-narancssárga búvárruhába préselték magukat, csupán az arcuk maradt szabadon, az egyikük szája rúzstól vörös. Vidámak és hangosak. Úszószemüveget és sárga békatalpat húznak, majd a kavicsos partról betotyognak a habos hullámok közé. A halászhálójukat hungarocell-szerű gömb tartja fenn, az élénk színű kosarak bójaként lebegnek a vízen.

Néhány lépés után gyors csobbanással elmerülnek a tengerben. Az egyikük nagy marék algával a kezében bukkan fel a mélyből, az ázott, zöldes-barna leveleket büszkén emeli magasba, akár egy trófeát.

A mai henjók búvárfelszerelése már modern, a légzőpalackot azonban tudatosan elutasítják. (Fotó: Chung Sung-Jun/Getty Images)

A férfiak a gyerekekre vigyáztak

A henjó szó tengeri nőt jelent. A koreai búvárnők története a múlt ködébe vész, de már a 17. századból is maradtak fent róluk írásos emlékek. A kagylóktól a polipokig mindenféle tengeri herkentyűt halásznak. Kivéve teknőst. Az szent. Halásznak a partról és hajóról is.

Arra, hogy a régióban a búvárkodás miért vált a nők szakmájává, több magyarázat is létezik, az egyik szerint ők jobban bírják a hideg vizet. A Henjó Múzeum kurátora inkább azzal indokolja, hogy miután a férfi halászok többsége a nyílt tengeren vagy a háborúban odaveszett, a munkájukat a nők vették át. Egy 18. századi feljegyzés pedig megemlíti, hogy amikor az embereknek a koreai gazdagok kedvenc csemegéjével, szárított kagylóval kellett adót fizetniük, különben megkorbácsolták őket, sok nő kényszerült arra, hogy akár még várandósan is a hideg tengerben búvárkodjon.

Mivel a legfontosabb bevételi forrást a halászat jelentette, a környéken végül felcserélődtek a nemi szerepek,

a búvárnők lettek a családfenntartók, míg a férfiak többnyire a gyerekekre vigyáztak.

Hozományt a vőlegény szülei fizettek a menyasszony családjának, mindez persze nem gátolta meg a férfiakat abban, hogy a politikai hatalmat maguknál tartsák. Napjainkban már újra kiveszik a részüket a feladatokból, például amíg az asszonyok a parthoz közel búvárkodnak, ők hajóval, a nyílt tengeren halásznak. Általában az összegyűjtött kagylókat is a férjek szállítják el.

Egy henjó mutatja a zsákmányt Csedzsu szigeténél 2003-ban (Fotó: Seung-il Ryu/NurPhoto via Getty Images)

A fenntarthatóság kudarca

Bár a mai henjók búvárfelszerelése már modern, a légzőpalackot tudatosan elutasítják. „Ezzel megóvják magukat a saját kapzsiságuktól, és csak annyit halásznak, amennyit a fizikai képességeik megengednek. Hisznek abban, hogy az óceán olyan, mint az anyjuk, aki megad nekik mindent, amire szükségük van. Ha a modern technológiával kizsákmányolnák a tengert, a saját túlélésüket szintén veszélybe sodornák” – fogalmazott egy koreai fotós, aki évekig követte a közösséget. Naponta három-négy órát halásznak, ilyenkor akár nyolcvanszor, százszor is merülhetnek. Amikor a többméteres mélységből törnek fel a felszínre, delfinre vagy madárra emlékeztető, sípoló hanggal vesznek levegőt: ősi légzéstechnikájuk anyáról leányra száll, és abban segít, hogy a szervezetük gyorsan megszabadulhasson a szén-dioxidtól.

A fenntartható szemléletükért viszont komoly árat fizetnek. Az ipari halászattal nem bírták tartani a lépést, csökkent a bevételük, főleg úgy, hogy a klímaváltozás miatt sorra tűntek el a tengeri fajok. Ráadásul a fiatalokat, az utánpótlást az egyre szennyezettebb vízzel járó problémák is elriasztják.

„Régen imádtunk dolgozni, de mára a víz büdösebbé vált, sokan öklendeznek, amikor kijönnek a tengerből. Nekem a fejem fáj tőle, az egyik nyáron két hónap szünetet kellett tartanom. A mélység pedig tele van döglött tengerisünökkel”

– mesélte egy henjókal készült interjúkötet egyik szereplője. Amikor 2015-ben a környékükön új repülőtér épült volna, a társaival rendszeresen tüntetett. „A víz alatt már egyetlen helikopter hangja is annyira elviselhetetlen, hogy azonnal ki kell jönnöd a felszínre – magyarázta. – Ha megépülne a repülőtér, a henjók végleg eltűnnének.”

A 38 éves Szon Ünkjong a közösség legfiatalabb tagja. Az anyja is henjó volt. (Fotó: a szerző felvétele)

Mivel a térségben fejlődött a turizmus és az oktatás, jobbak a lehetőségek, napjainkban már egyre kevesebb lány lép az anyja nyomdokaiba, a közösség öregszik, az egyik dokumentumfilmben például egy kilencvennégy éves henjó is úszik. „A szárazföldön már nehézkesek a mozdulataim, de a vízben még szabadon mozgok” – mondja. Társai kevésbé szerencsések, a többség inkább arról számol be, hogy a munka kikezdi az egészségét.

A hatvanas években még huszonháromezerre becsülték a koreai búvárnők számát, most alig érik el a néhány ezret, annak ellenére, hogy helyi vezetők búvárruhákkal, egészségügyi ellátással, baleset-biztosítással segítik őket. A henjók legnagyobb közössége Csedzsu szigetén él, őket 2016. óta az UNESCO szellemi kulturális örökségnek tekinti. Náluk működik olyan étterem, ahol a belépőért végignézhetjük, ahogy a búvárnők elkészítik az ételt, sőt az ottani bazárokban még henjó-játékfigurákat is árulnak. De minden igyekezet ellenére úgy fest, a mai búvárnők a több száz éves hagyomány utolsó nemzedéke lesznek.

Fülfájás és tolvajok

Pohangi vendéglátóink harmincketten vannak. A legfiatalabb tagjuk harmincnyolc éves. „Anyám is henjó, tehát egész életemben úsztam, de csak három hónapja csatlakoztam a csapathoz – magyarázza a tolmácsunknak Szon Ünkjong, aki korábban a közeli városban, egy pékségben dolgozott cukrászként. Azért jött vissza, hogy öccsével megőrizhessék az idősek tudását, és megóvhassák a természetet. – Búvárkodás közben rengeteg kincset látok az óceánban, de sok a szemét is. Márpedig nekünk a tenger a mindenünk.”

Dzso Kjuszok (Fotó: a szerző felvétele)

Kezdőként egyelőre csak szórakozásként éli meg a halászatot, de ha az anyja negyvenéves henjómúltjára gondol, látja az árnyoldalakat is. Szerinte az egyik legnagyobb kihívás a szeszélyes időjárás. „Rossz időben nem mehetünk ki a tengerre. Anyámék az egyik nyáron, a főszezonban nem tudtak dolgozni, ezért elutaztak máshova, ahol viszont bizonytalan volt a fizetésük, és öltözőjük sem volt” – mondja. (A henjók „bultoknak” hívják az épületet, ahol öltözhetnek, a kifogott halakat és kagylókat pedig feldolgozhatják, mielőtt eladják. A hideg tengert is csak úgy tudják elviselni, ha a bultokban tüzet gyújtanak, és újra meg újra átmelegednek mellette.) Persze az óceán is rejt kockázatokat. Szon Ünkjong tud olyan esetről, amikor a henjó testére hínár tekeredett, és a nő úgy belegabalyodott a hálójába, hogy végül vízbe fulladt – de a cápákkal és a medúzákkal szintén vigyázniuk kell. A rengeteg veszély miatt Csedzsu szigetén a sámánok évente tartanak olyan ceremóniát, amelyen a tenger isteneitől a búvárnőknek is kérnek védelmet.

„A henjók csak akkor maradhatnak életben, ha csapatban halásznak. Mi a bevételen is megosztozunk. A mai fiatalok viszont már ragaszkodnak a függetlenségükhöz, és szívesebben keresik csak maguknak a pénzt” – magyarázza Szon Ünkjong, miért ő az egyetlen hatvan év alatti a társaságban. A legidősebb társa nyolcvankét éves, és több mint hatvan éve henjó. Dzso Kjuszok egy műanyag széken ülve, virágos ruhában mesél: „Ha túl mélyre megyünk, a víznyomás miatt fáj a fülünk, nekem a fejem is szét akar robbanni. Ezért a merülések előtt fájdalomcsillapítót veszünk be. Egészségesnek kell maradnunk.

A férjeink már öregek, róluk is mi gondoskodunk”

– mondja. A mindennapjaikat megkeserítik a tolvajok is: a törvény hiába szabályozza, hogy a környéken, a parthoz közel csak a henjók tevékenykedhetnek, az éjszakai zughalászok rendszeresen kifosztják a területet.

Dzso Kjuszok ma már nosztalgiával gondol vissza a fiatal éveire, amikor még sokkal mélyebbre tudott úszni. Azt mondja, a legszebb emlékei a sikeres halászatokhoz köthetők, mert a tenger gyümölcseit pénzre válthatta, azt pedig a családjára fordította.

A parton kötélre akasztva száradnak a ruhák, a mai fogásért motoros férfiak érkeznek. A nők sámlin vagy a földön üldögélnek, úgy ebédelnek, a fejükön kendő. Búcsúzás előtt a rangidős asszonytól még megkérdezem, hat évtizednyi búvárkodás után milyennek érzi a tenger személyiségét. Rövid töprengés után felel: „Ha szeles és viharos az idő, a hullámok dühösen zúdulnak ránk ‒ mondja, és hevesen gesztikulál. ‒ Ilyenkor a tenger olyan, mint a férjem és a nagyapám.”

Kiemelt kép: Getty Images