– Te hiszel abban, hogy a születésünk pillanata determinálja a sorsunkat? Az, hogy mikor, hol születünk, meghatározhatja egész életünket, pályánkat, lehetőségeinket, korlátainkat és törekvéseinket?

– Igen, meggyőződésem, hogy ez így van. Az én esetemben biztos, hogy ez így történt…

– Én pedig úgy éreztem, hogy te éppen eleven cáfolat lehetsz erre. A szüleid nem voltak zenészek, te zenész lettél, a Szovjetunióban születtél, és lettél híres magyar zenész, egy hatalmas tragédiát követően láttad meg a napvilágot, mégis életed, ténykedésed a derűről, az életigenlésről szól.

– Ez így mind igaz, ugyanakkor a történetemnek létezik egy másik olvasata is. Az, hogy Munkácson születtem, már önmagában egy különös sorsot rejt magában, hiszen apám, aki jóformán ki se mozdult onnan, a történelem alakulása folytán élt a Monarchiában, Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban, és ha kicsit hosszabb életű, akkor még élhetett volna Ukrajnában is. De maga Munkács is döbbenetesen tarka, soknemzetiségű város volt, ahol a legnagyobb békességben éltek együtt ukránok, oroszok, magyarok, cigányok, szlovákok, csehek, zsidók. Ez a közeg nagyon nyitottá tett, befogadóvá, a különböző kultúrák együttes jelenléte máig hatóan nagy inspirációt adott. Mondtad a születésem időszakát… Igen. Apám munkaszolgálatos volt, a háború befejezése után betegen, csonttá soványodva, kétezer kilométert gyalogolva jött haza, anyukám Auschwitz minden borzalmát túlélve jött vissza, és találtak ismét, sok év után egymásra, és én napra pontosan kilenc hónappal később jöttem a világra. Megroppanhattak volna, hitüket veszthették volna, gyászolhattak volna, emésztgethették volna az átélt szörnyűségeket, de őbennük az életigenlés, a derűlátás, a szenvedély, a szerelem volt erősebb. Ebből lettem én. Ezt a vitalitást, ezt az energiát, ezt a belső hitet azóta is töretlenül hordom magamban. És a születésem napján történt egy másik rendkívüli esemény is. Volt Munkácson egy zseniális cigányprímás, Galambosi Gyula. Még most is legenda a környéken, olyan szívhez szóló hegedűhangot azóta sem hallottam. Nos, az egyik nagybácsim megkérte, hogy jöjjön a házunk ablakához, és ott egész este húzta, köszöntve anyukámat és engemet. Gyula bácsi Munkács legelőkelőbb helyén, a Csillag Szállóban játszott, és én, amikor csak tehettem, belopóztam, és ámulattal figyeltem ördöngös játékát. Minden, amit játszott, lenyűgözött, ám voltak dallamok, amelyek egészen mágikusan hatottak rám. Nagyon hasonlítottak azokhoz az ősi zsidó zenékhez, amelyeket ünnepek idején összegyűlve énekelni szokott a család. Egyszer odamerészkedtem Gyula bácsihoz, és elmondtam neki, hogy bizonyos számai mennyire megrendítően hatnak rám, ő elhívott magához, és kottákat mutatott, amelyeket még az ő papája gyűjtött a századforduló idején, amikor az első nagy kivándorlási hullám előtt a felvidéken hatalmas, virágzó zsidó kultúrélet folyt. Ekkor találkoztam először a klezmer zenével, és ez mélyen megrendített. Egy új világ tárult fel előttem, amely tökéletesen rezonált lelkem minden rezdülésével. Mohón lemásoltam ezeket, és azóta is féltett kincseim.

– Szerinted miben más a klezmer, mint bármely más zene? Miben érzed a különbséget?

…

A választ megtudhatjátok a Nők Lapja 45. heti lapszámából.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Körmendi Imre