Körülnéztem a váróban, de egy lelket sem láttam. Ennyire kevés betegük lenne?

Ellenkezőleg, alig tudjuk ellátni a hozzánk fordulókat, jelenleg is több százan várnak időpontra a szakambulanciánkon. Csak úgy intézzük, hogy ne kelljen várakozniuk. A pandémia alaposan kikezdte a családok lelki egészségét, a Covid előtti időszakhoz képest negyven százalékkal (!) emelkedett a szorongásos és depressziós zavarokkal küzdő gyerekek száma. Különösen a serdülők körében szaporodtak meg az „önsértő” és szuicid esetek. „Önsértő” alatt azt értjük, ha valaki önmagának okoz könnyebb vagy komolyabb sérülést, így vezeti le az elviselhetetlenné váló feszültséget, a szuicid pedig az öngyilkossági kísérletre utaló orvosi szakkifejezés. Mindennapossá vált, hogy a mentő megáll a kórház előtt, míg ez korábban nem így volt. Hogy a serdülők miért élik meg nehezebben ezt az időszakot? Egyrészt kritikus életszakaszban vannak, másrészt már elég nagyok ahhoz, hogy tudatosodjanak bennük a feszültségek. A súlyos eseteket természetesen azonnal ellátjuk, egyébként csak beutalóval lehet hozzánk bekerülni. A Vadaskert a legnagyobb gyermekpszichiátriai kórház, Északnyugat-Magyarország nagy részét lefedjük.

Pszichiáterek és pszichológusok egyaránt dolgoznak itt, de talán nem mindenkinek világos, mi a különbség a kettő között.

A pszichiáter orvosi egyetemet végez, és utána szakirányú, például gyermek-, illetve ifjúságpszichiáter-szakvizsgát tesz, tehát alapvetően orvos, így joga van gyógyszert felírni. A pszichológus pedig eredetileg bölcsész végzettségű, ugyanakkor, ha az egészségügyben, pl. kórházban dolgozik, neki is el kell végeznie a szakképzést, és utána szakvizsgáznia kell klinikai pszichológiából. Én például klinikai szakpszichológus vagyok, és 2000 óta dolgozom itt. Eleinte egyetemi hallgatóként segítettem a betegek ellátását, majd állásba kerültem a Vadaskertben, és azóta az orvosi egyetemen doktori fokozatot szereztem.

Megkérdezhetem, miből írta a PhD-dolgozatát?

A Tourette-szindrómából, amit az átlagember tikkelésnek ismer. Önkéntelen mozdulatok, szemrángás, akaratlan szóismétlés, ugatás, sikítás és egyéb tünetek jellemzik. Ez a szűkebben vett szakterületem, de fordulnak hozzám ADHD-s, azaz figyelemzavaros és hiperaktív, valamint autizmus spektrumzavarban szenvedő gyerekek szülei is. Ezek nem betegségek, hanem állapotok. Fejlődési zavarok, amelyekkel meg lehet tanulni együtt élni, csak be kell tartani bizonyos szabályokat gyereknek, szülőnek egyaránt. A szabályok elsajátításában segítünk mi, szakemberek. De fejleszthetők a gyerek különböző készségei is, mint például az autisták esetében a szociális készség vagy a rugalmasság.

Ezek szerint a terápiáin egész családok ülnek?

Igen, a viselkedésterápia eszköztárát a szülőknek is fontos megismerniük, ezért minden esetben bevonjuk őket a folyamatba. A zavarok akár már két-három éves korban kiütközhetnek, de az iskolakezdésnél biztosan, hiszen az elvárások terén óriási a szakadék az óvodához képest.

Az a gyerek jár jól, akinek a problémáját hamar észreveszik, és a szülővel együtt megtanulják kezelni, mert akkor nem rakódik rá újabb probléma. Gondolok itt a sok bántásból, kirekesztettségből adódó önbizalomvesztésre és szorongásra. Ezek a fejlődési zavarok legtöbbször együtt fordulnak elő. Tapasztalataim szerint a tikkelő gyerekek nyolcvan százalékánál jelentkezik valamilyen más probléma is, például figyelemzavar, hiperaktivitás vagy enyhe autisztikus tünet. Sokszor ugyanoda vezethetők vissza: mindegyik a nem megfelelő viselkedés gátlásának zavara.

A hiperaktív gyerek sem azért nem tud megülni a fenekén, mert nem akar, hanem mert legyőzhetetlen késztetést érez a mozgolódásra. A terápiák célja, hogy az érintettek a késztetést már a legelején felismerjék, és igyekezzenek ellenőrzésük alá vonni. Nyilván ezt egy gyerektől nem lehet elvárni, hiszen még fejlődésben van az agya, és nem áll rendelkezésére megfelelő „fékrendszer”, ezért a szüleinek muszáj társterapeuta szerepkörben közreműködniük. Olyan nincs, hogy valaki itt hagyja nálunk a gyerekét, hogy javítsuk meg. Ennek mindig közös munkának kell lennie.

A fejlődési zavarok örökölhetők, vagy a szocializáció során alakulnak ki?

De jó, hogy megkérdezte! Sok szülő ugyanis azt hiszi, hogy ő rontott el valamit, pedig a fejlődési zavar nem a rossz nevelés eredménye, hanem genetikai probléma. Biztosan tudjuk, hogy ezek a jellegzetességek nagy arányban örökölhetők. Persze ettől még súlyosbíthat a gyerek állapotán, ha a problémája miatt nem talál elfogadásra a környezetében.

Mégis, hány gyereket érint jelenleg világszerte az autizmus, és hányat az ADHD?

Egy amerikai kutatás szerint jelenleg minden ötvenkilencedik gyerek autista, és százból ötnek van figyelemzavara, vagy/és hiperaktív. Tehát biztosan minden iskolai osztályra jut legalább egy. Többségükben fiúk, aminek pontosan még nem ismerjük a magyarázatát, feltehetően az ő génjeik sérülékenyebbek. A tüneteiket általában kifelé fordítják, míg a lányok inkább befelé, ami azt jelenti, hogy náluk viselkedési problémák helyett inkább szorongást, hangulatzavart tapasztalhatunk. Harminc évvel ezelőtt még sokkal kisebb volt az érintett gyerekek aránya, de ebben nyilván az is benne van, hogy akkoriban még kevésbé ismerték fel a fejlődési zavarok tüneteit.

Sok szülő érzi úgy, attól, hogy felcímkézték a gyerekét, másodrendűvé fokozták le, a családjával együtt…

Nem a címkézés a lényeg, hanem a diagnózis. Azt kell megértetni az emberekkel, hogy ha valamiről tudjuk, hogy mi, azaz megértjük a fejlődési zavar lényegét, elfogadóbban tudunk viszonyulni hozzá, és ezzel segítünk a gyereken. Az lenne jó, ha a társadalom minél több információval rendelkezne ezekről a gyakran előforduló gyerekkori problémákról, és arról is, hova fordulhatnak a családok segítségért. Ezt célozza a manapság nagy erőkkel folyó pszichoedukáció, az előadások, kurzusok, médiaszereplések. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén még hozzáférhető magyar nyelvű szakirodalom sem állt rendelkezésre a Tourette-szindrómáról! Azóta sokat változott a helyzet.

A változás többek között önnek is köszönhető. Meghallgattam néhány ismeretterjesztő előadását videón. Érthetően és rendkívül közvetlen stílusban beszél.

Köszönöm szépen. A kórházunkban is erre törekszünk, igyekszünk barátságos hangulatot teremteni – nálunk például tilos a fehér köpeny –, hogy a hozzánk forduló családok minél fesztelenebbül érezzék magukat. Ez a kulcsa annak, hogy könnyebben megnyíljanak, és így a terápiáink eredményhez vezessenek.

Hogyan lett pszichológus? Esetleg érintett valaki a családjában, ami miatt ebben az irányban specializálódott?

Nem, vagy legalábbis nem tudok róla. Akkor ébredt fel bennem az érdeklődés, amikor egyetemi hallgatóként elkezdtem önkénteskedni a Vadaskertben. Már azt is a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán a pszichológia szakra tévedtem. Biológiát nem is tanultam a középiskolában, hiszen közgazdaságiba jártam, ennek ellenére genetikából írtam a PhD-dolgozatomat… (Nevet.)

Bajai születésű vagyok, de szerettem volna Budapesten középiskolába járni, mert tizennégy évesen már vágytam a szabadságra. Fel is vettek, de nagyon kilógtam a sorból, folyton lázadtam a reál tantárgyak ellen, ellenben imádtam az irodalmat. A suli mellett kosaraztam, érettségi után pedig elnyertem egy sportösztöndíjat Amerikába. Ott bármilyen szakot választhattam az egyetemen, és mivel mindig is tetszett a pszichológia, gondoltam, megpróbálom. Úgy hallottam, itthon szinte lehetetlen bekerülni erre a szakra. Egy év után mégis hazajöttem, vettem egy mély levegőt, és a nyári vakáció idején besétáltam a szegedi egyetem pszichológia tanszékére, hátha átvesznek. És sikerült! Jellemző rám, hogy mindig a nagyobb ellenállás irányába indulok el.

Nem csoda, hogy ma már a Vadaskert Alapítvány igazgatója. Pontosan milyen feladatokat látnak el?

Az elsődleges feladatunk a kórház fenntartása, működtetése, ezenkívül feladatunknak tekintjük az oktatást, tanfolyamok szervezését szülőknek, szakembereknek, és a szakemberképzést. A harmadik fontos területünk a tudományos kutatás, és büszkén állíthatom, hogy vannak olyan kutatásaink és nemzetközi együttműködéseink, amelyek világviszonylatban is nagyon magas színvonalúak. Holnap éppen egy nemzetközi workshopra megyek, délután még az előadásomon fogok dolgozni. Szeretek mindig alaposan felkészülni.

Perfekcionista?

Eléggé. De engem is megnyugtat az a tény, hogy a maximalizmus egy szintig ösztönző is lehet. A probléma ott van, ha valaki a hibákat, a próbálkozásokat nem engedi meg magának. A maximalizmus ilyenkor nagyon megterhelő, mert ebben az esetben tulajdonképpen gondolkodásbeli torzítás történik: az agyunk a legkisebb hibát is elefánt méretűre nagyítja. Sokszor társul teljesítményszorongással, ami már az iskolába kerüléskor megmutatkozhat. Azok a – jellemzően – lányok, akik mindig kitűnően teljesítenek, egy rosszabb értékeléstől össze tudnak omlani. A sikereket természetesnek és adottnak tekintik, a hibákat azonban óriásinak látják. A perfekcionizmusnak is vannak genetikai gyökerei, de a szocializáció, a nevelés erre még nyilván rá is erősít, hiszen sokszor a szülők is maximalisták. A gyermekben pedig kódolva van, hogy meg akar felelni a szüleinek, ez tehát egyáltalán nem tudatos folyamat. A perfekcionizmus terápiája emiatt kissé hosszadalmasabb, sok önismereti munka szükséges hozzá. Szoktam mondani a szülőknek, hogy úgy tudnak segíteni a gyermeküknek, ha ők is hibáznak, és megmutatják neki, hogy ez nem tragédia, utána ki lehet javítani. A minta és a modellkövetés jól működik.

Rengeteget dolgozik, ráadásul lelkileg nagyon megterhelő munkát végez. A családjára azért marad ideje?

Nehéz a logisztika, de ha ügyesen csinálom, akkor jut idő mindenre. Négy gyereket nevelünk a férjemmel, és elég sokat dolgozunk mindketten. Nagyon nagy figyelemmel kell szerveznem a napokat ahhoz, hogy elég időt töltsünk együtt. És ez bizony tudatosságot igényel. De már megtanultam nem hazavinni a munkát, nem felvenni a mobilt, és lecsukni a laptopot, amikor kell.

Ha már itt tartunk: a gyerekeinek megengedi, hogy okostelefonjuk legyen?

Megengedem, de persze ez csak egy bizonyos életkor után jöhetett szóba. Úgy gondolom, nem lehet a gyerekeket burokban tartani. A digitális eszközök használata rengeteg előnnyel is járhat, és azt tapasztalom, hogy az iskolában is, ahova járnak, ezt hangsúlyozzák: a helyes használatot kell kialakítani! Fontos, hogy legyen alternatíva, és a helyén kezeljük a digitalizáció jelenségét. A családi programok ettől még nagyobb jelentőséget kaphatnak. A szülőnek is fontos a saját mobilhasználatát tudatosan kezelnie, hiszen tudjuk, hogy a mintakövetés milyen erős hatású. Én a munkámban megtanultam, hogy ha a család működése viszonylag jó, tehát a szerepek kiegyensúlyozottak, vannak közös rítusok, és a határok is megfelelőek, akkor a nehézségeket is rugalmasabban tudják majd kezelni. A gyermek lelki egészsége szempontjából talán ez a legfontosabb.

Fotó: Falus Kriszta