Hol vagy most otthon?

Az idő kilencven százalékában az Őrségben vagyok, ott élek, ott zajlik minden felvétel, ott készülnek a könyvek, a videók. Mindenki mondja, hogy ne tarts állatot, óriási kötöttség, vége a szabadságnak! A kert ugyanez, a kert mellől sem lehet eljönni. Most például három-négy napig esett az eső, és tegnap reggel térdig ért a gaz. A gaz mindig mindennél tízszer jobban nő, annak semmi sem árt, sem a fagy, sem a szárazság.

Azt mondják, vigyázz, ha a hobbidból lesz a munkád, mert akkor elvész a hobbid. Ami másnak szabadidős szenvedély, az neked munka. Torzult emiatt a vonzalmad ezek iránt a dolgok iránt?

Torzult bizony, elsőként a gasztronómia iránti odaadásom. Először megszületett a Gasztroangyal sorozat, majd a szakácskönyves műsor, és már meg sem tudnám számolni, hány száz ételt főzök le egypár hónap alatt. Ha otthon vagyunk, akkor minden nap készítek ebédet. Nem mondom, hogy nem szeretek főzni, de csak úgy jókedvemből már nem állok neki. De azért még van néhány terület, ami örömteli kísérleti terep számomra, most például a tésztákba ástam bele magam. Az például hobbi.

De majd az is munka lesz…

Így van. Nagyon nagy kísérletező vagyok. A klímaváltozással kifutnak olyan növények, amiket már nem tudunk olyan könnyen termeszteni. Mellette igyekszem mást meghonosítani a kertben, hogy ne fogyjon a kínálat. Most például iszonyatos mennyiségű articsókám termett. Izgat, hogyan alakíthatnám a magyar ízlésre az articsókából készült ételeket. Az is hobbim volt az elmúlt három évben, hogy kikísérletezzem, hogyan lehet változatosan főzni zöldségekből, hogy ne csak a saláta meg az egyébként zseniális főzelék jusson róluk eszünkbe. Lehet, hogy majd ebből is írok egy könyvet.

Mindenből, amihez fogsz, süt a lelkesedés és a szeretet. Neked szeretetnyelved az adás?

Valószínűleg igen. Szeretem az embereket. És szeretem az állatokat. De most már úgy döntöttem, hogy én a növényekkel vagyok. Ez lett a jelszavam. Azt kell mondanom, humuszőrült lettem. Tulajdonképpen én a talajjal vagyok elsősorban. Amikor kertészkedem, nem is a növényt gondozom, hanem leginkább a talajt. Mindenkinek az agyára megyek azzal, hogyan lesz a földből humuszban gazdag televény, vagyis apró élőlényekkel teli talaj. Mert minden ebből indul. Úgy kellene gazdálkodnunk, hogy ne uraljuk le, ne zsigereljük ki a talajt. Ha kiveszek belőle, azt adjam is vissza, másképp nem lesz rend.

Hányfelé vagy most gondolatban?

Százezer dolog jár a fejemben. Például az uralkodó gondolatom most az, hogy az egyik cicám beteg, és nem engedi megfogni magát. Aztán holnap jön a stáb és forgatunk, közben készül az új könyv. A kert iszonyú sok energiát elvisz, és most még egy díszkertet is építek. Azon is jár az eszem, nehogy holnapig kinyíljon az articsóka, hogy a műsorban le tudjuk szedni, továbbá azon, hogy a földimogyoró-bokraimból csak kettő nyílt ki, ezen idegeskedem, meg azon, hogy az édeskömény-palántáimat nem raktam szét, nem lett-e bajuk. Meg hogy meg kellene trágyázni a hortenziáimat. Reggel fölkelek, végigsétálok a kerten, és látom, hogy nyolcszázötvenhat dolog van, amit meg kellene csinálni. Azt hiszem, ez az életmód most teljesen elfoglalja a lényemet. Nem érzem, hogy bármi hiányozna.

Amikor a fővárosban vagy, mi az, amit élvezel?

Jaj, nagyon szeretem Budapestet! Szívesen lennék itt egy kicsit többet is. Az utóbbi másfél-két hónapban éreztem is, hogy kezdek begyepesedni, nehezen mozdulok ki. Ezért tudatosan vállaltam több feladatot a fővárosban. Persze ezek is mind kertes témák köré szerveződtek. A Várkert Irodalom sorozatában például a Hamvas Bélával kapcsolatos élményeimről meséltem, ő három évig kertész volt. A természetben élt, a fákról is írt esszéket, tiszta szívvel ajánlom tőle például A virágszedés lélektanát. Vagy ott van Karel Čapek műve, A szenvedelmes kertész. Čapek azt mondta, ő nem virágról virágra röpdöső pillangó szeretne majd lenni a túlvilágon, hanem kövér giliszta egy jó humuszos földben. Szívemből szólt.

A növények felé fordulás jelent egyfajta emberektől való elfordulást is?

Nem, én most is szeretem az embereket! Inkább arról van szó, hogy nagyon sűrű volt az az utazással teli huszonsok év, minden héten bepakolni, úton lenni… Valószínűleg inkább ennek a következménye ez a befelé fordulás.

Mondogattam egy ideje, hogy én már csak arra vágyom, hogy lekvárt főzzek az Őrségben. A vágyak valóra válhatnak, ha nagyon akarjuk, én pedig valószínűleg nem jól fogalmaztam, mert nem tettem hozzá a gondolathoz, hogy „de csak magamnak”. Így aztán főzhetem a lekvárt literszámra a műsorok, könyvek miatt. De közben meg nem bírnám ki, hogy mindezt ne osszam meg másokkal!

Amikor valami fontos információ birtokába jutok, olyan hihetetlen erős vágy tör rám, hogy azt mindenki tudja meg! Ha csak egyvalakit győzök meg, és ő is meggyőz egyetlen embert… Szóval valószínűleg nem is menne nekem, hogy csak úgy magamnak főzöm a lekvárt, mert állandó kutatásban élem az életem, most is egész éjjel kertészeti könyveket bújtam, aztán meg azon gondolkodom, hogyan juttassam el az emberekhez, amit felfedeztem! Muszáj tudniuk!

A közelmúltban ráirányult a figyelem arra, hogy a vidék és a nagyváros mennyire nem érti egymást. És nem is feltétlenül rosszindulatról van szó, inkább információhiányról.

Azt szoktam mondani, legyetek szívesek, menjetek és nézzétek meg a „Budapest vége” táblát, de ne csak Ferihegy felé. A vidékiek még csak-csak eljönnek Budapestre, mert annyira szép a főváros, hogy látni akarják. Persze ettől még nem ismerik meg a budapesti emberek életét, ahhoz néha itt is kellene aludni. Ami, ugye, nem egyszerű annak, akinek kertje van.

A pandémiának egyébként talán az az egyik nagy hozadéka, hogy leginkább belföldön utaztak az emberek, és kicsit jobban beleláttak egymás életébe. Csak azt a szót tudom hangsúlyozni, hogy elfogadás, amiről olyan sokat hallunk. Egyébként nekem furcsa, amikor egyezményesen azt gondolják, hogy a vidéki, pontosabban a falusi embernek milyen rossz az életük. Nem. Nagyon jó az életük! Legalábbis az átlagnak. Életminőségben klasszisokkal jobb, sokkal kevesebb pénzből. Másról szól az élet, nem arról, hogy elsétáltam négy étterem előtt, és melyikbe üljek be. Inkább átmennek egymáshoz, vagy kerti partikat tartanak, vagy családi programot csinálnak. Semmi nem marad ki az életükből. A nagyvárosban az tűnik minőségi életnek, hogy mi mindenre van pénzem, mintha csak ettől lehetne boldog az ember. Ne higgyük el, hogy ez így van.

Hogyan változtak az emberi kapcsolataid?

Nem nagyon változtak. Időnként elmegyek az Operába, havonta egyszer vagy kétszer pedig vacsorázni. A barátaim meg vendégségbe jönnek hozzám, alig várom! Talán egy kicsit minőségibb időt tudunk egymással tölteni, mert egy egész hétvégére maradnak, szerintem ez sokkal „hasznosabb”. Nem kopott el mellőlem senki, inkább bővült a köröm az ott élőkkel.

A főzős videókban magázod a nézőket. Ez mindig így van?

A tévéműsorokban magázódom, ott valahogy nem tudok tegeződni, nem is szeretnék. Szeretek magázódni, de az online felületeken valahogy nagyon nehéz.

A kommentelők azonban simán letegeznek, ez jó érzés, vagy fura?

Nagyon fura. Azt hiszem, ezt nekem életem végéig szoknom kell. Azt pedig egyáltalán nem tudom elviselni, hogy ha bemegyek egy üzletbe, úgy köszöntsenek, hogy „Helló, mit szeretnél?”. Olyankor hangsúlyozottan jó napot kívánok, van, aki kapcsol, van, aki nem. Sajnálom, hogy kopik a magyar nyelv, sajnálom, ami elvész belőle. A másik fájdalmas terület az öltözködés. Az nem felesleges dolog, hogy a színházba fel kell öltözni, ez a tisztelet jele, engem bánt, amikor mások farmerben meg edzőcipőben jelennek meg. Mindent úgy lecsupaszítunk, miközben a másik oldalon a fölösleges dolgokat hagyjuk elburjánzani.

Téged nagyon sokan szeretnek, érzed ezt?

Igen, érzem, és én is szeretem az embereket. Az viszont mindig meglep, amikor velőből jövő utálat árad felém, vagy az oldalaimon másvalaki felé. Nem értem, mi váltja ki ezeket az indulatokat.

Tudnak még téged bántani?

Tudnak. De nem arról van szó, hogy nem bírom elviselni, ha belekötnek a spenótomba – ez szó szerint megtörtént. Hanem inkább csak nem értem, mi hívja elő a bántó stílust. A durva kommentelő nemcsak engem nem ismer, de megsért egy másik hozzászólót is úgy, hogy azt sem tudja, ki ő, hogyan éli az életét, milyen örömei, bánatai vannak, de azért belemászik a lelkébe. Úgy látom, a gyakori sértegetők inkább idősebb emberek, olyan érzésem van, mintha nem mérnék fel, hogy amit tesznek, az nem csak annyi, mintha belesúgnák a véleményüket a szomszédasszony fülébe. Engem ez nagyon elkeserít, pedig ami az én oldalaimon történik, az minimális ahhoz képest, ami máshol zajlik.

Hiányzik még bármi az ismertséged előtti időből?

Hú, az régen volt! Nem nagyon foglalkozom ezzel. Ugyanúgy élek, ugyanúgy kimegyek sáros csizmában az udvarra. Most a héten is többször előfordult, hogy tényleg nyakig koszosan dolgoztam a kertben, a kapuban pedig kiabált valaki: „Jöjjön már ide!” Naponta többen is megszólítanak, és vannak köztük nagyon kedves emberek is, akik mosolyogva odaintenek és továbbmennek, de akadnak olyanok is, akik ragaszkodnának egy közös fotóhoz vagy egy beszélgetéshez akkor is, amikor épp nagyon benne vagyok valamiben. Azt hiszem, sokan nehezen fogadják el, hogy ez az egész nekem tényleg rengeteg munka – amit igenis én végzek. Ezt azért mondom, mert olyan kommentet is olvastam már, hogy „El ne higgyétek, hogy ő csinálja!”. Mire mások aranyosan írták, hogy „Nézd meg a kezét, látszik rajta, hogy ő csinálja.”

A férjeddel együtt is dolgoztok. Ki tudtok egyáltalán kapcsolni a munkából?

Hogyne! Az elején persze nem így volt, minden a munkáról szólt, de ma már nem.

Mik a kapcsolatotok erősségei?

Bele szoktak egyáltalán ilyesmibe gondolni az emberek? Erre nehéz válaszolni. Amikor megkérdezik, mit szeretek a férjemben, akkor úgy érzem, ha ezt meg tudnám így fogalmazni, az nagy baj lenne. Úgy, ahogy van, szeretem. Nagyon különbözőek vagyunk. Ő teljes mértékben városi ember, azonban élvezi a falusi nyugalmat és csendet, például remekül tud írni az őrségi házunkban. Én meg teljesen földközeli ember vagyok. Izgalmas, hogy ennyire más területeken mozgunk. Közben pedig valahol mégis hasonló, amit csinálunk, én is filmet készítek, és ő is, csak én dokumentarista igénnyel, ő pedig fikciós alapon. Nekem mindig a valóság a lényeg. Ő mindent egy irodalmi idézettel vagy egy filmrészlettel magyaráz meg. Nagyon jó érzés, hogy mennyire támaszkodhatok az ő intelligenciájára. Mindenről kikérem a véleményét, és ez fordítva is így működik. Ismerjük egymás világát, és biztos, hogy ez is sokat számít. Ő például soha nem idegeskedett azért, hogy állandóan utazom, és nem tudom megmondani, hányra érek haza

Van olyan területe az életednek, ami tényleg a kikapcsolódást, a feltöltődést jelenti számodra?

Az erdőben a gombászás. A stáb is tudja, ha gombákról forgatunk, engem elveszítettek. Olyankor elkap a gépszíj, és nemcsak a leszedés érdekel, hanem a keresés, kutatás is. Én mindig a pici részleteket fürkészem. Túrázni és közben gombászni, ez a kedvencem, olyankor mehetünk akár hat-hét órát is, észre sem veszem.

A szövés ilyen még, két szövőszékem is van. A szövés egyrészt kikapcsol, másrészt nagyon komoly fizikai és szellemi koncentrációt igényel. Meglátszik a szőttesen, ha közben valaki szólt hozzám. A vágyaim között szerepel, hogy elmegyek komolyabban is szövést tanulni, már tudom is, kit kell felkeresnem. Most rendeltem egy csomó fonalat, nem is lenne szabad nekem ilyen helyekre felmennem a neten, mert mindenféle gyönyörűséget bevásárolok, aztán pedig nagyon piszkálja a fantáziámat.

Fotó. Emmer László