„Én voltam a fölösleges, akit már nem várt, nem akart senki…” – fogalmazta egyszer magáról élete alkonyán Dajka Margit döbbenetes nyíltsággal és döbbenetes keserűséggel betekintést engedve lelke legfájdalmasabb bugyraiba. Ugyan micsoda terheket, súlyokat kellett hordoznia magában élete folyamán, micsoda démonokkal kellett viaskodnia, görcsökkel megküzdenie a valaha élt egyik legnagyobb, legszívhezszólóbb színésznőnek? Micsoda bizonyítási vágy hajtotta egész életében, milyen irtózatos erővel akarta igazolni létét, megküzdeni az emberek szeretetéért, elismeréséért, egy mosolyban, tapsban, jó szóban megnyilvánuló igazolásért, ha túl a hetvenen, egy hatalmas, csodálatos életet leélve, páratlan életművet létrehozva még mindig ez a szomorúság buggyant ki belőle?
Ráday Imre és Dajka Margit színművészek 1932-nem (Fotó: Fortepan/Ráday Mihály)
Egy 13 gyermekes családban születik utolsó, 13. gyerekként Nagyváradon. Hogy mikor, azt pontosan nem tudni. Az elfogadott verzió szerint 1907. október 13-án, ám ezt ő maga később többször cáfolta, és rukkolt elő újabb dátumokkal. Mintha valami késztetés folytán igyekezett volna valódi énjében mindig bujkálni, lényegét rejtve tartani. Mítoszokba, rébuszokba menekülni, miközben talán a legkitárulkozóbb, legszemérmetlenebb, legőszintébb színésznő volt, aki megfordult ezen a rejtélyes pályán. Apja, lump alak, a Mama törődik csak a gyerekekkel, akiknek ebből kifolyólag már korán pénz kell keresniök. Margit már 6 évesen rikkancs lesz, és a Bémer téren rendszeresen átsétáló Ady Endre tőle vásárolja az újságokat. „Egy Naplót kérek…”, „Parancsoljon uram!”. Döbbenetes belegondolni, hogy ennyi lehetett a költőfejedelem és a későbbi színészkirálynő párbeszéde ott a tér sarkában, aztán Ady ment a szerkesztőségbe, a kislány pedig topogott a hidegben tovább… Különös fricskája a sorsnak, hogy két kivételes zseni életútja ilyen banális semmiségben keresztezze egymást. Vagy az élet sem egyéb, mint banális semmiségek kereszteződésének egymásutánja?
10 évesen aztán a kislány gondol egyet, és beállít a színházba, odamegy a pénztárosnőhöz, és annyit mond: „néni kérem, én úgy szeretnék színésznő lenni!”. Éppen arra jár az igazgató, Erdélyi Miklós. Megtetszik neki, és menten szerepet kínál neki estére. Ugyan mindössze egyetlen mondat az egész: „Megyek már, sőt repülve szállok, Uram szolgálatára állok!”, mégis a világot jelenti számára. Innentől kezdve élete a színház. A 4. elemi után abbahagyja az iskolát, és gyakorlatilag beköltözik az épületbe. Figyel próbákon, lábatlankodik előadásokon, ismerkedik a színészi mesterséggel, szüntelen bohóckodással szórakoztatja a társulatot. Mind többet játszik, és mind nagyobb feltűnést kelt. Felfigyel rá a kolozsvári színház. Hívják, és ő rögtön megy. Szerepei egyre jelentősebbek, híre mind messzebb jut, olyannyira, hogy egyszer megnézi Horváth Árpád, a Nemzeti Színház ifjú rendezője, és meghívja a nyári játékokra Vásárhelyre. Így kerül át Magyarországra, 1927 derekán.
És ahogy beteszi a lábát, rögtön történik is valami rendkívüli, amint ez a későbbiek folyamán majd még oly sokszor megismétlődik.
Ebédre vár a Fekete Sas étteremben, amikor arra lesz figyelmes, hogy a szomszéd asztalnál egy erőteljes, sovány fiatalember éppen kipenderít egy nagyhangon hőzöngő kollégát. Dajkának megtetszik e határozott fellépés, és menten át is ül az asztalához. Bemutatkoznak. Dajka Margit, Kovács Károly. Nyomban egymásba szeretnek. Dajka szerelmei később is mind első látásra születnek. Nincs nála flört, udvarlás, kacérkodás, taktika, próbatétel, meg miegyéb, mint ahogy nincs se mérték, se fokozat, se megfontolás. Rögtön és mindent! Olykor szinte mindegy is, hogy ki az illető. Ha alkalmas arra, hogy Dajka imádhassa, csodálhassa, hogy rázúdíthassa vulkáni érzelmeit, azoknak minden mennyét és poklát, akkor a szerelem élni, hatni kezd, és tart mindaddig, amíg ez ugyanazon a hőfokon képes izzani. Kovács Károllyal együtt tölti a délutánt, az éjszakát, majd a következő 13 évet. Személyiségének egyik furcsasága, hogy miközben magánéletében alázatos, kötődő, ragaszkodó, addig a pályáján szinte külön életet él, kötődéseket nem ismerve „mint a fecske, cikázik”. Vásárhely után Miskolc és Szeged következik, innen a Vígszínház. A kor nagy szubrettje, Gaál Franciska éppen valamiért megorrolt, elment, az ő szerepét kell átvennie Dajkának – és néhány napon belül a főváros kedvencévé válik.
Móricz Zsigmond 1940-ben (Fotó: Fortepan)
Játékának spontán lendülete, természetessége, átütő komédiázása egycsapásra mindenkit meghódít. Gaál Franciska aztán, főként az ifjú kolleganő sikereinek hatására, túlteszi magát a sérelmen, megbocsát, és hajlandó mégis eljátszani a visszaadott szerepet. Ezen viszont az ifjú üdvöske sértődik meg a korabeli társasági lapok nagy-nagy örömére. A két csodálatos színésznő acsarkodása kedvenc téma a harmincas évek végéig. Akkor a zsidótörvények brutálisan eldöntik a rivalizálást, ám innentől Dajka minden alkalommal tüntetően kiáll Gaál Franciska mellett, és a legnehezebb időkben élete kockáztatásával is segíti.
Ez azonban későbbi történet. Egyelőre nagyon simán megy minden. Az összes nagy pesti színház verseng érte. Ő a színházi világ kedvence, aki lényével, játékával, természetes-mesterkéltségével merőben újat hoz. Móricz Zsigmond drámájának, az Égi madárnak a bemutatója még különös pikantériával is szolgál. Móricz ott ül végig a próbákon, és egyre nagyobb rajongással figyel. Dajkára is mélyen hat az író érdeklődése. Kedvéért Móricz még a szerepet is átírja, kicsit frivolabbra, jelentékenyebbre. Próbák után együtt sétálnak, kísérik haza egymást, vagy ülnek be valamelyik kávéházba. Két izzó, mélyről jött, poklokat megjárt, örök kisebbségi érzésekkel küzdő zseniális ember találkozása. Puszta barátság volt ez? Játékos flört? Lelki rokonság? Vagy érzelmi fellángolás? Kettejük titka volt, és marad… Későbbi elszólásaik utalnak csak arra, hogy valami nagyon mély, igaz dolog történt, amiben mindketten megégtek…
Férjével, Kovács Károllyal az Aranykéz utcában laknak. Velük él Dajka mamája, akivel immár elválaszthatatlan szimbiózisban léteznek. A mama, akit imád, akiért rajong, akit szolgál, aki a feltétlen tekintély számára. A mama kényeztetése, a mamáról való gondoskodás immár életének meghatározó tevékenysége és marad is a mama haláláig, amit soha nem fog kiheverni. Az igazi gondot a testvérek mind sűrűbb felbukkanása jelenti. Időnként ott laknak, gyakrabban pénzt kérnek, és állandóan beleszólnak az életükbe. Az egyébként is romló házasságnak mindenesetre nem tesz jót. Kovács is egyre féltékenyebb a tüneményes karriert befutó feleségre, Dajka is kezd ráunni a kivételes kaliberű, de mégis inkább földhözragadt Kovácsra. Rövid válság után „Dajka kirakta a szűrömet”, ahogy mesélte évtizedekkel később az esetet Bogyai Katalinnak Kovács…
A Magyar Rádió 20-as stúdiója, Fehér Tibor Hold a Tisza felett című művéből készült rádiójáték felvétele. Kovács Károly és Bay Gyula színművészek 1962-ben. (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)
Ha egyszer szeretni kezdett
… és összeköltözik Kolczonay Ervinnel. A környezetükből mindenki látja, hogy egyáltalán nem összevalók. Egészen más mentalitású, más hőfokon élő emberek, de ha Dajka egyszer valakit szeretni kezd, akkor nincs érv, nincs meggondolás, nincs megállás. Mindezzel együtt ez az egyetlen olyan kapcsolat, ami valóban segíti a pályáján. Kolczonay ugyanis filmproducer, így fontos szerepe van Dajka filmes pályafutásának kibontakozásában. Korábban már tucatnyi filmben játszott. Gyengécske filmekben, gyengécske szerepeket, 1942 viszont meghozza az első igazi sikert: a Szerelmi láz Csortossal valóban európai nívójú, izgalmas, magával ragadó alkotás. „Reméljük, nem kell sokáig várni a méltó folytatásra”- írja az egyik korabeli kritikus. Hát kellett! Több, mint 10 évet, amikor elkészül majd a Liliomfi, ez az egyszeri csoda, az életszerelemnek, a fiatalságnak, a mámoros szenvedélynek e frivol himnusza, amelyben Dajka Camilla egyébként nem jelentős figurájából főszerepet formált.
Ez azonban szintúgy későbbi történet. ’44 őszén sűrűbbé válnak az események. Dajka a lakásában zsidókat bujtat, ő maga egy rózsadombi villába költözik. A bombázások fenyegetésével az óvóhelyre menti minden értéktárgyát. Pénz, ékszerek, bundák, szőnyegek.
Egyik este balsejtelme támad. A kijárási tilalom dacára elmegy otthonról. Röviddel később bomba találja telibe a házat. Az óvóhelyen egyetlen túlélő sem marad. Mindenki ott pusztul. Megérzései később is rendre bejönnek.
Akadnak, akik boszorkánynak tartják emiatt. Tényleg létezett valami természetfölötti képessége? Vagy csak különleges érzékenysége sugallt? Örök kísértés, örök kihívás, örök kacérkodás a végzettel? Ezúttal mindenesetre életét köszönheti az előérzetnek. Értéktárgyai azonban mind megsemmisülnek. Látszólag nem csinál belőle különösebb gondot, de soha többé nem gyűjt, nem tesz félre semmit. Amit keres, azon rövid úton túl is ad. Könnyű kézzel költi a pénzt ajándékokra, mások támogatására, vagy tékozolja el megfontolás nélkül, „mindenféle fölöslegességekre, marhaságokra”… Kolczonay a háború után Párizsba távozik, ott is telepszik le. Dajka 1945 nyarán édesanyjával és maradék holmijával együtt egy Lovag utcai kis bérlakásba költözik, és beleveti magát a munkába. A diadalmas pálya folytatódik, ünnepelt sztárként, kiteljesedett művészként jár színházról színházra – míg 1949 szeptemberében be nem következik az államosítás. Eddig szerepekre szerződött, megválogatva, hogy hol, kivel, és mit akar játszani. Adott volt a teljes szabadság, ami számára lételem, tehetsége éltetője, kovásza. Most immár társulatok alakulnak, normákkal, próbarenddel, szerepkötelezettségekkel, előirt penzumokkal.
Dajkát a Madáchba osztják be. A gárda valóban remek, ám ő nem találja igazán önmagát. Annyira szabad ember, annyira ösztönös, annyira szuverén, hogy nem bír beilleszkedni egy társulati rendbe.
Művészetének lényegi vonása az invenció, az azonosulás, a teljes átlényegülés. Azokkal a szerepekkel, amelyek közel állnak hozzá, a fellegekben szárnyal, azokban átütő, utánozhatatlan, csodákig ívelő. Viszont amihez nincs köze, azzal egyszerűen nem tud mit kezdeni. Képtelen egy feladatot rutinból, eszközökkel megoldani, valamit színésznő módjára eljátszani. A pillanat művésze. Nem lehet rendezni, utasítgatni, amíg belülről meg nem szólal a szerep, addig szüntelenül kísérletezik. Amúgy is pokoli rosszul érzi magát a diktatúra légkörében. Ő maga soha nem politizál, csak irtózik az embertelenségtől, az álságtól, a tisztességtelenségtől és a hazugságtól. Látványosan vonja ki magát a békeharcból, a békekölcsönjegyzésből, a szakszervezeti munkából, kirohanásai, epés megjegyzései, olykor effektív életveszélyt jelentenek számára.
És ekkor jelentkezik életében újból Lajtos Árpád. A háború alatt Ukrajnában egyszer, egy pillanatra találkoztak, Dajka, mint a frontszínház művésznője, Lajtos, mint a II. magyar hadtest tisztje. Lajtos tisztelettel megkérte a kezét, Dajka szólt, hogy ha majd Pesten jár, akkor keresse meg. Menekülés, hadifogság, börtön után másfél évtized után került sor erre. Lajtos a börtönből szabadulva egyenest Dajkához siet, és másnap össze is házasodnak. Dajka és Lajtos. A primadonna és a katonatiszt. Az idők nem kedveznek nekik. Lajtos megbélyegzett ember. Előbb alkalmi munkákból tengődik, majd protekció révén el tud sínkaparóként helyezkedni a földalattinál, végül lehetőséget kap ablakpucolásra. Dajkának sem bocsátják ’56-os szerepvállalását, amikor talpig nemzeti színű ruhában járt, szavalt, lelkesített. A Lajtossal kötött házasság továbbrontott a helyzeten. Sőt, nem is pusztán a házasság, hanem annak nyílt, már-már hivalkodó vállalása. Többször fordul elő, hogy pár órára le kell állni a filmforgatással, mert Margitka hazamegy főzni, hogy meleg vacsorával várja a munkából hazajövő férjét. Gyakran látni jellegzetes pléh ételhordóval a kezében, mondván, hogy ebédet visz Árpádnak a munkahelyére. 1957-ben, mintegy büntetés gyanánt, az újonnan alakuló Jókai Színházba helyezik, ebből lesz majd a sokat vitatott Thália. Abban a korban az első, és talán egyetlen igazi kísérletező színház. Jellemző a nagy intenzitás, erő, törekvés valami totális színházeszmény megvalósítása. Vagyis csupa olyan tényező, ami merőben idegen attól a mélyen személyes, bensőséges, mélyen emocionális, spontán művészettől, ami Dajka sajátja. Egy-egy szerep olykor telibe találja, és akkor csoda születik, de sajnos nem ez a jellemző – jórészt kínlódik az egyáltalán nem neki való darabokban, vele dolgozni nem tudó rendezőkkel. Partnereibe vagy beleszeret, és rajong, vagy látványosan mutatja lenézését.
Még élezi a szituációt, hogy visszaad olyan szerepeket, amelyek erkölcsileg nem férnek az ő világképébe: egy szocialista tandarabot és Diderot Apácáját.
A helyzet annyira feszült, hogy elég egy kis félreértés, egy rosszul elejtett mondat, és 1967-ben nyugdíjba vonul. Soha többé be nem teszi a lábát a Tháliába.
A filmsztár visszatér
Figyelme egyre inkább a film felé fordul. Itt még valami visszajön a hajdani primadonna életből, itt megkaphatja azt a szeretetet, figyelmet és főként azt a szabadságát, amit igényel, Megválogathatja szerepeit, autó jön érte, és viszi haza, kávét hoznak neki, szünetekben arrébb tud vonulni. Az eredmény sok remek alakítás, egy még azon felül is.
Latinovits Zoltán és Dajka margit a Szindbádban (Kép: jelenetfotó)
Ez egy nagyon furcsa film. Nehezen jön össze, és megvalósulásában, megvalósíthatóságában is csak nagyon kevesen hisznek. Keservesen is indul a forgatás. Mindenki feszült, ideges, nem jön össze napokig semmi. A legnagyobb probléma a rendező és a főszereplő közötti, már-már botránnyal fenyegető bizalmatlanság. A rendező úgy érzi, és ezt hangoztatja is, hogy végzetesen rosszul választott: egy ennyire csapongó, makacs, öntörvényű színésszel nem volt értelme hozzákezdeni a forgatáshoz. A főszereplő szintén úgy érzi, és szintúgy hangoztatja, hogy elhibázott lépés volt a filmben szerepet vállalnia, egy ilyen csapongó, makacs, öntörvényű rendezővel képtelenség dolgozni. Szívük minden keserűségét ugyanannak a valakinek öntik ki, aki fokozatosan kezdi megimádni őket. Közben megbékíteni, egymásra hangolni, valami egyszeri alkotói, emberi, szellemi együttállást létrehozni. Így jön létre a filmtörténelem egyik klasszikusa, a Szindbád. Huszárik Zoltán, Latinovits Zoltán és Dajka Margit zsenijének páratlan együttállása. A két érdes, zabolátlan, zaklatott Zoltán ettől kezdve szinte Dajka fogadott gyermekévé válik. Feljárnak hozzá beszélgetni, iszogatni, dühöngeni, keseregni, olykor eltűnni a világ szeme elől, vagy erőt gyűjteni, míg egy-egy tragédia véget nem vetett hányatott életüknek. Képük ott volt kint a fő helyen Dajka szobájának a falán.
Lajtos Árpád és Dajka Margit 1964-ben (Fotó: Fortepan/Hunyady József)
Ezekben a szüntelen, szenvedélyes, önmagával és a világgal vívott csatákban Lajtos mindvégig ott van mellette. Két rendkívüli ember. Két sokat szenvedett ember. Két, az életben helyét nem találó ember. Lajtos életének javarészét „elvitte, elvette a történelem”. Rossz pillanatban volt rossz helyen. Frontszolgálat, hadifogság, börtön, majd most a megbélyegzettség, kitaszítottság. Visszamenőlegesen látja, hogy értelmetlen háborúban, értelmetlen célokért, küzdött. Úgy érzi, hogy csak bajnak jött Dajka nyakára, és létével akadályozza, hogy képessége szerint érvényesülhessen. Nemigen tud számot adni sorsával. Dajka valóban a világ talán legnagyobb színésznője. Hasonló elragadó, tüneményes, a lényeget mélyebben, szívszorítóbban, igazabbul megragadó, megragadtató sem előtte, sem azóta nem akadt. Az ő életét is elrabolták a pitiáner, értelmetlen, ostoba erőfeszítések, amit viszont muszáj volt vállalnia, hogy egyáltalán létezni tudjon. Létbiztonsága soha nem volt, családja szétszóródott, házasságai széthullottak, szerelmei illúzióknak bizonyultak, gyerek nem adatott meg, a teljességért folytatott küzdelmei anakronizmusnak bizonyultak, amikor egyre inkább a középszerű vált az ideállá.
Úgy tartják, elviselhetetlen, hisztérikus, pedig a veszett lehetőségek utáni kétségbeesés üvölt, ordít, sikolt belőle.
Két teljesen ellentétes sorsú, habitusú ember. Lajtos megfontolt, Dajka szenvedélyes. Lajtos fegyelmezett, Dajka vulkanikus. Lajtos minden porcikájában szolgáló katonaember, Dajka minden porcikájában domináló művész. Apafej és Margitom, ahogy szólítják egymást. Életük derekán döbbenetes módon találkoztak egymással, megharcoltak egymásért, és innentől nem engedik egymást.
Elfáradni, megpihenni
1983-ban Fényes Szabolcs megkéri, hogy lépjen fel az Operettben. Dajka fáradtnak, öregnek érzi magát, a darab sem jó, mégis elvállalja a barátság miatt. A próbák nehezen mennek, a társulat kedvetlen, az előadás nehezen áll össze, Dajka próbálja a maximumot kihozni, de hiába. Egyik nap, az ambiciózus rendezőasszisztens rápirít: nem veszi észre, hogy ez a játékstílus már idejétmúlt?! „Úgy látszik, megöregedtem…” – suttogja Dajka, és lemegy a színpadról. Néhány nap múlva csendben visszajön, még végigjátssza a vállalt szériát, aztán soha többé nem lép színpadra.
Egészségi állapota vészesen romlik. Levert, nyugtalan, állandó fájdalmai vannak. A vizsgálat tüdőrákot állapit meg. Néhány hét múlva már alig tud lábra állni. ’86 májusára jelentkeznek az áttételek. Kórházba kell vinni. Lajtos egész nap ott van vele. Látogatót nem fogad, egyedül a már szintén nagyon beteg Ruttkai Évának engedi meg, hogy bemenjen. A találkozást a jelen levő Szigethy Gábor írja le: „[Lajtossal] telefonon utoljára május 14-én beszéltünk. Senkit sem fogadunk, csak titeket – mondta. – Másnap délután meglátogattuk Ruttkai Évával Margitkát. Ruttkai Éva és Dajka Margit színházi történetekkel szórakoztatták egymást, minket. Mosolyogtak, kacagtak. Ültem némán. Margitka megfogta a kezem: a fene akar már színésznő lenni, csak szeretnék egyedül kimenni és megmosakodni… Árpád állt Margitka mögött, néha megigazította a takarót, friss vizet adott a virágnak, összehajtogatta a földre csúszott fürdőköpenyt.”
Néhány nappal később, szombaton Lajtos korábban jön el a kórházból. Felhívja régi barátjukat, és elmondja, hogy miközben fogta Margit kezét, ő szép csendben elaludt. Nem akarta megzavarni…
Valóban azt hiszi, hogy csak elaludt? Valóban ezért jött el a kórházból? Ő, aki három évtizede minden rezdülését figyelte? Aki akkor is, amikor aludt Dajka, órákon keresztül nézte fürkészve, miként kapkodja a levegőt?
Vagy csak nem akart, nem tudott szembesülni az igazsággal? Utólag kiderült, amikor eljött Lajtos, Dajka Margit nem elaludt – hanem meghalt. Hazaérve még mindent elrendez, aztán dolgát elvégezve, öngyilkos lesz. Néhány soros végrendeletben kéri, hogy ne temessék őket egymás mellé, hogy ő, a háborús bűnös ne szennyezhesse be a nemzet legnagyobb művészének makulátlan síremlékét, és főbelövi magát. (Más források szerint méreggel végzett magával – a szerk.)
Dajka Margitnak végzetszerű volt születése, sorsszerű a halála. Élete pedig a végzet és a sors páratlan együttállása.
Kiemelt kép: Dajka Margit 1964-ben Fortepan/Hunyady József/nőklapja.hu
