Vámos Miklós kérdése:
Kedves Gabi, íróként és főleg szerkesztőként (Litera, Alibi) gyakorlatilag a kortárs magyar irodalom valamennyi szereplőjével kapcsolatban állsz, vagy voltál. Nagyon nehéz velünk? Túlérzékenyek és sértődékenyek vagyunk? Akadt-e olyan kínos eseted, ami elmesélhető? Továbbá: te milyen vagy, amikor nem szerkesztőként, hanem íróként kerülsz az asztal túloldalára? Végül: mindkét esetben van-e annak jelentősége, hogy nő vagy?
Nagy Gabi válasza:
Az író érzékeny szerkezet, máskülönben nem tudna kiváló műveket írni, kismillió idegszálával csügg a világon, és ha nem hinne magában, nem hinné el, hogy egyszeri és megismételhetetlen alkotást hoz létre, amit csak ő tud, valami olyat ragad meg, amit eddig más nem, akkor nem lenne író. Ez a két dolog, az érzékenység és a magunkba vetett hit szükséges feltételek az íráshoz, de ezek okozzák a bajt is. Míg egyedül vagyunk a művünkkel, valójában vakságban szenvedünk, túl közel vagyunk, nem tudjuk megítélni, hogy a teremtményünk életképes-e, találkozik-e mások érzékenységével, képes-e megszólítani a mélyrétegekben az olvasót. Nem a mesterségről beszélek, mert ennek a szakmának is megvannak a maga alapvető, leginkább nyelvi szabályai, amelyeket tudni kell – ráadásul a mű egy kulturális térbe érkezik meg, sosem független a hagyománytól és közegtől, művek milliói közt kell megszólalnia –, hanem arról, hogy sikerül-e visszhangra találnia, rezonál-e rá az olvasó, felforgat-e benne bármit. Az akkor derül ki, amikor önálló útra kel a könyv.
És bizony nem mindig lel lelkes fogadtatásra. Ilyenkor az íróban egy világ képes összeomlani. Gondoljunk bele, egy regényen átlagban öt évig dolgozik egy író, de előfordul nemegyszer, hogy tíz vagy annál több év is rámegy az írásra. Nemcsak az idejét áldozza rá, de tudása és tehetsége legjavát is beleadja. Ez – akármennyire is igyekszik távolságot tartani, nem azonosulni a művel, mesterségként felfogni az írást – olyan, mintha egész lényét állítaná reflektorfénybe. Főleg, ha önéletrajzi műről van szó, az író sérülékeny és kiszolgáltatott lesz. Ha nem kap elég figyelmet, ha kemény, ne adj isten, méltatlan kritika éri, azt érzékelheti úgy, mintha őt magát vennék semmibe, tagadnák vagy támadnák meg. Mindezt azért meséltem el ilyen hosszan, hogy végre kimondjam: hát persze, hogy érzékeny lény az író, hisz ember.
Szerkesztőként szinte naponta találkozom ilyennel, konfliktus is adódik rendszeresen, elég a visszajelzés hiánya, egy elutasított kézirat, negatív bírálat vagy elmaradt felkérés. Lehetne hiúságnak, sértődésnek is nevezni, de nem teszem, mert ha kis empátiával nézünk rá ezekre a helyzetekre, akkor kiderül, hogy a legtöbb esetben másról van szó. Volt már minden, vontak vissza művet, közösségi oldalon méltatlankodtak, előfordult „soha többé nem beszélek veled”, terjedtek pletykák több évtizedes sérelmekről, és volt sírás is, gyalázkodás, zsarolás és fenyegetőzés. Vérmérséklet kérdése. Vannak idegborzoló történetek, de mindez maradjon a mi titkunk. Egyet osztanék csak meg, legutóbb egy könyvrészletet küldő szerző „tisztesség” tárgyú levelében egy káromkodást követően azt írta, „Idáig süllyedtél!”, mert elfelejtettem megköszönni a küldeményét. (Igaza volt, azóta megbeszéltük.) A tanulság számomra az, hogy a szerzők kevéssé ismerik a szerkesztői hajszoltságot, a szerkesztők pedig a szerzők vívódásait, és nehéz belátni, hogy másként telik a két oldalon az idő.
