Hogy viharvadászok léteznek, arról viszont nem a színházból, hanem egy 1996-os moziból szerezhettünk tudomást. Ekkor mutatták be a Twister című filmet – ez pedig egyébként éppen egybeesett a multiplex mozik megjelenésével. Az újra megnyílt Corvinban is bemutatták, és a Twister ki is használta ezen filmszínházak összes előnyét. A hatalmas vásznon szinte beszippantotta az embert a mindent elpusztító tornádó, a Dolby hangfalakból pedig üvöltött a forgószél démoni hangja. A nézők megbabonázva kapaszkodtak a kényelmes plüss-székek karfájába, és bámulták, ahogy a tornádó felkapja és megrepteti a teheneket, aztán a kamionokat – sőt még embereket is. A film cselekménye egyszerűen leírható: két meteorológuscsoport azon versenyez, vajon ki képes a tornádó, a tölcsérszerűen forgó, mindent magába szippantó forgószél közepébe bejuttatni egy szondát, amely ott méréseket végez, ezzel segítve a meteorológiai előrejelzések pontosságát. Ha még nem látta a filmet, most törheti a fejét, vajon a pénzzel jól eleresztett, agresszív és pökhendi csapat, vagy a szolid, meteorológus-hippikből álló, a szakmájukban megszállottként dolgozó kis szeretetközösség győzedelmeskedik-e. De addig nemcsak teheneket végez ki a „twister”, de egész kisvárosokat tesz a földdel egyenlővé.
Amerikai műfaj
Nem véletlenül a kissé elnagyolt amerikai filmből derült ki, mit is csinálnak a viharvadászok – akik tulajdonképpen nem is viharra, hanem a tornádókra utaznak. Az Egyesült Államok közép-nyugati síkságai ugyanis ideális földrajzi helyzetben vannak ahhoz, hogy ezek a félelmetes, mégis fenséges időjárási jelenségek kialakuljanak. Majdnem Kanadától a Mexikói-öbölig nyúlik észak-déli irányban az úgynevezett „Tornádófolyosó”. A végtelen síkokon semmi nem akadályozza meg, hogy az északi, hideg levegő betörjön a déli részekre, és elkeveredjen a nagy energiájú és nedvességtartalmú meleg levegővel. Ennek nyomán kialakulnak a hatalmas viharok, az erős szelek pedig hamar „megsodorják” a veszélyes felhőtölcséreket, és ha ezek elérik a földfelszínt – ott meg a településeket –, máris kész a baj. Azon túl, hogy porig rombolják a házakat, emberéleteket is veszélyeztetnek. Nem véletlen, hogy ezekben az államokban minden házhoz épül földbe vájt, acélajtóval biztonságossá tett tornádóbunker, ahová viharjelzés után kötelező védelembe vonulni.
Az amerikai viharvadászok jelentős része nem azért kergeti a zivatarokat, hogy tudományos méréseket végezzen. Vannak persze ilyenek is: szövetségi költségvetésből a mai napig fizetnek meteorológusokat, hogy terepen vizsgálják az időjárási jelenségeket. A legtöbben azonban vagy azért csinálják, mert őket is elkápráztatja a természet vad tánca, vagy egyfajta extrém sportként, amely képes újra és újra jókora adrenalinfröccsel ellátni a viharvadászt. A legtöbbüknek nincs is meteorológiai szakképzettsége – ugyanakkor magukra szedtek jó sok tudást a légkörről és annak működéséről. Ha valaki pedig csak bele szeretne kóstolni ebbe az egészbe, azt is megteheti, hogy befizet egy szervezett túrára.
A legelső viharvadász az 1938-as születésű David K. Hoadley volt, aki 1956-ban kezdte üldözni a dél-dakotai viharokat. Később megalapította és szerkesztette a Storm Track (Viharösvény) című magazint is. Az ötvenes-hatvanas években a viharvadászok sok tudományos eredményt elértek, és ezzel segítettek pontosabbá tenni a veszélyes tornádók előrejelzését. Leírták ezek születésének körülményeit: például azt, hogy tornádók úgynevezett szupercellákban – nagy energiájú, lassan forgó felhőzetű zivatarszörnyekben – jönnek létre.
Ezer kilométeren át
A viharvadászat maga az internet elterjedésével lett egyre népszerűbb, az új, digitális technikák pedig meg is könnyítették. Már nem rongyosra hajtogatott papírtérképeken, hanem műholdas navigációval lehetett megtervezni a néha akár ezer kilométeres hajszát, és a folyamatosan frissülő radarképek is sokkal egyszerűbbé tették a nagy viharok előrejelzését. Amióta pedig mindez az okostelefonok elterjedésével a zsebünkbe költözött, akár egyedül is vadászgathatunk.
Türelemre azonban így is szükségünk lesz. A légkör annyira bonyolult rendszer, hogy mégoly fejlett technikákkal is nehéz az előrejelzés. Így a viharvadászat olyan kissé, mint a horgászat: hosszan kell lesben állni. Az amatőrök autóznak, a kutatók viszont helikoptereket, repülőgépeket és drónokat is bevetnek, ha közel akarnak kerülni egy szupercellához. Ami korántsem veszélytelen dolog. Nem azért, mert felkap a forgószél – autóstól -, és elrepít, mint Dorothyt az Óz, a csodák csodájában. Sokkal inkább azért, mert veszélyes vezetni szeles, zivataros időben – miközben az ember nem is az utat, hanem az eget kémleli, és igazán felfokozott lelkiállapotban van.
Viharvadászok Magyarországon is léteznek. Komjáti Kornél meteorológus az Országos Meteorológiai Szolgálatnál dolgozik, de ő a szupercella.hu-t működtető Viharvadászok Egyesületének elnöke is. Céljuk, hogy összefogják itthon azokat az embereket, akiket érdekelnek a szupercellák, zivatarok, tornádók. A közösség körülbelül száz tagot számlál.
– Szerencsés esetben úgy néz ki egy viharvadászat, hogy ha látunk körvonalazódni egy komoly időjárási helyzetet, napokkal korábban körbetelefonálunk, ki ér rá, ki az, aki el tud szabadulni a munkahelyéről. Amikor eljön az a nap, hogy tényleg úgy tűnik, lehet valami akció, kocsival a célterületre megyünk. Közben folyamatosan tízperces mérési eredményeket nézünk: hol megfelelő a levegő nedvessége, hol van labilitás a légkörben – hiszen ezek kellenek a zivatarok kialakulásához. Ideális esetben már akkor ott vagyunk, amikor még el sem kezdődött kialakulni a zivatarfelhő, amit meg akarunk figyelni. Próbálunk mindig a megfigyelt cella előtt maradni: senkinek sem az a célja, hogy szétveressük magunkat jéggel, és az sem, hogy életveszélyes helyzetbe kerüljünk. Általában olyan útvonalakat próbálunk keresni, amiken tudjuk, hogy minden irányba lehet mozgolódni, nehogy azért érjen utol bennünket a heves zivatar, mert elfogy előttünk az út. Ez mindig egyfajta stratégiai játék, ezért kell hozzá sok tapasztalat.
