Épp a Covid-járvány világított rá a helyi közösségek felbecsülhetetlen értékére. Ha már kicsiben megy, társadalmi szinten is menni fog – előbb-utóbb. De mitől működnek, milyen új lehetőségeik vannak, kik szervezik elsősorban a helyi közösségeket, kik a lelkei? Jó hírünk van: mi, nők.

Mindig is közösségi ember voltam, mert az írás magányos tevékenység, tehát folyton közösségbe vágyom. Húsz éve szervezek női csoportokat, klubokat, ez a szenvedélyem: minden résztvevőnek katartikus érzés megélni, hogyan tudjuk elismerni, támogatni egymást. Míg kicsik voltak a lányaim, a legfőbb kapaszkodóm egy picike harcművészcsoport volt, három kisgyerekes barátnőmmel jártunk hetente egy nyirkos pincébe edzésre. Nem csupán a mozgásért mentünk, hanem egymásért: ha félmondatokkal is, lihegve, de megosszuk egymással, ami nehéz, vagy épp felszabadultan nevessünk – hiszen a kisgyerekes lét nem kifejezetten wellnesshétvége… Már nem edzünk együtt, de kis közösségünk él: a pandémiában piknikpléddel mentünk a rétre, és addig beszélgettünk, míg az összes feszültséget ki nem röhögtük magunkból. Életmentő volt, és ma is az nekem a szövetségünk.

Mitől működnek a közösségek?

Robert D. Putnam amerikai szociológus már harminc éve felfedezte a közösségek mozgatórugóinak egyik titkát: azt kutatta, vajon Észak- Olaszországban miért működnek jobban a helyi közösségek, mint délen.

A meglepő választ Egyedül bowlingozni című könyvében tárta fel: északon nagy hagyományuk van a Florentine-kórusoknak, amelyekben rendszeresen és vígan dalolnak együtt a helyiek. És közben megbeszélik, sőt akár meg is oldják, amit kell; kiderült, hogy a kóruspróba az egyik leghatékonyabb terepe a sokat emlegetett networkingnek, vagyis egy közösséget életben tartó találkozásoknak.

Putnam könyvei a közösségépítés tudományának egyik legfőbb szakirodalma. Nálunk is tanítják egyetemen, civil közösségszervező szakon, és a harminchárom éve működő Közösségfejlesztők egyesületében, a Köfében is: szakembereket képeznek, támogatást nyújtanak országszerte formálódó csapatoknak. Kovács Edit elnök hazánkban tán a legtöbb közösséget, embert, települést ismeri. Csupa derű és energia lénye magával ragadó. Egyesületük célja, hogy minél több, minél erősebb – helyi – közösség jöjjön létre.

Itthon és szerte a fejlett világban az egyik legnagyobb probléma az elidegenedés, elmagányosodás, az emberek magukra maradnak a gondjaikkal, belefásulnak, sőt belebetegednek, felszökik az öngyilkosságok, a depressziós esetek és a fizikai, daganatos és szívmegbetegedések száma. Egy ország közösségének mentális és fizikai állapotát alapvetően befolyásolja, hogy tagjai tudnak-e kapcsolódni egymáshoz, ott, ahol élnek, számíthatnak-e egymásra.

A társaság alapszükségletünk

Egész Európában rosszul állunk ezzel, itthon a kilencvenes évek óta csökken az egymásba vetett bizalmunk: egyre kevesebb barátunk van. A bizalom csökkenése életveszélyes, mert az ember társas lény, a közösségtől kapunk megerősítést, támogatást – feltétele a méltó életnek. Az, hogy meg tudjuk másokkal osztani érzéseinket, élményeinket, alapszükségletünk: épp, mint az evés, az ivás, az alvás. A magány károsabb, mint napi két doboz cigaretta, sőt kiszolgáltat minket a manipulációnak. Nem csupán az unokázós csalóknak, hanem a szélsőséges ideológiáknak is. A homofóbia, a rasszizmus teret nyer, mert az elszigetelődés, a megismerés hiánya felerősíti az előítéleteket, a gyűlölködést, és keserű, magányos embereket szül.

Ezt még tetézi Európánk vénülése: egyre kevesebb fiatal embernek kellene egyre több idős emberről gondoskodni. Közösségünk feladata ez, és hagyományosan nők vállalják magukra.

A helyzet az elmúlt két évben, a Covid-járvány hatására csak súlyosbodott, és a közelgő gazdasági válság, az elszegényedés újabb veszélyeket hoz.

De hogy jönnek ide a kórusok?

– A Florentine-kórusok tagjai azért járnak próbálni, mert szeretnek énekelni, nem azért, hogy a toszkán társadalmi felépítményt erősítsék. Mégis ez történik – idézi Kovács Edit, és magyarázza, hogy a társadalmi tőkék gyakran más tevékenységek melléktermékeként jönnek létre. Kapcsolatokból, közös szabályokból és bizalomból állnak össze, amelyek átvihetők egyik társadalmi csoportból a másikba. A köteléket, vagyis társadalmi hálónkat három nagy csoportra oszthatjuk:

Megtartó: A legközvetlenebb családi, baráti kapcsolataink. Szeretetet, támaszt nyújtanak.

Összekötő: A lazább, de meghatározó munkahelyi vagy munka- kapcsolataink.

Áthidaló: Azok a kapcsolatok, amelyek az úgynevezett társadalmi mobilitást segítik elő. A legtöbb például a kozmetikusnál, fodrásznál jöhet létre, ahova sok és nagyon különböző háttérből járnak emberek. És persze kórusokban!

A legnagyobb bizalmi tőkével például a fodrászok, kozmetikusok – vagy épp kórusvezetők – rendelkeznek. Akik, tudjuk jól, elsősorban nők.

Ahogyan a közös tánc, éneklés ősi erőnk, úgy a nők közösségi szerepvállalása is az ősidők óta kulcsa az életben maradásnak – mondja Kovács Edit. A közösségszervezés egyidős az emberiséggel, és mindig a nők feladata volt. Míg a férfiak vadásztak, az asszonyoknak egymást támogatva kellett megszülniük, életben tartaniuk a gyerekeket, gondoskodniuk a kiszolgáltatottakról. Ezt a szerepet egyetlen történelemkönyv sem hangsúlyozza egyelőre, a nők közösségi szerepe is csupán láthatatlan történelmünk része. Sőt: fizetetlen, láthatatlan munkának nevezett tevékenység, amely csak akkor tűnik fel, ha nincs elvégezve. Mivel „nincs forintosítva”, nem értékeli sokra társadalmunk, és sajnos mi magunk, nők sem. Pedig ez felbecsülhetetlen értékű érzelmi és gyakran fizikai tevékenység. Melinda Gates (a Microsoft alapítója, Bill Gates exneje) egyenesen azt állítja, hogy a világ gazdasága a nők fizetetlen munkájára épül: becslések szerint értéke a világ GDP-jének egyharmadát teszi ki…

A zalai nők közösségének ereje

Ám minél kisebb a pénz, a közösség, annál valószínűbb, hogy a nők is a hatalom közelébe kerülnek. Például az aprófalvas településekkel sűrűn megszórt Zala megyében 257 településen – amelyből csupán tíz város! – háromszázezer ember él, egy-egy faluban gyakran pár tucatnyi. És lássunk csodát: ötvennyolc falunak nő a polgármestere!

Harminc évvel ezelőtt a Zalai Falvakért Egyesület azért jött létre, hogy az önállóvá vált aprófalvakat támogassa, hogy az infrastruktúra hiányosságait – telefon, internet, szennyvízcsatorna, önálló önkormányzat és munkalehetőség hiánya – egymással szövetkezve megoldják.

A közéleti fókusz nem rajtunk van, mondja az egyesület vezetője, Szeder-Kummer Mária – Marcsi, ahogyan mindenki emlegeti –, alig látszunk. A közlekedés nehézségeit, például sok településről nincs vonat, ritka a buszjárat, nehéz leküzdeni, pláne, ha valaki, mondjuk, beteg, tartós fogyatékkal él. A vidéken élők, különösen a nők problémája láthatatlan. Pedig egy jórészt idős emberekből álló faluban életbevágó kérdés, hogy ki nyitja rájuk az ajtót. Mindig a nők azok, akik előreviszik a dolgokat, tapasztalják Marcsiék. A Zalai Falvakért Egyesület működtetett például foglalkoztatási infopontokat, ezzel a munkavállalás esélyét teremtették meg. Helyben élő nőket képeztek, a legkisebb településeken is vannak tettre kész, iskolázott nők, anyák, akik gyerekvállalás után, pláne egy zsákfaluból, nem tudnak visszatérni a munkaerőpiacra. Ám szervezni kezdik a helyi közösség életét: bevásárolnak az idős szomszédnak, megkérdik, hogy van. Akadnak, akikből falugondnok lesz.

„A vidék kulcsa a nő”

– Őket szólítjuk meg nőknek szóló, Mi. Nők. című sorozatunkkal is, amelyben színes, önbizalom-erősítő programokat kínálunk – meséli Marcsi –, ezek keretében ismerkedhetnek, erőt és hitet meríthetnek egymásból is.

A Mi. Nők. sorozat vendége volt Grecsó Krisztián; Rambala Éva, az erőszakmentes kommunikáció szakértője; és e sorok írója is. A zalai falvakban lakóik által készített megrázó szociofotók kiállítását nyitották meg többek között.

– A májusi rendezvényünk előtt például – sorolja Marcsi – az egyik tagunk szólt, hogy jönnek a tófeji asszonyokkal, imádnak lángost meg palacsintát sütni. Bedagasztottak egy tonna tésztát, kisütöttek kétszáz palacsintát meg lángost. És jöttek önként máshonnan is, nők, akik kapcsolódni szeretnének másokhoz: pszichológus, jogász, kozmetikus csatlakozott önkéntes csapatunkhoz.

–Célunk a hálózat kialakítása: együtt mindent könnyebb megoldani. A program mindig az eszköz, nem a cél a közösségépítésben – folytatja Marcsi, aki eredetileg testnevelés–matek szakos tanár, és ötvenévesen kezdte el a civil közösségfejlesztő szakot az egyetemen. Néhány zalaegerszegi barátnőjével vágott bele a Mi. Nők. program szervezésébe is.

A hálózat éltet

Fejes Ágnes, aki a programok egyik műsorvezetője, Egerszegen nőtt fel, de közgazdászként sokáig a nyíregyházi színház gazdasági vezetője volt. Középkorúként költözött vissza Zalába és kapcsolódott be a közösségszervezésbe. Magáért is, hiszen neki is újra kellett építenie a kapcsolatait.

Arany Horváth Zsuzsa, aki szintén szervező és harminc éve munkatársa a Zalai Hírlapnak, azt mondja: a vidék kulcsa a nő. A férfiakat fenyegeti elsősorban az elszigetelődés – sokan alig mozdulnak ki otthonról, a férfiember ül a tévé előtt, és szó szerint az élettől megy el a kedve…

Zsuzsa szavaival egybevágnak Kopp Mária orvos, pszichológus és férje, Skrabski Árpád szociológus kutatásának eredményei: a barátságok hiánya is nagyban felelős a férfiak korai haláláért. Különösen, ha a munkahely mellett az állatok ellátása, a kert művelése is napi feladat, és ez a monotonitás uralja az életet, míg töltődésre, társas élményekre esély sincs. A nők közösségszervező tevékenysége a férfiak számára is életbevágó.

Online közösségek – új esély

A közösségi média felületei – különösen a világjárvány hatására – sokféle kapcsolódásra, közösségek szerveződésére adnak lehetőséget, ezeket megint csak a nők használják elsősorban. Az RTL Klub híradójából is ismert Szabados Ágnes öt évvel ezelőtt indította a Facebookon a Nincs időm olvasni kihívást, ma ötvenezer olvasóból áll a közösség. Nem csak nőkből, hiszen a férfiak is olvasnak, hangsúlyozza Ági, de az olvasói élmények megosztására elsősorban ők nyitottak. Ági is ajánl könyveket, a tagok is egymásnak, havonta egyszer pedig online, YouTube-csatornán keresztül, be lehet kapcsolódni egy adott könyvről szóló beszélgetésbe, hat-nyolcszáz ember részvételével. Kilenc rendezvényük volt idáig; akadnak, akik akár fél napot is utaztak, hogy élőben találkozhassanak, ennek köszönhetően lettek barátok. – Mindig meglep, mennyivel empatikusabbak azok, akik olvasnak. Ez a közösség az életem – vallja Ági.

Női vállalkozók online

Delleman Erika, a Mompreneurs Facebook-csoport alapítója tizenegy éve döntött úgy, hogy Svájcban próbál szerencsét, azért, hogy a lakáshitelét fizetni tudja. Nannyként kezdett egy családnál, két örökbe fogadott gyereküket bízták rá, amit hatalmas elismerésnek élt meg. Ma is szoros kapcsolatban állnak, de már a Zürichi Egyetem pénzügyi munkatársaként dolgozik velük. Erika azóta férjhez ment; gyerekeik két- és hatévesek. Hálásnak érzi magát, hogy Svájcban a kezdetektől szeretettel és tisztelettel bántak vele. Közgazdaságtant és kommunikációt tanult. Szereti új dolgokon pörgetni az agyát, mondja, szeretne másoknak is új lehetőségeket teremteni. Ezért hozta létre négy éve a Mompreneurs csoportot, ahol ma tizenötezer vállalkozó nő tud kapcsolódni, egymást támogatni, együttműködéseket létrehozni. Erika egyik célja volt, hogy tisztelettel forduljanak egymás felé a tagok, ez ma már magától értetődő a csoportban. Gyerekkorában vágyott egy igazi külföldi nagynénire, tervezi is „tiszteletbeli nagynénik” bevetését: német, osztrák vállalkozókat kíván összekapcsolni hazai női vállalkozókkal. Ezt ingyen, a szabadidejében csinálja.  – Boldog vagyok, hogy sikerült megteremtenem az anyagi biztonságot, amelyről húsz éve csak álmodtam, és ebben támogatott a saját közegem. Szeretnék minél többet visszaadni – mondja Erika.

Női döntéshozók közössége – Egyenlítő Alapítvány

A Heal Edina által létrehozott Egyenlítő Alapítvány részben vállalkozónőket, részben hazai női felső vezetőket fog össze, célja szintén a hálózat megteremtése, együttműködések létrehozása. A tagok élőben találkoztak a pandémiáig, de az online kapcsolódás új lehetőség. Van olyan szakmai csoport, például a HR-vezetőké – mondja Edina –, akik átálltak a netes találkozókra. Edina felső vezetőként ébredt rá: a csúcsvezetői pozíciót elérő nőknek – hazánkban minden nyolcadik cég vezetésében nincs nő – nehéz a dolguk. Életbevágó, hogy egymást is támogassák, az utánpótlást neveljék, és egyre több nő legyen képes elérni azt a pozíciót, amelyet tudása, teljesítménye alapján megérdemel.

Az 1960-as években Németországban kezdtek elsőként Európában létrejönni a fentiekhez hasonló, női támogató csoportok, ott kutatták, hogy az egynemű csoportok sok szempontból biztonságot nyújtanak, a nők jobban meg tudnak nyílni, könnyebben kapcsolódnak egymáshoz, szolidárisabbak.

Egymás között inkább biztonságban érzik magukat, tapasztalja Edina is, és optimista: a nők épp felismerik, hogy egymás támogatása életbevágó, és ez egyaránt elemi érdekük a nőknek és a férfiaknak.

Rácz Zsuzsa

Fotó: Getty Images