Állunk a konyhában ketten, az asztalon kápia és zöldpaprika, hétszínű paradicsom, mini sárga, fürtös, ökörszív, piros szív, rózsaszín szív. A harmadik találkozás. Most ő irányít, a keze alá dolgozom. Kevés a hely, kerülgetjük egymást, mint a hangyák, a rendezettség tudása nélkül, mégis összhangban. Elnézem az inas kart, a szép kezet. Kidolgozott módszere van, ez különleges lecsó lesz, majd meglátom. Méret szerint sorakoznak a zöldségek a sütőzacskókban, olívaolajjal meglöttyintve, aztán, mikor elkészülnek, a nagyokat passzírozzuk, a kicsiket hámozzuk, égeti a kezemet a piros hús. Az összes levet felfogjuk, abba kerülnek vissza a kis, gömbölyű paradicsomok, a háromszögekre vágott paprikahús, színorgia, illatkavalkád. Az augusztusi meleg rátelepedik a gangra, és a válla fölött időnként benéz az ablakon. Bulgur fő a lecsólében. Mi lesz ebből? Unortodox metódus.

Hatodik órája szól a bossa nova, Chega de Saudade, nincs több szomorúság, ölelés van, összjáték, alkalmazkodás. Akik együtt főznek, együtt maradnak, olvastam valahol. Izgulok, hogy milyen lesz, talán pofon, talán házasság, írta Szerb Antal az első csókról, hogy mi történhet, ha egy férfi rászánja magát. Ennek is tétje van. Asztalhoz ülünk, az az édes, sós és boldog íz szétárad bennem, maga az élet ez a piros lé, nincs kérdés, megérkeztem.

A férjem különleges lecsója azóta is a kedvencem. És micsoda szerencse, hogy így alakult, hiszen a lecsókérdés épp annyira megosztja a magyarságot, mint a halászlé vagy az igazi slambuc vitája – ki-ki vallásos meggyőződéssel áll ki a maga változata mellett, és nézi megrökönyödve a másokét, addig mindenképpen, amíg ki nem próbálja. Társasági viták robbannak ki a balatoni szupermarketek folyosóin, hogy virsli vagy kolbász, és régi barátságokban villan fel a feszültség, mikor eljön a tojás ideje.

Szeretem ezt a szenvedélyt, ahogyan az ételeinkről tudunk beszélni, mert a nem mindegy itt leginkább arról szól, hogy a legjobbat akarjuk adni másoknak, ami csak tőlünk telik. Szívvel-lélekkel ragaszkodunk ahhoz, amibe egyszer beleszerettünk, vagy amit hosszas munkával kikísérleteztünk. Így volt ez száz évvel ezelőtt, de vajon így lesz-e tíz év múlva is, egy szédítő iramban változó világban? Hogy mi váltja fel jelenlegi, nem fenntartható táplálkozási szokásainkat, és hogy mit fogunk enni 2032 környékén, arról Fókusz rovatunkban olvashatnak.