1957. december. Nagy riadalom

Kilencéves lehettem, amikor Sári néni vezetésével felkészültünk a Gazdag ember, szegény ember című színdarab előadására, és engem felkértek az egyik címszerepre. Annyira rettegtem, hogy végül elvették tőlem a szerepet, és csak annyi feladatom volt, hogy felkonferáljam a függöny előtt a műsort. Amikor kiléptem, és a reflektorok a szemembe világítottak, elmondtam ugyan kiszáradt torokkal valahogy a szöveget, de azt sem tudtam, hol vagyok. Végül egy kéz behúzott a függöny mögé. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy életem nagy részét színpadon fogom tölteni, azt válaszolom, ez lehetetlen.

1966. június 24. Szárnyaim nőttek

Felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és már túl voltunk mind a három rostán, de nem kaphattuk meg az eredményt, mert előtte felküldték a jelentkezők listáját a minisztériumba. Azt vizsgálták, nincs-e valami szeplő a származásunkban. Két hetet kellett várakozni, de közben megjött a felvételi időpont a szegedi tanárképzőre is, de arra egy percet sem készültem. Bementem a főiskola tanulmányi osztályára, hogy megtudjam, mi vár rám. Hosszú idő múlva kijött a titkár úr, és azt mondta: Ne utazzon Szegedre! Szárnyaim nőttek, úgy repültem hazafelé.