Évszázadokig elfogadott volt, hogy az ember az egyetlen olyan lény, amely elég összetett ahhoz, hogy háborút vívjon. Persze az állatok gyakran viaskodnak élelemért, területért vagy éppen a nőstényekért, de ez azért más. Az igazi háborúzást, annak minden erőszakosságával és brutalitásával együtt az emberi természet sajátos vonásának tartották. Talán nem meglepő, hogy ezt az elképzelést éppen legközelebbi élő rokonaink kérdőjelezték meg: a tanzániai Gombe Nemzeti Park csimpánzai 1974 és 1978 között háborúztak egymással.
„Sok éven át azt hittem, hogy a csimpánzok, bár sok tekintetben kísértetiesen hasonlítanak az emberre, egészében véve »kedvesebbek« nálunk. Hirtelen rájöttem, hogy bizonyos körülmények között ugyanolyan brutálisak tudnak lenni és a természetüknek van egy sötét oldala is”. Ez az idézet Jane Goodall főemlőskutató Az ablakon át (Harminc évem a gombei csimpánzokkal) című könyvéből származik, a „Háború” című fejezetből. Ebben a részben írja le Goodall emlékeit és gondolatait az állatvilágban valaha lezajlott egyik legszörnyűbb konfliktusról, a gombei csimpánzháborúról.
Jane Goodall és Flint, a csecsemő csimpánz egymás kezét érintik (Fotó: Hugo Van Lawick / National Geographic)
Két táborra szakadt majomközösség
A Gombe Nemzeti Park Tanzánia nyugati peremén fekszik, a Tanganyika-tó hatalmas kék vize által határolva. Goodall azzal a szándékkal érkezett ide, hogy megfigyelje a főemlősöket természetes élőhelyükön. Körülbelül 15 évvel később Goodall észrevette, hogy a park csimpánzközössége – az úgynevezett Kasekela közösség – két csoportra szakadt szét. A szakadáshoz az vezetett, hogy a törzs korábbi vezetője meghalt. A hat hímből, három nőstényből és kicsinyeikből álló szakadárok magukénak követelték a Kasekela területének déli részét, és megalakították saját klánjukat, amelyet a kutatók Kahamának neveztek el. Egy Charlie és Hugh nevű testvérpár időnként egy hímekből álló harci csapatot vezetett északra, az ellenséges területre, ami egyértelmű erődemonstráció volt a Kasekela számára. Az északiak távol tartották magukat a szakadár csoport által használt területtől, és egy határvonal alakult ki.
Két évvel a szakadás után a feszültség tovább fokozódott. A két csoport hímjei egymásra üvöltöztek és fitogtatták erejüket, majd visszahúzódtak a saját területükre. Egy év telt el így, mikor sor került az első vérontásra. Mindkét csoport hevesen őrizte új határait, ami számos összehangolt, halálos összecsapáshoz vezetett.
Ezek során az általában békés csimpánzok kivételes kegyetlenségről és brutalitásról tettek tanúbizonyságot.
A háború csak akkor ért véget, amikor a szakadár közösséget teljesen kiirtották. A Kasekela győzött, és kiterjesztette fennhatóságát arra a területre, amely korábban a Kahamáé volt.
A csimpánzháború komoly jelentőséggel bírt mind Goodall, mind a tudományos közösség számára. A konfliktus során életüket vesztett csimpánzok közül sokan olyanok voltak, akiket Goodall közelről ismert, mindegyiküknek volt neve, arca és személyisége. Másrészt a háború volt az első eset, amikor a főemlőskutatók a csimpánzokat kiszámított, hidegvérű gyilkosság elkövetése közben látták – ezt a viselkedést korábban kizárólag az embernek tulajdonították.
Fotó: Kike Calvo/Universal Images Group via Getty Images
Felkavaró részletek
A háború egy Godi nevű csimpánz halálával kezdődött. Godi, egy felnőtt hím volt, aki a szakadár közösséghez tartozott és éppen a fák között eszegetett, amikor hat Kasekela hím rajtaütött. Goodall leírja könyvében, hogy az egyik hím megragadta Godi lábát, és a földre dobta.
A támadók „dühödt őrjöngésük” közepette lefogták Godit, és több mint tíz percen keresztül ütötték és harapták.
Aztán megmagyarázhatatlan módon egyszer csak szétszéledtek. „Godi néhány pillanatig mozdulatlan maradt – írja Goodall. Úgy feküdt, ahogy támadói hagyták. Súlyosan megsérült, arcán, egyik lábán és mellkasának jobb oldalán mély sebek voltak, és a borzasztó ütlegelés, amelynek ki volt téve, bizonyára súlyos zúzódásokat okozott neki. Minden bizonnyal belehalt sérüléseibe, mert a tábori személyzet soha többé nem látta”.
Kapcsolódó
Klímabarát Barbie lett a világhírű kutatóból
A háború előrehaladtával és bizonyos visszatérő minták kialakulásával Goodall egyre jobban megértette ezeket a „határőrjáratokat”. Az 1970-es évek óta nemcsak Gombéban, hanem a Mahale-hegységnél lévő Nemzeti Parkban is megfigyeltek hasonló támadásokat. Olyan helyeken fordulnak elő, ahol két különböző közösség területe átfedi egymást. Általában kizárólag felnőtt hímekből álló csoport hajtja végre őket, bár néhány alkalommal megfigyelték, hogy felnőtt nőstények is részt vesznek a portyákban. A kutatók megfigyelték, hogy járőrözés közben ezek a rendszerint lármás állatok rájuk nem jellemző módon csendesek és gyakran megállnak, hogy figyelmesen hallgatózzanak, nyilvánvalóan más csimpánzok jeleit keresve. Ha nem találnak betolakodót, a csapat csendben hazatér. Ha azonban mégis találnak egyet, akkor becserkészhetik és brutálisan bántalmazhatják az áldozatot, gyakran halálos sebeket ejtve rajta. A kulcsszó az „egy”, mivel az agresszorok mindig egyetlen áldozatot vesznek célba, és ritkán harcolnak két vagy több csimpánzból álló rivális csoporttal.
Goodall nagyjából egy tucat támadásról készített feljegyzést, ebből öt végződött halállal. E végzetes találkozások egyike sem tartott tovább tíz percnél. Mind az öt áldozatot megragadták, leszorították, ütlegelték és harapták. Goodall kiemelte, hogy a különálló közösségek tagjai közötti harcok sokkal brutálisabbak voltak, mint az azonos közösség tagjai közötti harcok, amelyek ritkán voltak halálos kimenetelűek. Bár a legtöbb áldozat hím, előfordulnak nőstények ellen irányuló támadások is. Ezek azonban kevésbé agresszívak, különösen, ha a nőstény éppen a párzási időszakban van.
A csimpánzháború pszichológiája
Az a következetesség, amellyel az állatok ezeket a „határvédő” rajtaütéseket az egymástól különböző csimpánzközösségekben végrehajtják, azt jelzi, hogy mindez a csimpánzok viselkedésének integrált formája, és nem a harc hevében kialakult véletlen balesetekről van szó. Ugyanakkor a tudósok nehezen találtak magyarázatot erre a túlzottan erőszakos viselkedésre.
A pszichológiában van egy közismert elmélet, a kontaktushipotézis. Eszerint a személyes interakció csökkenti egy másik, külső csoporttal szembeni előítéletességet és diszkriminációt. A két csoport közötti, ideális esetben azonos státuszú kapcsolat pedig elősegíti a toleranciát és az elfogadást. Bár ezt a modellt kifejezetten az emberi viselkedés tanulmányozására dolgozták ki, a csimpánzok esetében is érvényes lehet.
Amint a két majomcsoport szétvált egymástól és megszűnt a kapcsolat, a köztük lévő ellenségeskedés felerősödött, és a béke reménye tovatűnt.
Ez a mi kontra ők szemlélet az emberi viselkedésben is tükröződik. Bár a gombei csimpánzháború nem teljesen azonos az emberi háborúval, brutalitásában és a törzshöz való hűség tekintetében feltűnően hasonló.
A csimpánzháború politikája
A gombei csimpánzháborúról megjelent tudományos szakirodalom áttekintése során Joseph Manson és Richard Wrangham nem tudták megállapítani, mik lehetnek a halálos razziák rövid távú előnyei. Hosszú távon azonban olyan szempontból előnyösek lehetnek, hogy biztosítják a rivális közösségek kiirtását, amelyek ezáltal kiesnek a természeti és a szaporodási erőforrásokért folytatott versenyből. Ez a magyarázat minden bizonnyal illik a Kasekela közösségre, amelynek a szétválás előtt nagyjából egyenlő számú hím és nőstény tagja volt. Ez nem ideális a csimpánzközösségek esetében, amelyek akkor a legstabilabbak, ha a nőstények száma meghaladja a hímekét. Sok faj esetében a csoport hím-túlsúlya a hímek közötti fokozott versengéshez vezet. Gombéban ez a versengés konkrétan a gerillaháború formáját öltötte, ahol mindkét csoport a másik nőstényeiért folytatott harcot.
Ez a hipotézis, bár meggyőző, mégsem ad magyarázatot a Kasekela csoport által tanúsított túlzott kegyetlenségre. A válasz megtalálása érdekében a kutatók nem a csoportosan elkövetett gyilkolás előnyeit, hanem annak „költségeit” vizsgálták.
A támadóknál költség, hátrány vagy kockázat alig vagy egyáltalán nem jelentkezik. A rajtaütéseket nagy csoportokban hajtják végre és csak egyedül lévő, kísérő nélküli csimpánzokat vesznek célba.
Őket aztán leszorítják, így a támadók olyan kárt okozhatnak neki, amit csak akarnak, anélkül, hogy attól kellene tartaniuk, hogy maguk is megsérülnek.
A hatalmi egyensúlyhiány és a túlzott brutalitás közötti összefüggés nem kizárólag a csimpánzokra jellemző. Manson és Wrangham a fent említett tanulmányukban megjegyzik, hogy amikor az ember még vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, a rendkívül erőszakos rajtaütés hatékony és kedvelt módja lehetett a hadviselésnek. Ez a gyakorlat napjainkban is tovább él az olyan katonai taktikák révén, mint a náci Németország villámháborúja (Blitzkrieg), amikor a támadás olyan elsöprő erejű, hogy az ellenállás lehetetlenné válik.
Amint azt a gombei csimpánzok is bizonyították, a túlzott erő alkalmazása lehetővé teheti az agresszorok számára, hogy gyorsan végezzenek ellenségeikkel, és véget vessenek olyan konfliktusoknak, amelyek egyébként évtizedekig elhúzódtak volna.
Ugyanakkor van valami kifejezetten emberi abban, ha egy gyengébb ellenfelet bántalmazunk – nem azért csináljuk, mert valamit nyerhetünk vele, hanem egyszerűen azért, mert megtehetjük.
Jane Goodall 2019-es budapesti látogatásakor így fogalmazott: „Nem könnyű elfogadni, hogy a legintelligensebb lény a Földön azon munkálkodik, hogy elpusztítsa a bolygót és önmagát. Vagyis jobb különbséget tenni, és azt mondani, nem a legintelligensebb faj vagyunk, csak a legnagyobb intellektusú, ami nem ugyanaz. Arról nem beszélve, hogy bölcsnek lenni nagyon nem ugyanaz, mint intelligensnek lenni”.
Források: bigthink.com, discovermagazin.com, Kiemelt kép: Getty Images
