1990 őszén Mihály, Görögország hercege, mellesleg sikeres regényíró, a Szovjetunióba utazott, hogy egy következő kötetéhez kutatásokat végezzen. Felhatalmazást kapott arra, hogy a Központi Állami Archívum és az októberi forradalom szigorúan titkos, zárt dokumentumai között dolgozzon. E munka közben fölfedezett harminc széles, bőrbe kötött fotóalbumot, amelyeken uralkodói pecsét díszlett. Kiderült, hogy ezek a Romanov-dinasztia utolsó fejének családi fotográfiáit tartalmazza. Mihály herceget más meglepetések is várták, az archívumból több száz fotóalbum került elő, amelyeknek a felvételei felölelték a família történetét 1894 – II. Miklós és Alexandra esküvője – és 1918 között, tehát a ragyogó évek és az iszonyú Jekatyerinburgi mészárlás között eltelt esztendőket. Egyébként a cár leköszönése és a család letartóztatása előtt Alexandra cárnő minden levelet, noteszt és magán jellegű följegyzést elégetett, úgyhogy valóságos csoda, hogy ezek a páratlan dokumentumok elkerülték ezt a sorsot.

Tábori ágyon, párna nélkül 

Alexandrát a nép ki nem állhatta; német származását soha nem bocsátották meg neki, beteges, hisztériára hajlamos egyénisége miatt sem szerették. A közvélemény úgy tartotta, hogy ez az asszony volt az, aki rossz irányba befolyásolta a cárt.

Az uralkodó párnak négy leánya született: Olga 1895-ben, Tatjána 1897-ben, Mária 1899-ben és Anasztázia 1901-ben. Alexis cárevics, a trónörökös 1904-ben jött a világra, születését már nagyon régóta várták. Amikor azonban fölfedezték, hogy a kisfiú hemofíliás (vérzékeny), ez az örömteli esemény lidércnyomássá változott, ami előrevetítette a dinasztia hanyatlását.

A négy nagyhercegnő spártai nevelésben részesült: tábori ágyon, párna nélkül aludtak, hideg vízben kellett fürödniük. Egyszerű, dísztelen ruháikat a cárnő választotta, gyakran hordtak fehéret vagy tengerészcsíkosat, például az uralkodói jacht, a Standard fedélzetén.

A világtól elzártan éltek kedvenc palotájukban, Cárszkoe Szelóban. Svájci házitanítójuk, Pierre Gilliard, aki tizenhárom évet töltött a közelükben, így jellemezte a hercegnőket: Olga – szőke, huncutul csillogó szemek, enyhén pisze orr, ösztönös és nagyon intelligens, Tatjána – csinosabb, mint a nővére, de zárkózottabb is, kevesebb benne a nyíltság és az őszinteség, Mária – csodálatos szürke szemek, finom ízlés és sok-sok szív, Anasztázia – a „kis kadét ” pajkos, ravasz kis róka, aki a legszigorúbb ellenfelet is leveszi a lábáról.

Havi 45 rubel járadék

Mint minden anyának, a cárnőnek is volt kedvence – Tatjána, aki örökölte magabiztosságát, energikus alkatát és parancsoló hajlamait mindazokat a tulajdonságokat, amik miatt a cárnőről azt suttogták, ő az, aki Oroszországot igazából kormányozza.

A négy lány egyöntetűen csodálta az édesanyját, számukra a cárnő csalhatatlan és tévedhetetlen volt. Tolókocsihoz volt ugyan szögezve, a folytonos betegségek miatt – mégsem volt soha egyedül. A leányai mindig könnyedén lemondtak egy bálról csak azért, hogy a cárnőt ne hagyják magára. A nagyhercegnők imádata a cár iránt sem volt kisebb, a szemükben ő egyszerre volt apa, barát és a cár. Olga, a legidősebb leány számos európai herceg házassági ajánlatát utasította vissza, csak azért, mert nem akart elszakadni a hazájától és az övéitől.

Az évek múlásával azután a hercegnők helyzete sokat javult. Vége lett a jéghideg szobák és a kemény ágyak korszakának. Már joguk volt csinos, korukhoz illő bútorokhoz, sőt 45 rubel havi járadékot kaptak. Korábban soha nem volt pénzük.

Nagyhercegnők a veteményeskertben 

A nővéreknek nem volt könnyű életük. Fojtogatta őket a cárnő akarata és a szünet nélküli aggódás hemofiliás öccsük miatt. A nagyhercegnők éjt nappallá téve óvták a kis cárevicset, a fürdőzések, a teniszpartik és a Krímben töltött szép napok csak átmenetileg feledtették a veszélyt. 1916-ban, amikor Oroszország belépett az I. világháborúba, Olga és Tatjána ápolónőként szolgálta a hazáját, megismerkedtek a vérrel és a halállal.

1917 tavaszán, a forradalom kitörésekor a nagyhercegnők is házi őrizetben voltak édesanyjukkal és a cárral együtt, aki fontosnak tartotta, hogy a család együtt maradjon. Szembe kellett nézniük új helyzetükkel, azzal, hogy megfosztották őket megszokott környezetüktől, személyes tárgyaiktól, s el kellett tűrniük fogvatartóik folytonos gúnyolódását. Zöldséget, gyümölcsöt ültettek a palota hajdan gyönyörű parkjába, és a nagyhercegnők ástak, kapáltak, gyomláltak, zokszó nélkül, akkor is, amikor durván lökdösték őket, vagy amikor leborotválták gyönyörű hosszú hajukat.

Ugyanilyen türelemmel viselték el, amikor Szibériába vitték őket, a hideget, a hiányos táplálást, az éhezést, a közönséges és kíméletlen katonák közelségét, akik kihasználva, hogy „védelmezniük ” kell a hercegnőket, a legcsekélyebb magánéletre sem hagytak nekik lehetőséget. De a fogság csak még inkább egyesítette a nővéreket, akik naponta hallhatták anyjuk sötét jóslatát: „Az Angyal közeledik…”

A jóslat beteljesedett 

1918. július 16-ról 17-re virradó éjszakán fölkeltették a Romanov-famíliát, azzal, hogy felsőbb parancsra Jekatyerinburgba (ma Szverdlovszk) kell őket szállítani, az Ipatjev-házba. Lehajtották őket a pincébe, a háziszolgákkal együtt. És azonnal megkezdődött a tüzelés. Néhány perc alatt tizenkét ember hevert a földön, kegyetlenül lemészárolva. Miután észlelték, hogy Alexis, az egyik komorna, Botkin doktor és hárman a nagyhercegnők közül még mozognak, a komisszár, aki a műveletet irányította, parancsot adott arra, hogy bajonettel adják meg nekik a kegyelemdöfést. A gyilkosok ezután a holttestekre vetették magukat, és fölfedezték, hogy Mária, Olga és Anasztázia az ékszereiket a ruháikba rejtették, és ezek fogták föl a golyókat. Reggel hét órára az uralkodó család holttesteit egy kénsavval színültig töltött árokba dobták, majd lefedték bozótokkal, hogy senki ne fedezhesse föl idő előtt a tetemeket.

Alexandra cárnő jóslata beteljesedett…

A húszas években egy német menekülttáborban amnéziában szenvedő fiatal lányt találtak, nyomorúságos állapotban. A leány azt állította, hogy ő Anasztázia nagyhercegnő. 1984-ben az Egyesült Államokban halt meg, Msr. Anderson néven, de a Romanovok életben maradt leszármazottai soha nem ismerték el, mint II. Miklós és Alexandra leányát. 1977-ben Borisz Jelcin, a kommunista párt akkori szverdlovszki első titkára, Moszkva parancsára, a földig romboltatta az Ipatjev-házat.

A helyén ma egy kereszt áll, amely alatt mindig lobog néhány gyertyaláng, s virít pár szál virág.

Az Elle cikke nyomán.

Nők Lapja 1992/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images / Herbert Galloway Stewart fényképe az utolsó orosz cárról, II. Miklósról (1868-1918) és a királyi család többi tagjáról. Balról jobbra: a cár; legidősebb fia, Alekszej, a cárevics; Tatyana Nikolaevna nagyhercegnő és Nyikita Alekszandrovics herceg. A cárt és családját 1918-ban gyilkolták meg. A fénykép az orosz királyi család tagjait ábrázoló albumok sorozatából származik, amelyek főleg Szentpéterváron és a Krím-félszigeten készültek 1908 és 1918 között.